Tolnamegyei Ujság, 1937 (19. évfolyam, 1-100. szám)
1937-05-22 / 39. szám
XIX. évfolyam. Szekszárdi 1937. május 22. (Szombat) 39. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felelős szerkesztő: Hirdetések Arait Szekszárdi Népbank épületében. Telefonazám: 85 Előfizetési dili Egész évre _ 12 pengő || Félévre______6 pengő BL ÁZSIK FERENC A lap megjelenik minden szerdán és szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét Illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők.! A legkisebb hirdetés dija 1*60 pengő. — A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon mllllmélersoronként 10 fillér. Allástkeresőknek 60 százalék kedvezmény. A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hír, valamint a nylltlér soronként 60 fUlérbe kerül. Királyi vendégeink A magyar nemzet büszke őrömmel, hálával, lelkesedéssel fogadta a baráti olass nemzet királyát és fenséges nejét. Nincs as országban egyetlen egy ember sem, aki ne tadná, hogy as olass nemzet államfője volt az, aki mellénk állt, aki az ellenséges gyűrű szorongattatásában elsőnek nyújtott, baráti kezet a Trianonban megcsonkított magyar nemzetnek. A magyarságról ssinte közmon- dásszertten ismert as a tény, hogy akit szivébe fogad, azt ünnepelni is tudja. Az az ünneplés, az a diss, fény és pompa, amely Budapesten várta az olasz uralkodópárt, az igaz szeretet bensőséges meggyőződését jelenti. Nem csupán külsőség az ünnepségek e pompázatos sorozata, hanem kifejezője az egész nemzet igaz érzéseinek, lseknek a mély és őszinte érzéseknek adott az ország házában is hangot Darányi Kálmán miniszterelnök, amikor alkotmányos szokáshoz hiven a magyar képviselőházból is üdvözölte azt a kimagasló eseményt, amelyet III. Victor Emanuel olasz királynak és abesszin császárnak, valamint Helena királyné és császárnénak magyarországi látogatása jelent. A miniszterelnök tömör, nagyvonalú beszédében utalt azokra a baráti érzésekre, amelyek az olasz és a magyar nép között íennállanak messze évszázadok emlékein, a közös latin kultúra hagyományain, a történeti kapcsolatok hosszú sorozatán alapulva. Két rokonlelkü nép barátságának egyik megpecsételése a fejedelmi látogatás és hirdetése azoknak a közös érdekeknek, amelyeknek szolgálatát jelenti az immár tízéves próbált múltra tekinthető magyar-olasz baráti szerződés. Magyarország — hangsúlyozta a képviselőház lelkes tetszésnyilvánításától kisérve a miniszterelnök — sohasem fogja elfelejteni Olaszországnak a baráti gesztusát, amellyel a múlt nehéz óráiban mellénk állt és hivatkozott arra, hogy a magyar nemzet is viszonozta ezt a baráti magatartást éppen a közelmúltban, amikor arra Magyarországnak és a magyar nemzetnek alkalma nyilt, az abesszin konfliktus idején. Az ünneplés őszinte, igaz lelkesedése fogadta Magyarországon az olasz királyi párt és a felséges vendégek budapesti látogatásának nagy jelentőségét Darányi Kálmán miniszterelnök éppen abban a szempontban látja, hogy a kitüntető látogatással elkövetkezett az a pillanat, amikor az ország szivében fejezhettük ki tiszteletünket és szeretetünket felséges vendégeink személyén keresztül az egész olasz nemzet iránt. Szinte tomboló lelkesedés követte a miniszterelnök e szavait, amelyek egyébként egy időben hangzottak el azzal a nyilatkozattal, amelyet Darányi Kálmán a Stefani Iroda tudó- I sitója előtt tett, az uralkodőpár budapesti látogatásával kapcsolatban. Ez a nyilatkozat ugyanazzal a gondolat- menettel méltatta a felséges vendégek látogatásának jelentőségét, mint a parlamenti beszéd a azzal végződik, hogy a magyar nemzet baráti érzésén alapuló büszke bámulattal tekint az afrikai háborút győzelmesen befejező Olaszországra, amely nagyszerű haditetteivel olyan erőforrásokat nyitott meg, amelyek őt világpolitikát formáló hatalmi tényezővé teszik az európai kultúra és az európai béke javára. A nemzet szava, minden egyes magyar ember igaz érzése szólalt meg a miniszterelnök parlamenti beszédében és nyilatkozatában és a világraszóló bevonulás, a nagyszerű fogadtatás, az olasz király és császárnak a kormányzó üdvözlő pohárköszön- | tőjére adott válasza csak igazolta a I miniszterelnök szavait. Kiss Lajos szekszárdi apátplebános negyvenéves papi Jubileuma 1897 május 16-án a Szekszárd- belvárosi templom mosolygó fehér virágokkal díszített oltárára bőséges, áldó kegyelmet sugárzó arccal tekintett le a Mindenható egy uj szolgájának első szentmiséjére. Kiss Lajos, a város szülöttje először suttogta a — remegő kezében tartott — fehér kenyérre: „Hoc est enim ,..“ Azóta negyven szer múlt el május 16-al Negyven év; sokaknak életévekben megérni sem adatik meg a Teremtőtől ez ajándék. De kit a bölcs Mindenható szent feladatok elvégzésére a földön is különös szolgálatára hiv, azt 40 év törhetetlen munkája után is megjutalmazza, kitünteti azzal, hogy továbbra is gyüjthesse azokat a hervadhatatlan rózsákat, melyek valahány tövisszurás nyomán fakadva, majdan mennél nagyobb helyet kérjenek maguknak a mennyei űrökkertben. Az istenfélelemmel telt szivü, ambiciózus ujmisésből 40 év alatt „papideál0 lett: legalázatosabb szolgája Istennek, önfeláldozó pásztora híveinek, igazság- és békeszerető testvére embertársainak, fia hazájának és szigorú birája önmagának. A 40 év alatt elsősorban szent hivatásának ólt, de neve ismeretes — bár szerényen háttérbe húzódva — megtalálható a közélet minden karitatív, szociális terén. Volt alkalma generációkat nevelni Istennek, hazának: kisebbségek szivébe magyar tüzet ültetni, a megszállás nehéz idejében Istenbe vetett hittel kitartásra nevelve, ápolni a csüggedő lelkekben a magyar feltámadás, a jobb sors reményét. Egyesületek alakításával, újjáélesztésével mindig Isten és embertársai célját szolgálta. Legszebb ékköve a szegények, árvák letörölt könnyének, az általa Istenhez visszavezetett, megvigasztalt lelkek örömkönnyének gyé- mántcsillogása. A negyvenedik május 16-án büszkén vallja a város — egykori uj- misését — apátplebánoaának, a vármegye felsőházi tagjának, kinek tevékenykedését, közéleti érdemeit az ország kormányzója is kormányfő- tanácsosi címmel jutalmazta. Közismert szerénységével — a papi jubileumát csupán önmaga ünnepévé akarta tenni. Nem tudta azonban megakadályozni, hogy azok, akik szeretetét, vezetését és barátságát legközvetlenebbül élvezik, — őszinte szeretetük és hálájuk kifejezésével hozzá ne járuljanak a nap örömeihez. A jubilánst megható közvetlenséggel, őszinte lelkesedéssel ünnepelték az elemi iskolai tanulók. A tantestület, mely vezetője bölcs irányítását, megértő támogatását, őszinte jóakaró szeretetét leginkább élvezi, — az ünnepelt arcképét leplezte le az iskola számára, hogy megörökítse az utókornak a tanítók mesterét, az iskola szegényeinek gyámolitóját, a gyermekek jóakaróját. A jubileumi szentmisén oltárra szállt Ur Jézust a gyermeksereg és Oltáregylet hálavirágai illatozták körül. Örömkönnyéé szemmel morzsol- gatta ott imáit a fehérhaju, jóságos arcú édesanya; áhítatba merülve imádkoztak testvérei, családtagjaikkal, a sok rokonnal és baráttal. A nagy asszisztenciával celebrált mise után pedig hoBssu sora indult meg a plébánia kapui felé azoknak, akiknek érzelmi kötelékei az ünnepelttel sokkal erősebbek voltak, mint az ünneplést kerülni kívánó jubiláns diszkréciója. Paptársai, az Oltáregylet, a Szociális Misszió, a Férfiliga, Legény- és Napsugár Leány egy let, Kongregáció, Cecilia énekkar, a középiskolák tanári kara, barátok, rokonok; mind, akik közelében élnek, vele működnek, szeretetét, jóindulatát, barátságát legközvetlenebbül élvezik. Mind, akik önzetlen, rájuk áldozott munkájáért hálával, szeretetéért szeretettel, jókivánatokkal kívántak adózni s minél szebbé tenni e nap emlékét a boldog jubiláló lelkében. A jubileumi virágerdő már hervad. Az utas a határkövet elhagyva, megy tovább. Uj ambícióval folytatja 40 évi munkáját. Keresztjét tán köny- nyebbnek érzi, hisz segítik szerettei, barátai. Mind, akik azt kívánják, hogy a hosszú ut horizontjához még soká érkezzék el és ha majd a Teremtő — földi küldetését elvégezni látva — lehúzza előtte az élet sorompóját, vezesse az örökélet országának azon útjára, melyen az ő földi érdemei — itt már tövistelen — rózsái illatoznak. Egyes szám ára 12 ffilléra Harangok zúgása hirdeti szombat este a kettős szentév megnyitását. Harangok zúgása röpíti szét e csonka országból a Ssentatya szózatát, mely az egész világ katho- likusait ünnepelni hívja a legcsodálatosabb Eletet, amit az Istenfia 2000 éve él már itt köztünk a katholikus oltárokon. Harangok zúgása intonálja egy megtépett, megalázott nemzet ősi ragaszkodásának, hagyományos megemlékezésének hálaénekét első királyáról, Szent Istvánról. Magyar harangok zúgása zeng végig a magyar rónán, hogy felébressze e nép meg meghanyátló hitét a felettünk őrködő Gondviselésben. Magyar harangok zúgása száll a szűk határokon, ellenséges szuronykeritéseken át, hogy keltegesBe elszakított testvéreink haldokló reményét. Magyar harangok zúgása röppen a kunyhókba és a palotákba, a munkástelepekre és a piros pipacsos magyar mezőkre, a fehér tornyok alján megbújó kis falukba és a kormos kéményü gyárvárosokba, hogy ajnározza, felnevelje minden magyar szív sóvárogva várt újszülöttjét: az egymást megértő, egymást segitő, egymásba karóié őszinte szeretetet. Ez az ébredő hit, ez a magára lelő remény, ez az egymásba ronódó szeretet hiányzik nekünk. Szent István töredék népe úgy jár a vérpárás magyar földön, mintha ezer éven át nagyon elfáradt volna. Mintha elveszítette volna rendeltetését. Mintha kifogyott volna az ereje. .. Ma szinte divattá lett megszentelt fájdalmainkkal büszkélkedni. Pedig ez önmagában nem építő, hanem CBak sorvasztó erő. Sok igazság van a költő kifaka- dásában : >A magyar gyászban nincs már semmi fenség, csak hervadó hit, dermedt öntudat«. Milyen más volt a mi első szent királyunk hite. Az ő kereszténysége nem volt az érvényesülés szolgai reklámja, nem politikai sakkhuzás, nem az összeköttetések gerincétért udvariassága, hanem a krisztusi igazságok alázatos felismerése, a kereszténység vigasztaló lelkének szives elfogadása, szeretőiből fakadó áldozatos leborulás a szenvedés, a megpróbáltatások szimbóluma: a kereszt előtt. Hol van ma ez az apostoli, királyi hit az ő országában? Hol van a magyar fajiságnak és az igazi nemzeti érzésnek az az ereje, amely nem üres szavakban és hivalkodó melldöngetésben, de csendes, kitartó, célratörő, áldozatos tettekben, ha kell — hát összeszoritott fogakkal végzett munkában éli ki magát ? Vájjon van-e még ereje és érzéke e népnek ahhoz, hogy rajta tartsa a kezét minden fiának az ütőerén, hogy lekösse a földjét, hogy megőrizze tisztán a szokásait, nótájának, öltözetének, nemzeti erényeinek sajátosságait, vagyis mindazt, ami a népben egyéni és magyar?!
