Tolnamegyei Ujság, 1938 (20. évfolyam, 1-103. szám)
1938-11-16 / 91. szám
1938 november 16. TOLNAMEGYEI UJSÄG 5 •láthatatlan gyászoló tömeg az újvárosi temető felé. A kegyelet megnyilvánulása oly nagyarányú volt, hogy a sirkertben is tőbbezer em- toer szorongott. A gyászzsolozsmák 'végeztével az alábbi búcsúztatókat mondották: Vitéz Vendel István polgármester búcsúszavai óképpen hangzottak: Utolsó utadon megállítalak egy 'pillanatra, hogy nagyszámú tisztelőid, barátaid, a város tisztikara és -annak közönsége nevében búcsút vegyek Tőled. Egy igen értékes munkás élet szűnt meg Veled, zászlódra, amelyet 'Oly erősen tartottál a kezedben, a 'fáradságot nem ismerő, vasszorgalommal folytatott becsületes munka volt felírva, amely életedben személyednek tiszteletet parancsolt és amely által halálodban a város közönségének impozáns részvétele nyilvánult meg. Kedves gyászoló magyar Testvéreim I Elhunyt Schneider János polgártársunk azok közé az emberek közé tartozott, akinkek az élete a szünet nélküli küzdés volt. Szóval, — amelyhez oly szépen értett; tollal, — amelynek kitűnő forgatója volt, állandóan ott láttuk közéletünk küzdő porondján és izzó hazaszeretettől átitatott leikével híven, becsülettel, tántorithatatlanul szolgálta azt az ügyet, amelyhez Jnaggyőződése szólította. Küzdelmes életében pedig az emberi tulajdonságok egyik legszebbikével, a meg- bocsájtással élt a meg nem érdemelt támadásokkal szemben. A haladásnak az embere volt, tevékeny részt vett a város fejlődését előmozdító munkában és számos kulturális és gazdasági intézmény létesítésével eredményesen szolgálta szülővárosa ügyét. A sok és nagy nehézségekkel küzdő városi tisztikarnak mindenkor őszinte Igaz barátja volt. Abban a hivatásban, amelyet betöltött, a szegény emberek ügye mindig a szivén feküdt és számos bisegzisztenciát indított el az élet utján, miért is sokan köszönhetik Neki boldogulásukat. Schneider János halálával az ezer éves tölgy egy igen értékes levele hullott le erőtlenül az őszi időben, bogy gyarapítsa azt az avart, amely hivatott táplálni azt a törzset, amelyhez hű volt és amelyért szüntelenül munkálkodott. Kedves Barátunk! Legyen álmod csendes! Isten Veled! A viszontlátásig I Tóth Lajos búcsúszavai a Népbank nevében A Szekszárdi Népbank Szövetkezet igazgatósága, felügyelőbizottsága, tisztviselői és alkalmazottai búcsúznak az én igénytelen és meghatott szavaimmal Schneider Jánostól, intézetünk kiváló vezérigazgatójától. Vérszerint való családján kívül mi voltunk az ő legszűkebb családi köre, amelyben 40 esztendőnek munkássága folyt le. Ebben a családi körben megtanultuk őt szeretni és tisztelni. Mi Schneider Jánosnak két arcát láttuk. Az egyik •arca volt a múlandó földi arc, amely most ennek a sírboltnak ajtajában dtünik a szemünk elől. Kedves volt •nekünk ez az arc, hosszú munkásságnak, kötelességtudásnak, kemény akaratnak a vonásait hordozta. Ettől az arctól búcsút veszünk és emlékét a szivünkbe zárjuk. A másik •*rc, a szemmel nem látható lelkiarc. Ezt elsősorban az ő szerettei ! ismerték és tökéletesen ismerte az J Isten. De mi ennek az arcnak a I vonásaiból is sokat megláttunk. Ott I fénylett rajta a barátság és a hűség, a szeretet és a jóság. Fényesek [ voltak ezek a vonások, amikor elesettet kellett felemelni, bajbajutottat kellett segíteni. Amint az a másik földi arc eltűnik a szemünk elől, annál élesebben látjuk meg ezt a lelki arcot. A másiktól búcsúzunk, ezt a fénylő vonásu arcot pedig köszöntjük. Kedves Barátunk, kőtelességteljesitésben példánk, nyugodj békén. Hű és baráti szivek állnak sirod kapujában és zárják magukba áldott emlékedet. Bodnár István beszéde a sírnál Könny, virág a munkában megfáradt emberi élet legszebb jutalma. Elköltözött Barátom, Te mindezt már megkaptad. ... Szebbnél-szebb búcsúbeszédek méltatták nem mindennapi közéleti érdemeidet. Roskadozik a ravatal, a halottas kocsi a nagy virág- tehertől s a könny drága gyöngye pereg itt érted mindnyájunk szeméből .... Útban vagy, de mielőtt a nyitott sir száján keresztül megtennéd az utolsó lépést a másvilág, az örökkévalóság felé, egy futó percre mégis — megállítalak, hogy még egyszer megszorítsam hű baráti kezedet s mint az általad életre hivott Tolnamegyei Újságkiadó Részvénytársaságnak elnöke oda tegyem sírodra a visszaemlékezésnek legalább egy pár virágszálát. Szerelmese voltál Te a — tolinak, a betűnek. Kora ifjúságodban Tolna vármegyének időre nézve legelső lapjánál, a Tolnamegyei Közlönynél próbálgattad a betűvetést. De a Te fürge, mindég újabb és újabb alkotásokra szomjuhozó lelked valamivel többre, de legalább is — önállóságra, függetlenségre vágyott s nem nyugodott addig, amíg az én szerkesztésemmel, mint kiadó meg nem alapítottad a Közérdek cimü lapunkat, amely hét évi virágzás után, a megváltozott nyomdai viszonyok, vagyis a Molnár-féle Részvénytársaság megalakulás után, ugyancsak a te kezdeményezésedre a Tolnavármegye cimü lappal egyesült s igy teljesítette tovább kultur- hivatását mindaddig, amig csak a forradalmi önkény az akkori szerkesztők kezéből a tollat ki nem csavarta. Te vetted fel ekkor ezt a főidre esett tollat. Dicsekszem vele, hogy a városháza nagytermében tanácskozásra gyűlt értekezlet éppen az én ajánlásomra hivott el a „keresztény — keresztyén“ Tolnamegyei Újság felelős szerkesztőjévé. S jobb kezekre nem is bízhatta volna a lap vezetését. — Mi úgynevezett „céhbeliek“ tudjuk csak igazán, hogy az irni-tudás adományán kívül milyen nagy lelkierő, odaadás, erős akarat, hű kitartás, bátorság, hazafias lángolás, bizakodó lelkes hit kell egy igazán hivatása magaslatán álló lap szerkesztéséhez. S mily szívós energia, lelkesítő, rábeszélő tudomány az anyagi eszközök összehozására s a kiadóhivatal nem kis gondjának, idegölő vezetésének is elvállalására. Te derekasan teljesítetted ezt a benned összpontosított mindkét feladatot. Csüggedést, fáradságot soha nem ismerő lelked tudott kemény harcos lenni, de soha nem küzdöttél mérgezett fegyverrel, mindég etikai magaslaton maradtál az élet sok-sok posványa 1 felett. Elveidhez való hű ragaszko- | dás, hazafias lángolás irányította, amikor kellett, harcias tolladat s tudtál nemcsak ékesszavu szószólója, de áldozatkész anyagi támogatója is lenni minden hazafias és jótékonysági mozgalomnak. S még most is halljuk hangod érccsengését, amikor hazafias ünnepeinken oly megrázó erővel hirdetted a magyar igazságot, sürgetve a nemzetre rakott húsz éves bilincs lerázását, majd mikor a jobb jövőbe vetett törhetetlen hittel erősitgetted a már- már kétségbeeső hazafias lelkeket... Ezt a nagy, nemes hazafias lángolásodat akarta talán a jóságos Isten megjutalmazni, amikor éppen abban a pillanatban hívta magához a te lángoló lelkedet, amikor a kassai dóm Rákóczi harangjának megkondulása hirdetni kezdte a lelked által oly epedve óhajtott magyar feltámadást Ez a még folyton zúgó, égfelé rezgő hang vegye szárnyára s repítse mennyországba a te sok nemes kinccsel megrakott lelkedet. Síró szemmel, fájó szívvel nézünk utánad, de mégsem merem hangoztatni azt a megszokott konvencionális frázist, hogy — űrt hagytál a szivünkben, mert ezt az űrt egészen betölti s az emberbaráti s hazafias eszmék gazdag tárházává, tovább munkáló erejévé teszi a Te példád, a köztünk itt maradt, áldott szép emléked... Isten veled drága, jó barátunk I Dr Halmos Andor beszéde a »Vas Gereben Kör" nevében Mikor a hajó elhagyja a kikötőt, a tengerparton visszamaradottak szemében folyton kisebbedik és kisebbedig miglen véges látókörünk határán teljesen eltűnik. Az erkölcsi világban ez megfordítva áll. Az érdemes távozó egyre növekedik, nagyobbodik a visszamaradottak lelkében. Amig az egyén közelünkben van, mig közöttünk él és körünkben jelenlétét élvezhetjük, sokszor szerény meghuzódásában alig vesszük észre, vagy ha észre is vesszük, nem méltatjuk kellően személyének kiválóságát, egyéniségének jeles tulajdonságait és értékét, Csak amikor távozik tőlünk, nő meg szemünkben, csak amikor elment, látjuk igazi nagyságában és legnagyobbnak akkor látszik, amikor már végleg elhagy, mikor végleg eltűnik látóhatárunkról, amikor többé nincsen közöttünk. Úgy vagyunk sokszor az egyéni érdemekkel, mint az arannyal. Értékes és becses, mig birtokunkban van, de csillogó fényes arannyá csak akkor drágul, ha eltűnt, ha nem találjuk sehol, ha hiába keressük, mert végleg elvesztettük, mert örökre elhagyott minket Kedves távozó barátunk! Szeretett János bátyám 1 Becses és értékes voltál szivünknek Te is. Becsessé tettek előttünk lelked emelkedettsége, gondolkodásod nemessége, barátságod őszintesége, egyenes, puritán jellemed. De most, hogy eltávozol szeretteid, barátaid, tisztelőid köréből, látjuk igazi értékedet, most tudjuk igazán csak átérezni egyéniséged kiválóságait. Most, hogy örökre elvesztettünk, nőttél meg még nagyobbra szemünkben, lettél még szeretetmél- tóbbá szivünkben, hogy annál nagyobb legyen az ür, mely elmúlásodon keletkezik, hogy annál érzékenyebb legyen a válás pillanata. Mig közöttünk voltál mindenki meleg szeretettel vett körül. Hü bajtársaid és barátaid, kik még pár nap előtt meleg barátsággal szorítottak kezet Veled, itt zokognak földi porhüvelyed örök lakása: ko« porsód körül Búcsúzunk Tőled a Vas Gereben Irodalmi Kör nevében, mint annak lelkes tagjától, búcsúzunk Tőled a távozótól, kérve Istent, hogy vezessen Téged a magasság örök boldogságának honába, hogy nemes pályafutásod mennyei boldogsággal jutalmazza • onnan tekints le mindig imádott hazádra, szeretteidre, barátaidra, nem szakítva el a lelki kapcsot Menj Teremtődhöz, hogy nemes, munkás földi életed jutalmát elnyerd, menj s pihend ki földi fáradozásodat csendes sírodban. Elkísértünk örök lakóhelyedhez, hogy sírodon tegyünk fogadalmat, hogy emléked mindig kegyelettel fogjuk megőrizni. Isten Veled! A leventék nevében Bartinal János főoktató mondott végül búcsúbeszédet. A gyászbeszédek elhangzása után a koporsót elhelyezték a sírboltban és a gyászközönség mélyen meghatva hagyta el a temetőt. Ha néked adom... Testvér! El tudnád-e mondani ml sistergett a szivedben, minden szik- rányi véredben égőn, lobogón, mikor hallottad a döngő léptek alatt megremegő föld moraját és sikoltását ? Lélegzetvisszafojtva ültél rádiód mellett és átvonaglott rajtad a kínok, örömök elmondhatatlan árama, Átvonaglott rajtad az érzések marcangoló fojtogatása ... Sírtál, örültél, masíroztál, énekeltél, bugyogott a könnyed és hangtalan hangok szorongatták a torkodat ... Egy voltál milliókkal valami földöntúli, áradó szerelemben, mámorban, kínban. Egy voltál a büszkeségben, önbizalomban, dacban, fogadásban, de egy voltál a belső, lélektépő önvádban is, mikor egy-egy kemény ajkon megrendült a vallomás: nem a magyar katona kezéből vették el ezt a földet! Akaratunk ellenére szakítottak el minket hazánk szivéről. Kitágult a szemünk befelé, lehunyt, könnyektől szivárgó szemünk és megmozdult bennünk valami látomás ... Hogyan is veszítettük hát el a földet, hegyet, rónát ? Hogyan szakadtak el az eleven gyermekek az anyai szívről? Az enyhet adó otthonok, kicsiny iskolák, a magyar szó édes teje, múltúnk szent szépsége és dicsősége, apáink sírja, álmaink, szárnyaink ? Hogyan is kerültek idegen bitorlók prédájául? Hogyan ? Balassagyarmat felkelt egy hajnalon és kikergette a haldokló, nagy beteg sírja fölött osztozó pribékek gyáva hadát... De a többi ezer és ezer falu, város halálos ágya mellett csak összeroskadtak maradtunk, feküdtünk a megsemmisülés eszelős érzésével tehetetlen, nyomorult, mozdulatlanul. Megbénult szivünk akaratereje halálos csöndbe merült, karunkban, lábunkban meghűlt a vér tüze s vonszoltuk őket, mintha nem is a mieink volnának. Még arra sem volt erőnk, hogy megmozdítsuk őket, hogy van-e hát bennük élet? Dicsőséges, tüzes, büszke, hős magyar, úgy feküdtél, mint levágott hajú Sámson I Az erődet meghaladó, ember* I feletti küzdelemben álltái, mig volt | önbizalmad és hited, mig érezted, I hogy hazád sorsa a te karod ere- | jé vei áll, vagy esik, de tolvajok és
