Tolnamegyei Ujság, 1939 (21. évfolyam, 1-101. szám)
1939-07-05 / 53. szám
2 TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1939 julius 5 sorsot, hogy kora hajnaltól késó estig verejtékeznie kell az élet betakarításával, sót minden egyéb gondját félretéve, készülődik hozzá. Mikor azután már benne van s a déli szflnef alatt meghúzódik az ár* nyákban, ott is az erőgyűjtés foglalkoztatja, hogy tovább vághassa a rendet, mert igy lesz kenyere a következő aratásig. Ó egy évre te* kint előre, mig a kultúra munkásai egy*egy nemzedékre, de a jövőért dolgozik mind a két tábor s a kultúra munkásainál a déli pihenés a nagy vakáció, mely fölfrissit a becsülettel végzett munka után, hogy amikor újból megszólal az iskola kis harangja s a templom orgonáján felbug a Veni Sancte, készen álljanak a további munkára, amíg csak be nem áll az est, egyiknek a halál, másiknak a nyugalom alakjában. Oe az oktatók nemcsak fizikai pihenéssel gyűjtögetik az erőt, hanem szellemi munkások lévén, hivatásukat érintő gondolatok, szempontok, tervek és irányok tanulmányozásával, tanfolyamok hallgatásával. Ezeknek mindig az a célja, hogy az ott elsajátitottakat értékesítsék otthoni munkájukban. De itt vigyázni kell, hogy az oktatók erőit ne csak a tanítás kösse le, mert ez csak egyik része a tanári, tanítói hivatásnak, ami a munkát egésszé teszi, az a nevelés kötelessége. S ha valaha fontos volt a nevelés, úgy ma kétszeresen, sokszorosan az nemcsak az egyén, a család, hanem a köz, a társadalom s a nemzet szempontjából. Miért? Mert ma a család — tisztelet a kivételnek — nem igen nevel. Elmúltak azok az idők, mikor a családi keretek egy-egy kis vár- szerű erődítményhez hasonlítottak, amelyen belül volt biztonság, volt nagyapáról — fiúra — unokára szálló hagyomány és a szülők gondozása alatt többé-kevésbbé más alakot és irányt vett a gyermek lelke, mire az iskola falai közé került s csak ki kellett azt tölteni tartalommal, ismeretekkel. Ma a családi keretek inkább olyan árviz- mosta szigetecskék, amelyeken már át-átcsaptak korunk hullámverései és mindannyiszor elsodortak valamit, legfeljebb iszapot hagyva hátra a lakók életén. Azt védelmezik a szülők hol egymásba kapaszkodva, hol egymás ellen hadakozva. Másra nincsen idejűk, sem kedvük, hiszen ők az élet tipikus menekültjei, a gyermekeik pedig vadócok, akiknek szintén nincs más értékük, mint a puszta élet. Most már mit csináljon velük az oktató, miután kézbe kapta őket? Lássa meg bennük a magyar jövőt, amelynek alakját és irányát neki kell kidolgoznia áldozatos művészettel. Tehát egyetlen oktató is iélremagyarázza a saját fenséges hivatását, hogy nem vagyok másra kötelezve, minthogy elsőrendű tanítási eredményt érjek el, mert lehet, hogy ez sikerül neki, sőt elismerést kap érte, de azért mégis kontár ő, ha emellett elmulasztja a lélek megmunkálását, az erkölcsi és jellemképzést A szántó-vető sem mindjárt a magvetéssel kezdi a jövő termés előkészítését. A műbútorasztalos is mennyit gyalul, szab, illesztget, mig eljut odáig, hogy láthatóvá lesz alkotó ügyessége. Hát az oktatóknak is vannak a tanításon kívül még nagyon fontos teendői, különösen, ha elgondolkozunk fölötte, hogy a legtöbb gyermek mit hoz magával otthonról, a családi körből. Ma sokat beszélnek a magyar fajvédelemről, mely sok évtizedes, sőt évszázados mulasztások után, szinte lelkiismeretünket marcangolva, követeli a jussát mindnyájunktól. Hát ebbe a komolyan értelmezett fajvédelembe kell belekapcsolódnia a magyar tanítónak, tanárnak, hogy ne vadócokat tömjön tele lázas tanítói igyekezettel, hanem végezzen fajnemesitést, faragjon, csiszoljon, szántson, gyomláljon a gondjaikra bízottakban ellenállhatatlan fajszeretettel. Az nem baj, ha ezt nem veszik észre az arra illetékes faktorok, mert minden minősítésnél drágább jutalmuk lesz az a tudat, hogy kivette részét a magyar élet nagy reformmozgalmából, hogy készületlenül ne találja nemzetünket ennek a vajúdó világnak végleges kialakulása. Dolgozzanak a biztos, a szebb magyar jövő kialakulásán amilyen erővel csak képesek. Pótolják a családot, amelynek szerkezetét egészen alámosta az utóbbi idők sok hullámverése, hogy a biztonságot, az elsodort hagyományokat, a tündöklő magyar erényeket és erkölcsösséget megismerje és megszeresse a gyermek, az oktatók munkaterületein, az iskolák falain belül. Persze nem úgy, hogy jelszavakat dobjanak közéjük és amint a mai nyelven mondják, átképezzék őket. Óvakodjanak az ilyentől körömszakadláig, mert a tanítók vezetői az ezeréves keresztény magyarországnak s ha erről bármilyen vonatkozásban megfeledkeznek, akkor föladják maguk a várat, hogy rombadőljőn annak a biztonsága és körülnyaldossák s átcsapkodhassanak rajta a különféle hullámverések. Amit szoros egységgé forrasztott ezerév küzdelme, azt nem szabad megengedni megbontani, tehát tudni kell hogy mi a teendő. A világ állandón hullámzik, eszmék, rendszerek, világnézetek viaskodnak benne, amelyeket lehetetlen nem látni. Nem is szabad előtte lehunyni a szemeket, mintha semmi közünk sem volna hozzájuk, mert a struccmadár nem a bölcse* ség szimbóluma. Igenis tájékozódni kell az oktatóknak, de nem azért, hogy a várat föl adja, hanem azért, hogy megihlesse őket a kor szelleme és az évezredes bástyák védelme alatt lelkesedve teljesítsék hivatásukat. Tüzelje őket hitvalló munkára fajtánk szeretete és a magyar biztonságának vágya, mert igy fáradoznak jó munkában, hát ne csüggedjenek, hanem azzal a tudattal munkálkodjanak, hogy rászolgálnak a legtöbbre, amire rászolgálni lehet, a szülőknek, a társadalomnak, a nemzetnek hálájára. 1861-1939 #A Szekszárdi Dalárdát nem lehet eltemetni, mert az a közöny, a részvétlenség, sőt még az intrika sir- halmából is kikaparja magát és a hosszú néma esztendők után ismét felhangzik a dal...“ mondotta évekkel ezelőtt a dalárda egyik volt karnagya. E mondás bizonyságtételének lehettek tanúi mindazok, akik a Szekszárdi Dalárda hivó szavára szombaton este egybegyűltek a Polgári Olvasókör színes lampionok fényében fürdő udvarán, hogy meghallgassák az alig egy éve újból működő Szekszárdi Dalárdát, amely amely évtizedek során át tényleg egyedül járta az országot, képviselte a vármegyét és Szekszárd városát eredménnyel, ébrentartotta, ápolta és fejlesztette a dal iránti szeretet az emberek lelkében. A csillagos nyári éjszaka csendjében tehát újból felhangzott a dal. De ez a dal nemcsak mesteri és tökéletes énekprodukció volt, hanem ennél több, mert minden akkordjából kicsendült a diadalmas múlt — Kolozsvár, Miskolc, Fiume, Debrecen, Pécs, Baja — örökké élő és éltető ereje. Bizonyságtétele volt ez az est annak, hogy akik temettek, azok tévedtek, A Szekszárdi Dalárda él és újra dalol. A műsor minden egyes száma után felhangzó taps elismerése volt annak, hogy az egyévi munka nem volt hiábavaló. Csak olyan dalosokkal lehet ennyi idő alatt ilyen eredményt elérni, akiket egyedül a dal iránt érzett rajongó szeretet vezet és tart a dalosok táborában. Raffay Sándor, a kiváló képzettségű karnagya a dalárdának bebizonyította, hogy a nagymultu dalárda karmesteri pálcája ismét méltó kezekbe került, rendelkezik azokkal a kivételes képességekkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a dalárda jövőjét a múltjához hasonlóvá tegye. A közönség reményeiben nem csalódott. A dalárda szebbnél-szebb dalokkal szórakoztatta. Legnagyobb sikert aratták a dalosok Bárdos Lajos: „Széles a Duna“ cimüdalával, amelynek elhangzása után fel- zugó tapsot csak az „Emelem poharam' ismert melódiája tudta megszüntetni. Külön is meg kell emlékeznünk Csokonay-Lavotta—Hoppe: „Reményhez“ cimü dalban elhangzott baritonszólóról, melyet Fónagy György énekelt mély átérzéssel érces baritonján. A szünetben a dalárda fáradhatatlan karnagya emlékezett meg közvetlen, keresetlen hangú felolvasásában a Szekszárdi Dalárda második debreceni útjáról. Amikor elnémult a dalosok ajka, megszólalt a cigány. A fiatalság táncra perdült. A közönség azonban nem tudott belenyugodni, hogy tie hallja többször a dalesten a néhány évi hallgatás után éneklő dalárdát. A dalosok a közóhajnak engedve, a szünóra alatt ismét előadták Széles a Duna és a Remény cimü dalokat. Meleg, őszinte és lelkes ünneplésben volt részük a figyelmes dalosoknak. TELEFON: 143 Szerdán, Julius 5. Csütörtökön, Julius 6 Vs7 és 9 órakor Csak 16 éven felüliek részire! Vdrls lúmpQfénynél VILÁGHOZ! Igazgató: KRENNER JÓZSEF Az előadások kezdete: hétkőznapokoa: */,7 és 9 órakor, vasár- és ünnepnap : 3, 5, 7 és 9 órakor Főszereplók: Francois Rosay Albert Prejean CharlesV anel Lisette Lanvin Fox világhiradó „Utána tánc, amíg az erőből és időből futja,“ igy hívták a dalosok a fiatalokat a dalestre. S volt erő és volt idő, mert bizony már nyolcat ütött a szekszárdi öreg templom órája, még mindig cigányzene foszlányai szűrődtek ki a Polgári Olvasókör udvarából. Bizalomteljes reménységgel készülhetnek a Szekszárdi Dalárda tagjai az 1940. évi nagy napra, — azután amit a dalesten hallottunk — a megérdemelt győzelem nem maradhat el! Öreg diákok A napilapok hasábjain nap-nap mellett olvashatjuk, hogy az egyes tanintézetek volt növendékei seregszemlére gyűlnek össze a régi Alma Mater, a tudományt, hazafias-magyaros nevelést nyújtó iskolákban. S ez évben a hazatért Felvidék régi intézeteinek öreg diákjai is összejöhettek a régi Alma Mater falai között, hogy megnézhessék a tantermeket, padokat, melyekben éveken át oly sok drukkal, de annyi diákélmény átélésével ültek, dől • goztak, tanultak, hogy emberré, a magyar élet munkásaivá váljanak. Isten ajándéka volt a magyar öreg diákoknak ez a sok szép összejövetel. A magyarok Istenének áldása volt ez az örömünnep s az ősz fejű, öreg diákok ajkain fölcsendült a Te Deum laudamus (Téged Isten dicsérünk) örömkönnyekét csalt a szemekbe, hogy otthon lehettek az öreg diákok. Húsz év — az emberi életben — hosszú idő. Sokan, kik 20 évvel ezelőtt még viruló egészségnek örvendtek, ma már ott pihennek valahol a hazai földben, de lelkűk az Ur trónjától örömkönnyes szemekkel tekint le az ünneplőkre s imádkozó ajakkal kérnek áldást az uj magyar jövendőre s annak mindenik becsületes munkására. S ezek az ünnepek összekovácsolják ismét a már-már csüggedő magyar sziveket, lelkeket. Egy- akarásra serkentik a megjelenteket s általuk az egész magyar nemzetet. Figyelmeztetik a magyar föld mindenik lakóját, hogy szeressék az életet adó s örök pihenőt nyújtó magyar földet, szeressék egymást, gyámolitsák kölcsönösen egyik — a másikát s közös erővel segítsék elő a jobb, a boldogabb magyar élet kiépítésén fáradozó vezéreket törekvéseik elérésében. Magyar! Ha valaha, úgy most van igazán szükség, hogy igaz magyar légyl Magyar I Bármilyen nyelven is szólott hozzád először édes anyád s akármelyik nyelven is dicséred Istened, te — mert magyar földön születtél, az táplál téged, az fogadta be őseid tetemét őrök pihenőre — magyar vagy s a magyar kultúra adott neked nemes szivet, tudást, lelket, az tett emberré s ne feledd el soha, hogy a kultúra s nem a nyelv tett téged a magyar haza fiává! A magyar földön forrjon egybe minden szív, kart-karba téve dolgozzék mindenki, mert csak igy támadhat fel ismét Szt István országa, hogy annak határain belül ne legyen könnyes szem, éhes gyomor, munkanélküli kéz! Magyar földön, magyar kenyérrel táplálkozó magyar, most légy igazán áldozatos magyar, most légy igazán a te magyar földedet szerető s az egész hazáért igazán lelkesedő és dolgozó magyar!
