Tolnamegyei Ujság, 1931 (13. évfolyam, 1-102. szám)
1931-04-25 / 32. szám
Mai lapszámunkban bentfoglaltatik a „Tolnamegyei Gazda“ XIII. évfolyam. ___________ Szekszárd, 1931 április 25. 32. szám. Hetenként kétszer meglelenö keresztény politikai és társadalmi lap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épflletében. Telefonszám 85 és 102. Előfizetési dij: Félévre_______6 pengő. | Egész évre ___ _ 12 pengő. Fő szerkesztő: II Felelős szerkesztő: 8CHNEIDER JÁNOS. || BLÁZSIK FERENC A lap megjelenik minden eaerdán éa szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részéi illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 10 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi nir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe keríti. H munka és kötelesség- telfesiíés motívumai hatották át aat a meleg Ünneplést, amelyben a miniszterelnökség tisztviselőkara gróf Bethlen István miniszterelnököt részesítette. Darányi államtitkár beszédében azt hangoztatta, hogy a tisztviselői kar nem az ünnepi fénynek, hanem a szorgalmas munkának, a hétköznapok hangulatának szineit hozta magával, amikor a miniszterelnököt tiz éves évfordulója alkalmából a tisztviselői kar nevében üdvözli, annál íb inkább, mert tudja, hogy a miniszter- elnök eredeti óhaja az volt, hogy mindenféle ünnepléstől távolmarad- hasson. Rámutatott arra, hogy ezt a sokat szenvedett és meggyötört nemzetet Bethlen István e tiz év alatt kivezette a külpolitikai izoláltságból, megszerezte számára azt a helyet, amely méltán megilleti őt, helyreállította az ország belső rendjét és nyugalmát, anélkül, hogy bármit is feladott volna a nemzet jogi állományából és jogos aspirációjából. Hangsúlyozta, hogy a tisztviselői kár büszke arra, hogy szerény és névtelen katonaként munkatárs lehetett ebben a nagy munkában és kötelességének hűséges teljesitésével .igyekezett méltónak bizonyulni arra, hogy a miniszterelnök legfőbb főnöksége alatt dolgozzék. A miniszterelnök válaszát az a mélységes szerénység jellemezte, amely csak nagy embereknek és nemes telkeknek a tulajdona. Hangsúlyozta, hogy a háborúban nem a hadvezérek nyerték meg a csatákat, hanem a seregek a maguk összességében, az egyszerű katona a maga vitézségével, az altiszt, a tiszt és a fel- sőbbrangu tisztek a maguk kötelességtől jesitésével. Ma is háborúban vagyunk — mondotta. Háborút viselünk azért, hogy újból talpraállítsuk Magyarországot. Végtelen szerénységgel ebben a nagy csatában csak porszemhez hasonlította magát a miniszterelnök és olyan részt juttatott a tiz éves munkában a keze alatt dolgozó tisztviselői karnak, amely őket csak arra ösztönözheti, hogy a jövőben még fokozottabb buzgalommal, kötelességteljesitéssel végezzék feladatukat. A maga részéről becsületesen kitartott azon a helyen, ahová a sors állította és a tisztviselői kartól sem kíván mást, mint azt, hogy ő is tartson ki, annál is inkább, mert még nem nyertük meg a csatát, még mindig fegyverben állunk, még tovább kell folytatnunk a harcot, amíg ki nem vívjuk e nemzet javára azt, ami mindany- nyiunk lelkében él. E meleg, mondhatnék családi ünnepen elhangzott két beszéd érdemes arra, hogy felfigyeljen rá az ország. Az egyik a munkát, a napi kötelességteljesités parancsát aposztrofálta, a másik a rendíthetetlen ki- | tartás, a nemzet erejében való bizakodás jegyében állott. Ha a magyar nép nem is fogadhatja el, hogy az elmúlt tiz esztendő eseményének kialakításában a miniszterelnököt csak az a szerény rész illeti meg, amit beszédében a maga számára megjelölt, ha ezen a ponton ellent kell is mondania a miniszterelnök megállapításainak, ez CBak annyit jelent, hogy a nemzet lelkében Bethlen István képe, tetteinek megítélése, a munkája iránt érzett hála sokkal magasabb helyet foglal el, ezeket Magyarország közvéleménye sokkal többre értékeli. A külföld puszta udvariasságból nem fog ünnepelni egy miniszterelnököt csak azért, mert tiz esztendőt töltött el már a miniszterelnöki székben, he egyébként tettei, jelleme, politikájának eredményei nem kényszerítik ki az önkéntes tiszteletadás tényét. Ha a Daily Mail a miniszterelnököt például állítja oda a estig- gedés iránt hajlamos angol politikusok elé, ha megállapítja, hogy ha a sors véletlenül Magyarországnál nagyobb ország élére állítja a miniszterelnököt, akkor még nagyobb kör érezné kiváló munkásságának hatásait, ha átérzi és méltatja az óriási nehézségek közt elvégzett tiz esztendős munkát, akkor ennek mély jelentősége van. Az a jelentősége, hogy igenis van egy államférfiunk, aki európai viszonylatban is a legnagyobbak közt foglal helyet, aki a | magyar múltból, a nemzet életerejéből biztatást merítve a keserves magyar jelen nehézségei közül a jobb magyar jövendő felé fordítja tekintetét és ezért dolgozik tűrhetetlenül, éjt, napot egybetéve. A közmondás szerint senki sem próféta a maga hazájában. Vigyázzon a magyar nép, dugja be fülét a politikai bajkeverők károgása elől, hogy Bethlen Istvánnal kapcsolatban ez a közmondás ne válhassék valósággá. Szerencsére — és ezt teljes határozottsággal megállapíthatjuk — a nemzet józansága felismerte azt az értéket, amelyet a magyar sors alakításában Bethlen István képvisel és vele kapcsolatban a közmondás értelme ellenkezőjére fordul, mert gróf Bethlen István igenis a jövendő kovácsa, a magyar feltámadás prófétája. SchOll Latos föesperes haldia. Előző számunkban már megírtuk, hogy Schöll Lajos, a tolna—báránya—somogyi ág. hitv. ev. egyházmegye főesperese férfikora delén 56 éves korában hirtelen meghalt. Utólag közöljük, hogy temetése folyó hó 21-én délelőtt fél 11 órakor volt Hidason. A gyászszertartást dr Kapi Béla dunántúli ev, püspök végezte magyar nyelven, Müller Róbert felsőnánai lelkész, alesperes pedig németül. A bonyhádi reálgimnázium énekkara két Hprősdgoh a régi pdrmegyefiázbőf. Irta: Bodnár István. Az egyetlen ember, akinek hivatalához nem adott az Isten — elég észt I Tolna vármegyének hatalmas alispánja volt Simontsits Béla. Puritán, hozzáférhetetlen, megalkuvást nem ismerő férfiú. E mellett igazi régi magyar ur. Amikor nemes Szatmár vármegyében kitört Károlyi Pista gróf és a szatmáriak közt a székház- háború, vagyis hogy Nagykároly maradjon e, vagy pedig Szatmár legyen-e az uj székhely (bezzeg az oláh hamar eldöntötte!), Perczel Dezső, az akkori belügyminiszter őt nevezte ki Szatmár vármegye főispánjának, vagyis ama bizonyos — erős kéznek. Hát csinált is ő ott sok szépet, üdvösét. Puri- fikált. Nyesegette a régi közigazgatás apró fattyúhajtásait. Ez meg éppen ráfért az akkori megyére. Talált ott még olyan községi jegyzőt is, aki valamikor tisztiszolgája, vagyis hajdina volt a főszolgabírónak, aki aztán a visszatartott fizetését úgy kvittelte le, hogy megtette a járása valamelyik községébe — jegyzőnek... De Károlyi Pista nagy potentát volt. így Simontsits megunta a sok huzavonát, bement a belügyminisztériumba, miniszteri tanácsosnak. Még tolnamegyei alispán korában volt neki egy, különben nagyon derék, megbízható hajdúja, Hauszknecht Ferenc szobakáplár. Gyönyörűen meg termett, piros-pozsgás arcú, hatalmas szál ember, aki, amikor Csonka Ferenc őrmesterrel egyetemben országos ünnepségek alkalmával kihúzta magát, sokak szeme rajtuk akadt. Igaz, már a nem túlcifra, hanem diszkréten zsinórozott, pompás szín- hatású uniformis is adott elég néznivalót. Volt azonban némi kiB hibája a derék szobakáplárnak: egy kicsit szerette az itókát, ami ugyan nem olyan nagy csoda és bűn, mert hát akkor nem is lett volna — szekszárdi ember, ahol még a szopós gyerek is — bortól erősödik. Egyszer megint túlságos mosolygó ábrázattal talált belépni az alispáni csengetésre. Éppen akkor, amikor az alispán ur valami fontosabb üzenettel akarta valahová elküldeni: — Ferkó, szedd össze magadat. Megértetted a szavaimat?! Add át az üzenetet és siess vissza azonnal! __ Nagyságos alispán ur, igenis me gértettem. Átadom és azonnal — referálni fogok ... Ferkó káplár összeütötte a sarkantyúé csizmát. De mintha az egyik sarok nem egész biztossággal tréfálta volna el a másikat. A szalutáláéra emelt kéz is, mintha egy kicsit félre- j bicsakolta volna magát, talán mert Egyes szám útközben észretért, hogy sapka, vagy csákó nem lévén a fejen, a szalutálás felesleges jóc3elekedet, vagyis, hogy nem dukál. A mindent észrevevő alispán, hogy megőrizze a hivatalos komolyságot, nagy mérget mutatott, rákiáltott Ferkére : — Referálsz az — öregapádnak! Pusztulsz azonnal haza. Lefekszel és holnap ilyenkor jeletkezni fogsz. Másnap aztán jött az erkölcsi prédikáció : — Te Ferkó, jegyezd meg, hogy a tegnap volt az utolsó nap, amikor neked megbocsátottam). Ha még egyszer pityókosan látlak, irgalmatlanul elcsaplak. Persze a Ferkó égre, földre eskü- dözött, hogy a bornak még a szagától is irtózni fog. Nem sokáig váratott azonban a — kilátásba helyezett alkalomra. Három, vagy négy hét múlva már — visszavonhatatlanul el volt csapva. Az alispán ur hivatta a derék, józanságáról ismert kapust, Németh Györgyöt: — Mától fogva, te vagy a szobakáplár ! A-szegény kapus könyörögni kezdett, hogy igy, meg úgy, nem érdemli ő azt a sokkal nagyobb fizetést. Meg aztán . . . — Semmi aztán. A parancs, parancs, ha nem tetszik, mehetsz te is ! Mit volt, mit tenni, a derék ember beállott a szolgálatba b azt beára 24 fillér» csülettel végezte valami két, három hétig. Igaz, hogy már egy kicsit lotyogósan kezdett rajta állani a hozzá adjusztált szobakáplári uniformis. Megviselte a — hivatal. Végre is beállított az alispán úrhoz: — Nagyságos alispán ur, csapjon el, vagy — lemondok az állásomról,.. — Megbolondultál ? I — Nem! Csak hát, mint becsületes ember nem vállalhatok olyan hivatalt, amelyhez nem értek és mondjuk meg magyarán, nincsen hozzá — elég eszem. Az alispán összecsapta kezeit, el- érzékenyedett, szólani Bem igen tudott, legfeljebb csak ennyit: — Jól van. Tehát hívjátok vissza azonnal azt az élhetetlen Hauszknecht Ferkét! (Persze, maga se igen bánta, hogy ha a régi alkaima- tosabb, hűséges embere visszakerüli) S azzal megveregette a derék Németh György vállát. Azután pedig elgondolkozva, kinézett az ablakon. Annyira meg volt hatva, hogy valósággal könnyezett, amikor nekünk ezt a kis esetet még aznap elbeszélte, ezeket mondván: — Unikum ez az ember, talán a legelső, sőt egyedüli Magyarországon, aki más előtt is nyíltan beismeri, hogy — hivatalához nem adott elég eszet ő neki az Isten l — Pedig hát nem is egészen úgy van,..
