Tolnamegyei Ujság, 1936 (18. évfolyam, 1-102. szám)
1936-12-23 / 101-102. szám
TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 12 Titte Testvérek ozekizárd, Korzó, Kaszinóbazár. Telefon 91 Hoderw csillárok, asstall lámpák Kedvezd fizetési feltételek 869 A legmodernebb RÁDIÓK 12 havi részletre Hasznos karácsonyi afűndékok viceispánnak«, s az ellenzék, mely* nek fő tagjai Mérey apát, Daróczy István paksi postamester, Für dics Gergely, a simontornyai őrség fővajdája, Dallos András, vajda voltak, arra akarták rábírni a főispánt, hogy hívjon össze megyegyűlést. Amikor pedig^ ő ezt megtagadta, összegyűltek Üjpalánkán s új tisztikart választottak. Hogy az újpalánkai har- mincados, Blagota is az ő emberük volt, azt nemcsak az bizonyítja, hogy nála jöttek össze e konventikulumra, hanem az is, hogy itt megválasztották Bzolgabírónak* Hogy miért ke- i rült szembe tolnai kollégájával, azt 1 nem tudjuk. A nádor és a püspök- ■ főispán azonban Broderich mellé állt, J s így egyelőre megmaradt hivatalá- I ban. A következő évben azonban I Egyszer voltam csak Erdélyben, az is régen volt, nagyon régen volt. Akkor még katona voltam és egy borús, bús éjszakán mentünk végig azon a drága földön, ahol mindenki katona volt, katona volt és verekedett. A tiroli hegycsodák közül jöttünk erre a testvéri földre, a Monte Corno 2000 méteres kúpjáról menekültünk ide. Szép vidék volt az, fenséges és titokzatos, de mi csak úgy tekintettünk föl azokra a hideg ormokra, mint a mi San-Gallent járó őseink: borzadva és idegenül, mert mi is ezeknek steppe-lakó ősöknek vagyunk az édes gyermekei. Mi is megcsodáltuk ezeket az Istenhez nyújtózkodó kőóriásokat, de amikor leszabadulva a 2000 méter szédült ségéből, a kis Leno patak partjára jutottunk és a sárguló erdő meghitt sűrűségeiben ösztönösen össze szedegettük a gyöngyvirágillatu lila ciklámeneket, majd kiszakadt a szivünk a nagy, a megnyugtató sóhajtástól, hogy itthon vagyunk... Szépek ezek a fehér-rózsaszinü ormok, de nagyon hidegek, magáno- sak, jégcsaposak és titokzatosak, úgy gőgösködnek ki azokból a meleg ciklámenes völgyekből, mint a mi végtelen búzamezőinkből azok a magános nyárfaóriások elszórtan, testvértelenül. Nem is tudják, hogy ami ott lent alattuk nyüzsög, az a sűrűség, az a nagy egyforma össze- búvás: az az élet. Csak állnak, állnak ezek a nagy lombkoronás királyok évszázados egyformasággal, s hogy alattuk az élet mindennap más és más, azt talán nem is tudják ... Erdély ... 1 Mennyire mások azok a bársonyos hátú szelid hegyek, úgy hajlanak át egymáshoz, mintha mindig beszélgetnének, mintha mindennap élőiről kezdenék azt a szép székely mesét arról a székely fiúról, aki Tavaszországba vágyott és belépve annak kapuján, a hófehér lenvászon inge égszínkék búzavirággá "nyílott, búzavirág lett tarisznyájában a darab kenyeréből, tarisznyáján pipacsok pattantak ki az odatűzött buzakalász mellett és ott is csendesedett el szépen, a szin- pompától, illattól, éhségtől megszállottan: Tavaszországban. Megmér az ellenzéki tisztikarral találkozunk, — de Blagota nélkül. A XVIII. század első éveiben még rendesen működött az újpalánkai provizorátus, Blagota szorgalmasan készíti kerületéről az összeírásokat s terjeszti fel ezeket Budára. 1703 tavaszán azonban tőle is, mint a többi tiszttartótól bekérik az 1700—1703. évek kivonatos számadásait, s ő ezt júniusban fel is küldi Ez már annak a jele volt, hogy elhatározták a hivatalok likvidálását. A XVIII. szá zad első éveiben ugyanis már lassanként visszakapták régi birtokaikat a bátai és földvári apátságok; a szekszárdi apátság birtokait 1703 júniusában Lipót király a nagy- szombati egyetemnek adományozta, s Blagota volt, aki a jezsuitákat augusztus 5 én e birtokokba bevezette; — világiak is mind többen részesülnek megyénkben királyi adományban s így a kamarai igazgatás fenntartásának nem volt már meg az alapja és szükségessége. A budai kamarai jószágkormányzóság »Berichte und Schreiben« című protokolluma — gazdag forrása e mozgalmas és érdekes évek történetének — 1703 végével lezárul, maga az adminisztráció azonban csak 1709 júniusában oszlott fel véglegesen. ölte a virágillat, a tavasz, meg az éhség... Mi is igy mentünk most Erdély- országba, mint Tavaszországba az a fiú, olyan vágyódva. A tiroli hegyek lassan elfogytak, elfogytak a stejeriek is és jött felénk a Hazánk: befogadón, öleltetőn. Budapest után rávirradt a nagy Alföldre. Egyszerre futott végig rajta a napsugár, hogy szinte hallani lehetett a friss, harmatos hajnalköszöntést. Olyan volt ez a mi alföldünk igy frissen, harmatosán, mint egy meleg őszinteség, mintha itt laknának a világ legnyíltabb emberei, akik soha hazudni sem tudnak, hiszen úgy is hiába, mert a szó, meg a suttogás is el- hallatszik egyik végéből a másikba, s az első tavaszi misén is csak azért mesélik el egymásnak a telet, hogy azt mégegyszer hallják . .. Messziről pedig már kéklenek a bihari hegyek, lassan jöttek felénk s Nagyváradon már elnyeltek bennünket. Jött Csúcsa, Segesvár, aztán rákapaszkodva a Hargita oldalára, végigláttunk Csikországon. Ott aztán el is keverték az egész ezre- dünket, ott a fenyvesek tövében megbúvó kicsi székely falvak között. Én Eszteréknél kaptam szállást, felejthetetlenül szép, drága székely emberek között. Az első vacsorát együtt kellett töltenem a családdal és én csak szívtam magamba a különös szép székely szavakat, utánoztam magamban szokatlan hang- hordozásukat s gyönyörködtem állandó elbeszélő múltjukban, ami különösen olyan szelíddé teszi beszédjüket. Csak a »vagyigen«-jökkel nem voltam kibékülve s bajoskod- tam is egész este vele, ha valaki azt kimondta. Sokáig voltam igy, kedves szelid beszélgetésben, mig aztán elbúcsúztam tőlük. Megmutatták a szobámat, Eszter megpaskolta a vánkosaimat s aztán felém fordult. í— Mondja kedves nyelvszakos hadnagy ur — szólt hozzám mosolygósán — nem tudott az első estén más tanulmányozni valót találni a mi házunkban, mint a nyelvünket ... És én ránéztem erre az édes szép gyermekre és rettenetesen zavarba jöttem. Úgy jött ez, mint egy váratlan ütés, amikor az ember sem előtte, sem utána nem tudja fölemelni, a kezét, hogy védekezzék. — Én már vacsora alatt kineveztem magát a Csíkszeredái gimnázium nyelvtanárává — mondta megint és azután ott is hagytak egyedül a szobámban. Először nem is kerestem és nem is találtam semmi mentőgondolatot, de mikor aztán úgy lassan felbu- gyorogtak azok belőlem, a szégyen, a tehetetlenség beleivott minden gondolatomba és azoknak ize elkeserített bennem mindent. Fanyar volt minden, mint az a vacsora előtti borókaié és ezzel a fanyar ízzel a számban, a lelkemben, rámnehezedett az első erdélyi éjszaka. Mit is álmodhattam mást, minthogy a Csíkszeredái gimnázium egyik katedráján tanítottam a nyelvtant, a székely nyelvtényeket és diákjaim, azok a lelketlen kamaszok, egész éjszaka kuncogtak az én dunántúli dialektusomon. Másríap aztán elmeséltem Eszternek az álmom. Nevettünk rajta s ezen aztán lassan összemelegedtünk. — Ilyenek maguk bentiek, steppe- lakók, olyan az országuk, mint a sima asztal, egy pillanattal átlátni rajta mindent — mondta Eszter — nincsenek benne változatosságok, meglepetések. Ezeken a nagy síkságokon maguk csak mindig terveznek, álmodoznak. Ide is ilyen tervvel jött, hogy tanulmányozza a nyelvünket, pedig az csak cifra ruhája a mi lelkűnknek. Ezután mindennap együtt voltunk. Én hallgattam az ő okos »hegyibeszédjét«, ő meg az én alföldi »lapos« gondolataimat. Lassan a filozofikus hang is elmaradt közöttünk és tudtunk édes, meleg szavakat is mondani egymásnak. Csak mikor ezeknek a szavaknak forrósága már nagyon áttüzesitette a lelkünket, akkor jöttek az ő pihentető szép okos beszédjei, csititó édes szavai: — Maguk ott túl, maguk ott bent .. . mindig mindent igy kezdett . . . Azt mondja nekem, hogy ott nyíltabb szivüek az emberek, a,sikságlakók ? Ne higyje azt el 1... Én is sokszor robogtam ott, végig az Alföldön, de én úgy láttam, hogy azon a roppant síkságon úgy vannak szétszórva azok az apró tanyaházak, mint ahogyan a szél szórja szét a milliós magvakat; véletlenül, összevissza ... Elfajzik ott minden, mert nem ápolják. Az egyik mérget szív föl a sovány szikből, a gyűlölet, az elnyomottság keserű mérgét, egyik-másik a megértés, a szeretet cukrát, egyik magasra nő, mint ott azok a gőgös jegenyék, 10—20 ilyen jegenye lefogja az egész alföldet, másokat meg befed a szegénység gaz indája, egyik a napnak fordítja nyilt tekintetét, a másik csak a homályt birja ... nagyon sokfélék ott maguk benti magyarok ... Az egyik hangos, harsogó és jóllakott, mint azok a kéttenyérnyi semmitérő tányérbélü virágok, a másik csendes, lombtalan, de napbanéző, mint a katángkóró, az egyik bűzös, bür- kös, mint a szegénység, a másik tiszta és illatos, mint a jólét ... Maguknál hiányzik az, ami ezeket a szétszórtságokat összefogná, amit mi úgy hívunk, hogy Csabaszellem... — Mi egyformák vagyunk itt mind, mint ott a hegyoldalakon azok a borókabokrok, mindig mind egyformán tele van bogyóval. Nem növünk nagyra, csak amekkorára ilyen székely borókaemberekhez illik. Mi itt — nézzen csak körül — összebuvunk ezeken a borókás hegyoldalakon, ezekben a fazsindelyes, galambducos kicsi házakban, I kevesen és sűrűén, mint a kiscsibék 1936 december 23. Karácsonyi 830 olúndáKtórsyak dús választékban és legolcsóbban o Városi Drogériában az édesanyjuk alatt és egyforma az a melegség, ami átjárja a vérünket, a csontjainkat. Olyan megnyugtató érzés az, hogy testvérek vagyunk. Ez a kantonszellem és az ezeket összefogó Csabaszellem az, amelyik ott ér csak véget, ahol a nyelvünk a szellemünk. Ha átmegyünk a szomszéd fészekbe s valahol valamelyik gerincen találkozunk a másik tyukaljabeliekkel, addig nem engedjük el egymást, mig át nem ölelgettük, amíg meg nem simogattuk egymást a mi — amint maga mondja — szelid beszédünkkel ... Mi mind egy templomba járunk és mind olyan egyformán halkan énekelünk, mint akiknek egy karmesterük van . . . _ Mondja, mi lett volna velünk a majdnem 2000 esztendő alatt, amióta itt vagyunk, ha nem igy lenne. Magának nem kell mondani, hiszen látja itt körülöttünk ezeket az égig nyúló, sürü lombozatu giz- gazokat, ezeket a virágtalan, könyörtelen gyomsemmiket. Nem szeretjük az ő otromba piszkosságu^ kát, barbár dölyfüket és a kultu* rátlan butaságukat. Ők gyűlölnek bennünket, mert nem bírnak velünk. Ők a nagy Rómával büszkélkednek,, ami nem is igaz és ha igaz is lenné, az csak egy volt valami, olyan, mint amilyen a régi négykrajcáros, felváltani sem lehet, értékesíteni sem lehet. Mi a lelkűnkkel sem büszkélkedünk, pedig van, pedig az él és jobban összefog minket, mint őket a halálfélelem. Ha nem igy lenne, felettünk ez a durva gyom már az égig érne és csak egy mese szólna rólunk : fűit olim .. . — Hát nem igaz ?... — Eszter, Eszter, olyan a maga szava, mint a kinyilatkoztatás, halk, szép, okos és igaz ... — Ne higyje, hogy ez okosság; bennem. És ha mégis okosság bennem ez a bölcsesség, akkor sem az enyém, hanem a fajtámé. És ez igy ment egy teljes hónapig, mig ott tartalékban voltunk,: egy csupa vasárnapos szép székely szeptember. Annyi simogató okos szó, hogy csak sírni lehetett azon, hogy mindez elmúlik és jön a front újra, minden ólálkodó haíállovasai- val... Egy éjszaka azután nekivágtunk a csíki havasoknak, egy borús, bús éjszakán mentünk végig azon a drága földön, úgy megver- ten, kiverten, hogy ha azok az összevissza bántón csörömpölő ásók ott az oldalunkon, nem zavartak volna ki minden gondolatunkból,, talán végigsirtuk volna ott a fenyvesek alját. Egy kis patak völgyébe értünk,, szép magyar neve volt, úgy hívták, hogy Cső bános és a hegy, amelyen végre megéltünk: Sólyomtár. Innen írtam Eszternek a leveleket, olyanokat, amilyeneket 24 éves korában tud csak írni az ember. Válaszok is jöttek sűrűn. Olyan Írása volt, hogy ma is megismerném. Azóta sem láttam olyan gömbölyű gyöngy- betüket. Úgy fűzte őket gondolatainak szines fonalára, olyan rendezetten, amilyen rendezett volt az egész meleg kis lelke. Mindig hallottam minden szavát, amikor a sorait olvasgattam. Harcok tulajdonképpen nem is voltak itt, ez csak olyan nyaralásSőlyomtár, Csabaszellem, Csobános Irta: Major Imre
