Tolnamegyei Ujság, 1939 (21. évfolyam, 1-101. szám)
1939-12-23 / 100. szám
6 TOLNAMEGYEI UJSÄG 1939 december 23. Karácsonyra legkedvesebb ajándék az élőulráa Gyertyatartók, szánkók mohából karácsonyfa alá, vagy temetőkbe. Újdonság I Varya virágüzlet 754 Telefon 154 Repülőalapra megszavaztak évi 1500 pengőt és Murga csatlakozott községet beosztották a völgységi járásba. Végül 5 idegen törvényhatóság megkeresésére pártoló feliratot intéztek a kormányhoz. Békesség tóidén az enmereknek... Dicsőség magasságban Istennek, Az Igaznak, Jónak, Szeretetnek, Némuljon el a roppant hangzavar Harcikocsi, ágyú és csatazaj, Reflektornak halványuljon fénye — Betlehem csillaga jött az égre. Ne legyen bosszú, csak megbocsátás - Az átok helyett legyen ma áldás, Onnepe legyen a Szeretetitek .., Békesség földön az embereknek. lászléfalvi Eordögh Zoltánná. „A szél fútta ide“ Irta: Péntekné Bereczk Gizella A kis Tóth Böskének ismerős volt ez az ut, egyszer már járt erre. Akkor is sokan mentek mögötte, mindenki fekete ruhát viselt és mindenki sirt. Akkor is egy diszes üveghintó ment legelöl és épen ilyen barnára festett aranybetüs ládát vitt. Csakhogy akkor egy nagyon meleg kéz fogta az ő kis kezét, az édesanyja keményre dolgozott meleg keze. Akkor még óvodába járt a kis Böske és ezen a havas utón járva azon gondolkozott, hogy mért is nem mehetett el ma az óvodai karácsony-ünnepélyre, ahol ő lett volna s főangyal, mert neki vaii legszebb aranyszőke haja és ő tud legszebben énekelni. Most itt kell lépkednie a göröngyös utón és hallgatnia keli, ahogy az édesanyja sir és azt mondogatja: „Kis Böském, ma egészen magunkra maradtunk.“ Most megint ezen az utón megy. Most is fehér hó borítja a kemény göröngyöket, de most a Mari nénje fogja a kezét, ő most már okos iskolás leány és jól tudja, hogy abban a diszes üveghintóban ott elől mindent, de mindent elvisznek tőle. János bácsi, a Mári néni ura is velük megy és utánuk még igen sokan. „A szél futta ide.* Ezt mondta mindig János bácsi, valahányszor azt kérdezték tőle, akik az ő jól táplált csemetéit végig tapogatták, hogy „Hát ez a kis penészvirág kicsoda ?* Mert a kis Bőske ez után a szomorú temetés után többé nem mehetett haza. Magával vitte őt Mári nénje az ő falujába, a maga otthonába. A gyerekek a Péterke, Jánoska, meg a kis Zsuzsi megsimogatták és megilletődve magyarázták neki, hogy ő ezután náluk fog lakni, itt lesz az otthona, mert neki most már senkije sincs, egészen árván maradt. „Hát itt maradok“ — szöpőgte a kis Böske — mert hiszen hová is ment volna, valóban nem volt senkije. Majd jó leszek — gondolta — segítek a Mári néninek és jól tanulok az iskolában, hogy az a tanitóNagyrabecsült kedves vevőimnek boldog karácsonyi ünnepeket kivánok. 739 Buday yóasef, cipészmester. néni is úgy szeressen engem, ahogy az a másik kedves jó tanitónéni szeretett. Dehát hiába volt a kis Böske nagyon jó, hiába igyekezett, János bácsi mindig csak igy szólította: „No te kis szélfútta.* Böske sokat sirt, de csak akkor, ha nem látták. Itthon nem volt nehéz eltitkolni a könnyeit, ugyan ki törődött ővele I De a tanitónéni, aki nagyon szerette őt, mert ő volt a legjobb tanuló és ő tudott legszebben énekelni, még megsimogatta a bodros szőke fejét és azt mondta neki: „Kis Tóth Böske már megint sírtál! Én meglátom ám a szemeden \ u Ilyenkor a kis árva Böske szerette volna megölelni a tanitókisasszonyt és szerette volna arra kérni, hogy csókolja meg őt, mert otthon őt soha senki nem csókolja meg, ő csak a kis „szélfútta“ a házban. De hát hogyan is mert volna odasimulni a tanító-kisasszonyhoz, mikor neki olyan penészszagu és rongyos volt a kendőcskéje és piszkos volt a réklicskéje. Egyszer aztán nagy dolog történt. A tanitó néni mesélni kezdett a gyerekeknek. Ragyogott a fekete szeme, mosolygott az ajka. Elmondta, hogy nemsokára elmegy innen, uj útra lép, uj kötelességek felé indul. Valaki eljön érte és elviszi öt messze-messze, a fővárosba, Budapestre. A tanitó néni férjhez megy! Hogy történt, hogy se, mintha valami megszakadt volna kis Böske lelkében, maga sem tudta, hogyan került ki a pádból, hogy jutott el a tanitó néni elé, csak érezte, azt hogy két puha kéz simogatja a fejét és valaki nagyon melegen szól hozzá. „Jól van kis Böske, no ne sírjál, hát úgy lesz minden, ahogyan akarod. Elviszlek magammal, a cselédem leszel, jó, hű, szorgalmas kis cselédem, csak most már ne sirj, emeld fel a fejecskédet és énekelj valamit azon a szép, csengő hangodon. Majd a többiek is segítenek neked, ma mindenkinek őrülni kell, legyen mindenki boldog. No ne sirj, ne sirj kis árva Böske, nevess és énekelj, énekeljünk mindnyájan. No melyiket mondjuk el kicsi Tóth Böske ?“ Sir, süvit a téli szél, hordja a havat, az utat nem lehet látni. Pompás gépkocsi igyekszik a falun át, de alig halad. Pedig még ma este a Szelleváry gróf kastélyában kell lenniők, mert ott egy nagy estély lesz a művésznő felléptével. Dehát nem lehet megbirkózni a hóviharral, mind nagyobb hótorlaszok állják el az utat. A kocsi megáll, a vezető kiszáll és jelenti az utasának, hogy nem mehetnek tovább. Szerencsére kis faluba értek, ahol majd munkásokat fogad, akik a havat eltakarítják az Útjukból, hogy tovább utazhassanak. Addig szálljon ki a művésznő és menjen be itt ebbe a kis házba, ahol bizonyára meleg van és bevárhatja, amíg indulhatnak. Hogy hívják a kis falucskát ? Mindegy! Huszonhat év nagy idő, sikereken, ragyogásokon, világvárosokon át egy szomorú kis gyermeksors emléke elmosódott, | Hófödte udvar, kicsi paraszti konyha, fütetlen, zord, első pillanatra látszik, hogy az asszony már rég kihalt belőle. A drága prémekből kiszálló illat tovább rohan a nő után, aki tétován nyit be egy szomorú kis szobácskába egy hörgő hang után. Sehol senkii A sarokban rendetlen ágyon öreg tagbaszakadt paraszt küzködik a halállal. Megdobban egy asszonysziv, lehullanak a drága prémek valami rossz székre. Szétheverő szemétből tüzet rak két finom kéz. A nő a beteghez siet. Ugyan mit adjon neki? Vizet, meleg ételt ? Hiszen alig van itt már élet. Hótakaritó embereknek más dolguk akad, papért, orvosért szaladni. Puha kar tartja a beteg fejét, finom kis kéz simogatja a homlokát. Az öreg paraszt elmosolyodik, utolsó erejével megszólal]: „Kicsoda a kisasszony, ugyan honnan jött, hogy került ide ? Épen ma, mikor engem ilyen nagy baj ért. Nagyon, nagyon beteg vagyok. A gyerekeim sem találtak rám, hiszen olyan cudar idő jár odakint. Hogy került hát ide a szépséges kisasszony?“ Kint élesen süvit a szél, a havat a kicsiny ablakhoz veri. A szobában csönd, csak a tűzhelyben pattog halkan a láng. „A szél fútt ide, kedves a szél futt ide,“ suttogja a művésznő és kezével lefogja a halott megüvegesedett két szemét. A virtus Irta: dabolol Fekete Lászlóné. Mellére vágott, megcsikorgatta fo gát, utána szélesen kivágta maga elé nagy, szőrös öklét. Mintha a leikéből, csapott volna elém egy darabot. Ereztem a mozdulatait, tájt nekem is az, amit kit sem tudott mondani, csak éppen a nyelve hegyén bugyborékolta el» Ha kérdezte volna valaki akkor, abban a pillanatban tőlünk azt, hogy mi .bajunk van, szóval egyőnk sem tudta volna értetni. Hiszen nem is történt semmi sem, éppen csak annyi, hogy egyik madarat a levegőben kergette a másik. Két madár birkózott, kergetődzött fent életre halálra. Ennyi volt. Nekem mutatta, az én apró eszemet akarta megfogatni azzal, amit neki jelentett ez a látvány. Vagy talán az, ami neki erről eszébe jutott Ki tudja már ezeket a dolgokat ? Régen volt. De a villanó szürkéskék madárbukdácsolást, a párásán gőzölgő reggelt, a buján ásító, harmatos erdőt mindig látom azóta De legjobban őt. Ha valahol, valamely múzeumban járok s az ősember szerszámait nézem, esetlen, nagy, bozontos alakját, képre rajzolva, üveg alatt, mindig ő jut eszembe. Mintha valóságosan is ő volna az s én egyszerre csak visszamarsol- nék az igazi világba, melyet ő mutatott meg nekem s amelyet lassan- kint úgy belém oltogatott, hogy talán ott élek én ma is, vele együtt. Görcsösre faragott botjára támaszkodott, fellendülő kezét is nyugalommal tette vissza, nézett még egy kicsinyig az ég felé s aztán hazafelé mutatott, — Gyerünk vissza szentem, egyenesre készül a nap, keresik magát. Karácsonyi alándékok manikür-, fésű-, parfőmkazet- ták, fényképezőgépek stb. mélyen leszállított árban KLIHGER illatszertárában szerezhe- 719 tök be. Telefon szám 190 Próbáltam maradni, nem engedett, pedig úgy húzott valami a két madár irányába, a viz felé, az ég felé, amelynek valóságos útjait senki sem ismerte jobban, mint ő. Zsíros, kerek kalapját lekapta, megkeritette a levegőt vele, mintha valamit el akart volna hessegetni maga elől, kurjantott egyet, még nótára is vetemedett a kedvemért, pedig láttam a szája szögletében azt a vonást, ami meghazudtolta a nótáját. Nem lehetett engem akkor már félrevezetni sem jókedvvel, sem nótával. A gondolatok zavarosan kergetöz- tek agyamban. Beszéltetni akartam, kiváncsi voltam rá, ki akartam irtani belőle azt, ami nyomja a lelkét. Sötét kis vackában az ajtó mögött állt a vesszőseprü, gyorsan, meg- huzgálta vele a sár.os téglapadlatot, félredobálta a rosszszagu levetett gúnyákat, amelyek még estéről voltak úgy szerte, füzet fujtj rá rántotta a kormos serpenyőt, szalonnát aprított bele Venyigét élesztett a tűz fölé, hogy langosabb legyen s a sercegő zsír szaga megcsavarta az orromat Otthon volt már, jöhettem befelé, várhattam a szót. — A madár miatt van minden — szentem. Nem állam a nézését, mintha engem vájna az a másik madár. De nehogy azt higyje, hogy rossz az, nem. Inkább csak faj, meg virtust éleszt bennem. Érti-e ? Virtust Mintha én is madár volnék, szippanthatnék abból a légből, amit. az Isten tart a lába alatt Birkózhatnék nyíltan a másikkal, szó nélkül, nem úgy, mint az ember fajta. Mert tudja meg azt, hogy az embernek a szó a legrusnyább tulajdonsága. Hamissá tesz mindegyi- kőnket. Hazudunk. Nem mondhatom én meg, — teszem — azt a maga nagyapjának szentem, hogy máma jobb szeretnék hason feküdni dolog helyett. Vagy, hogy az eséVt állat helyett,, szép szót kivennék magamnak. Hazudtam, hogy jártam az állat után, j hogy mé^s hijja lett ... Hát hijja lett, valami végből.. . Rágta a nehézszagu szalonnát. Szemben ültünk egymással sokáig, szó nélkül. Még a zsírt is feltöröl- gette a kenyérhajával. Egy kis fa- tekenőbe vizet öntött, megmosta a kezét s az ablakrámán lógó .rojtos, kendőben megtörölgette. Látszott,, hogy foglalkoztatta az előbbi gon- dolata, mert kérés nélkül folytatta. — Hej, ha a madár szabadságával élhetne az ember is t Még ha szárnya nem is volna. Hej, ha én a szót csak arra használhatnám^ hogy rikkantsak vele, mikor nagyon jó a kedvem 1 Ha nem kérnének soha semmit számon tőlem, ha mindig igaz lehetnék [ Látja ez az, ha mindig igaz lehetne az ember. Nem vagyok én nagyon templomos ember, de ez ige kell bennem, ez az igazság, még nyugtot sem hágy néha. Igaz, hogy más egyébb se ... Idáig értünk. Úgy emlékszem rá, mintha ma volna. Kakastoll libbent meg a cserény oldala, mellett. Csendőrök jöttek érte. Értem meg, az; öreg Julis, aki ölbekapott, úgy vitt a nagyapám háza felé. Dorgált egész. Utón.: I
