Tolnamegyei Ujság, 1935 (17. évfolyam, 1-104. szám)
1935-06-12 / 48. szám
XVII. évfolyam Szekszárd, 1935 juntas 12. (Szerda.) 48. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főszerkesztő: Pelelős szerkesztő: Hirdetések árait Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám: 85 és 102 Előfizetési d 1 ft Bgész évre _ 12 pengő || Félévre ______ 6 pengő SC HNEIDER JÁNOS BLÁZSIK PERENC A lap megjelenik minden szerdán és szombaton. Előfizetési dl|sk és hirdetések, valamint a lap szellemi részét Illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. A legkisebb hirdetés dl|a 1*60 pengő. — A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon mllllmélersoronként 10 tiller. Allástkeresőknek 60 százalék kedvezmény, A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hír, valamint a nyflttér soronként 60 fillérbe kerül. A manor művelődés lövőié. Mintha az egész törvényhozás át- érezte volna, mivel tartozik a ma gyár művelődés nagy kérdésének és azoknak a reformoknak, amelyekkel Hóman Bálint kultuszminiszter akarja a magyar kulturvitát egyre magasabbra emelni és biztosítani. Erre vall a parlament közoktatási tárcájának tárgyalása, amelynek szónokai — pártállásra való tekintet nélkül — tárgyilagosan a kérdés teljes ismere* tében és méltatásában mondották el észrevételeiket. Vannak kérdések, amelyek nem ismerhetnek pártszem* pontokat. Vannak olyan pontjai az életnek, ahol minden magyar ember nek találkoznia kell és meg kell ér* tenie egymást. A magyar kultúra és magyar népművelés is ezek közé tartozik. önmagát tisztelte meg a parlament azzal a nagy figyelemmel, amely még a közbeszólásokat is kirekesz tette, hogy a magyar kultúra legfőbb irányitója és őre : a magyar kultusz- miniszter elmondhassa a maga irányelveit és ismertesse célkitűzéseit. — Annál is inkább érthető a nagy érdeklődés, mert hiszen Hóman Bálint már minisztersége kezdetén bejelentette, hogy át akarja reformálni egész nevelési rendszerünket. Nem is csinált titkot belőle, hogy iskolanevelésünk régi rendszere nem ismerte eléggé az élettel való szoros kapcso- lat szükségét. Tulehnéletr és igy túl elvont is maradt. Az élettel alig volt kapcsolata. De most a miniszter le akarja bontani azokat a kínai falakat, amelyeket a bürokrácia az élet éB az iskola közé ékelt. Meggyőződése szerint az iskolai nevelés annál jobban felel meg hivatásának, minél inkább az életre nevel. S éppen ennek a célnak elérésére akarja az egész nemzetnevelési rendszert újjászervezni és megreformálni. Az ő tulajdon szavai szerint: — három irányban kell érvényesülnie a reformszellemnek. Első lépés a tanrendszer revíziója. A második lépés a tanerők: a tanítói és a tanári kar megjavítása. A harmadik lépés a tan- felügyelet állandóságának biztosítása. Hogy az első irány felé konkrét lépést tegyünk, előkészítésben van máris a középfokú szakoktatás re formja. Az ország érdeke követeli, hogy biztosítsuk a nagytömegek gazdasági nevelését. A mi feladatunk, hogy a vezetésre szoruló fiatalságot gyakorlati pályák felé irányítsuk. De ezzel egyidejűleg készül a felső oktatás reformja is, amely szükségessé teszi majd a minősítési törvény módosítását. A miniszter lehetővé akarja tenni a népoktatás minél tökéletesebb kiépítését. Folytatni akarja azt a nagy alkotó munkát, aminek úttörője gróf Klebelsberg Kunó volt, aki — mint ismeretes — néhány esztendő alatt ötezer uj népiskolai építményt állított a magyar népoktatás szolgála tába. Hogy ez mit jelent a maga valóságában az ország népkulturájá- nak emelésére? Azt aligha kell bő vebben fejtegetnünk. — Hiszen nagy életharcunkban, amelyet a háború elvesztése és feldaraboltatásunk kényszerít reánk, mindig kulturfölényünkre szoktunk hivatkozni. S ez a kultur- fölény parancsolta ránk a szükségét, hogy uj iskolákat nyissunk ama szin- magyar alföldi vidékeken, főként messzeeső tanyákon és pusztákon, ahol eddi„ ismeretlen volt a betű és könyv. A miniszter fájdalmasan álla pitja meg, hogy ez az alkotó és építő kulturmunka az utóbbi évek nehéz pénzviszonyai miatt abbanmaradt. De a Gömbös* kormány szinte lelkileg érzi magát kényszerítve, hogy a népnevelés nagy fontosságú munkájához előteremtse az anyagi fedezetet. És ez sikerült is. Még pedig oly módon, hogy a kultuszminisztérium átszer vezésével elért megtakarításokat for ditsák uj iskolák építésére. Maga a tanító- és tanárképzés is átszervezés alatt van. Itt a miniszter a nemzeti érzés erősbitésére és az erkölcsi erők növelésére fekteti a fő súlyt. Hogy miért ? Megfelel reá Hó man Bálint miniszter. — Ezzel a kérdéssel függ össze a családvédelem, az egyke, a gyermek- halandóság, a gyermekek erkölcsi nevelésének a fontossága. Mert ezek nem egyedülálló kérdések, hanem mind egy erkölcsi és lelki válságnak a függvényei. Ezeket gyógyítani és meggyógyítani a mi feladatunk. De ezt a gyógyítást a gyermek leikénél kell kezdeni. A gyermeket pedig tanítók és tanárok nevelik. így hát természetszerűleg szükséges, hogy ezek nevelésénél is ezek a szempontok lépjenek előtérbe és érvényesüljenek. Kifejtette még a miniszter, hogy minden törekvése odairányul, hogy az alsóbb népoktatást minden gyermek számára elérhetővé tegye, mig a felsőbboktatást minden tehetség előtt megnyisse. Olyan helyes és igazságos elv, amelyet mindenki elfogadhat, aki a magyar művelődés kérdését a szivén viseli. Megsemmisülő kincsek Tolnában. — Refleksziók Jákob Konrádnak e lap 44. számában ily cim alatt megjelent cikkére. — Dr Teveli Jánostól. Megvallom, hogy a cim után mást vártam, de mégsem csalódtam. Első láttatra azt hittem, talán veszendő műkincsekről, vagy pusztuló természeti ritkaságokról van szó. Ehelyett a gazdasági értékeknek olyan számszerű összeállítását, olyan tanulságos fejtegetését kaptam, amelyen érdemes az embernek elgondolkodnia. Már a régi római jog is különbséget tett a »lucrum cessans«, meg a »damnum emergens« között. Előbbi az elmaradt haszon, utóbbi a fölmerülő kár. És ha a kettőt egybevetjük, azt találjuk, hogy az elmaradt haszon rendszerint nagyobb veszteség, mint a fölmerülő kár. Vagy legalább is nagyobbnak látszik, mert míg a fölmerülő kárt a legtöbb eset ben módunkban áll számszerinti pontossággal megállapítanunk, addig az elmaradt hsszon pontos meghatározása már nem megy olyan könnyen, hiszen nagyon sok körülménynek kell összejátszania, mig a remélt haszonból csakugyan tényleges haszon lesz. Ha én ma eladom a sorsjegyemet és holnap azt kihúzzák 10 ezer pengővel : akkor én pontosan tudom a ká romát; de ha ma eladok egy borjut, nem tudom, mennyi hasznot hozott volna az nekem egy év múlva, mert nem ismerem előre az akkori áralakulást. Jákob Konrádnnk idézett cikke mind az elmaradt hasznot, mind a fölmerült kárt kellőképpen számba- veszi; elsősorban azonban mégis az elmaradt haszonnal operál. Nevezetesen a méhészetről, meg a gyümölcstermelésről és a trágyázásról mondott szavai az elmaradt haszon rovatába tartoznak; viszont amit a sertésbetegségekről és az eile nük való védekezésről mond, az pedig a fölmerülő káréba vág. Ebből következik az is, hogy az elmaradt haszon számadatai mindig csak szubjektív értékűek, ingadozók és hozzávetőlegesek lehetnek, míg a fölmerülő kár becslése mindig reálisabb. Vegyük csak közelebbről szemügyre pl. a méhészetet Nem irom alá száz százalékig a cikk megállapítását, hogy Tengelic község éven ként 1280 q mézet termelhetne 115 ezer 200 pengő értékben. Először is a méhcsaládok számát nem lehet »bis gromoboj« fokozni. Hiszen, ha alapul veszem a cikk számitását, hogy 140 család termelt 42 mázsát, akkor az »előirányzott« 1280 q méz kitermeléséhez nem kevesebb, mint 4267 család volna szükséges. Ennyit pedig Tengelicen mégis bajos volna elhelyezni, hiszen ekkora méhállomány túlontúl sok munkát is kívánna, pedig az embercsaládoknak egyéb dől guk is van, mint a méhcsaládokkal foglalkozni. Vegyük hozzá, hogy a t. cikkíró hozzáüti az akácméz veszteségéhez a tarlóvirágok mézhozamát is, pedig nem szabad felednünk, hogy azt a nektármennyiséget az Úristen sok más rovarnak táplálására is terem tette, nemcsak a méhekére. De tegyük föl, hogy Tengelic csakugyan ki tudná termelni a maga 1280 q akácmézét (a tarlóvirágokéval együtt kerekesen 1500 mázsát mondhatunk), el tudná-e azt kereskedelmileg helyezni, el tudná e adni, ki tudná e hozni belőle évenként a 126.200 pengőt? És ha sok Tengelicen még sok másféltonna mézet termelnének, nem kellene e a termelőnek a saját édes mézébe fulladnia? Mit gondolnak, három nap múlva már nem alakulna meg a mézkartell, amely rögvest lenyomná az árakat? Aki sokat markol, keveset fog — mondja a közmondás De sebaj, ha a t. cikkíró is sokat markolt, a keveset csak tartsa jól, mert abban szentül igaza van, hogy a méhészet rentábilis üzlet, hogy a mostani termelést bízvást lehetne a tízszeresére fokozni, s hogy az sem volna baj, ha nem akadna külföldi piac, amely a fölösleget fölvenné. A méz ugyanis mint táplálék is jelentékeny; és ha csakugyan igen megnőne, meg is olcsóbbodnék az ország méztermése, ez nem maradna hatástalanul a cukorárakra sem, hiszen laikus ésszel soha, még száz esztendő múlva sem fog** juk megérteni, miért olcsóbb a magyar cukor Ausztriában, sőt onnan hozzánk visszacsempészve, — mint itthon. Jákob Konrád cikkének a mézre vonatkozó részében megvan a nagy haszna, hogy propagandát csinál a méhészetnek a falusi nép között, ha akkora nem is lesz az sohasem, hogy teljesen kihasználja a növényvilág nektárját. De nem hagyhatom említés nélkül, hogy amidőn fölsorolja a: nektáros növényeket, az akácot, a pillangós virágú növényeket, a baltacint, a biborherét, a tarlóvirágokat stb., ugyanakkor egyetlen szóval sem említi a hársfát, pedig annak virága duplán kincs, hisz gyógynövény is egyúttal. Egyáltalán a veszendő kincsek között bátran fölsorolhatta volna a magyarországi gyógynövényeket is, amelyeknek nagy gazdasági jelentőségét népünk alig ismeri. De fölsorolhatjuk a selyemtenyésztési is. Ez is részben elásott kincs még, részben pusztulóban van. De ma sem utolsó mellékkereset, nem is nehéz, csak a vége felé. Nekem, mint a selyemtenyésztés magyar vármegyéje szülöttének, külön javaslatom is volna a selyemhernyó tenyésztésének gyarapítására. Ismerem a népet, a pusztai cseléd- népet is közvetlen közelről. Tudom, hogy a pusztai cselédasszony nem. szakad meg a munkában. Ismertem a község belterületén lakó cselédasszonyokat, kik konvenciós krumpli- földjüket kiadták harmadosba a kő* müvesasszonyoknak, hogy nekik ne kelljen dolgozniuk. A világháborúban a szegény falusi gazda itthon maradt felesége maga szántott és vetett; a béresasszony követelte férje konvencióját, de még a magtárba sem akart menni a gabonát lapátolni. A béreslakások tája kész siralom,, ami a fásítást illeti. Sehol egy gyümölcsfa. Minek ? Másnak ? Ma itt I vagyunk, holnap másutt. Ha legEgyes Mám ára 12 fillér.
