Tolnamegyei Ujság, 1930 (12. évfolyam, 1-103. szám)
1930-02-01 / 9. szám
XII. évfolyam. Egyes szám ára 30 fillér. Szekszárd, 1930 február 1. 9. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Teleionszám 85 és 102. Előfizetési dij: Félévre _______6 pengő. | Egész évre______12 pengő. Sz erkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden ezerdin én szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija I pengő. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronkén t 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hír, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. Uj párt. A hágai nagy küzdelem befejezése után, még mielőtt megkezdődött volna a nagyfontosságn kérdés körül a parlamenti csatározás, a hadikölcsön- kötvénytulajdonosok már január 26-án kimondották, hogy politikai pártot alakítanak, Sándor Pál és Rassay Károly pedig a parlamenthez indítványt nyújtottak be a hadikölcsönök valorizációjának kimondása érdekében. Sándor Pál évek hoBszu sora éta dicséretes buzgalommal és bátorsággal küzd azon parlamenti határozat megdöntése érdekében, amely kimondotta, hogy a hadikölcsönöket nem valorizálják és az ő részéről az indítvány benyújtását következetességnek tartjuk, mert nem tagadjuk, hogy a parlamentnek a nem valorizálás álláspontját mi is elhibázottnak, igazságtalannak és méltánytalannak tartjuk úgy az államhitel presztízse, mint azon emberekkel szemben, akik az államhatalom felhívására, a hasa védelme érdekében a legáldozatosabb készséggel adták oda úgyszólván egész vagyonukat. Sehogysem egyeztethető össze az állam tekintélyével, hogy ne fizesse vissza legalább egy csekély töredékéta nyújtott kölcsönnek a kötvényjegyzőknek és nem találjuk meg az igazságot abban, hogy az elvesztett háború következményeit azokkal kívánja a parlament viseltetni, akik becsülettel és hűséggel teljesítették kötelességüket és mentesíti azokat, akik az állam kölcsön - kötvényei helyett földbe vagy házbirtokba fektették vagyonukat. Érezni kell mindenkinek, akár a kormány Ügyeit intézi, akár a legkisebb polgára is az országnak, hogy a hágai nagy harc után, amikor pénzügyi függetlenségünk ismét helyreállt, a hadikölcsönök valorizálását a leggyorsabban ki kell mondani. Azonban ennek az útja nem lehet az, hogy újabb politikai pártot kovácsoljunk össze, amely pártnak hatalmas kor- teseszköze lehetne ugyan a hadiköl- csön valorizálás, de amely pártnak politikai végső céljai mégsem egyedül ezen kérdés megoldásában csúcsosodnának ki. A hadikölcsönkötvé- nyék valorizálása az egész magyar nemzetnek becsületbeli ügye. Ezt végre a megoldás állapotába juttatni Hága után, az összes politikai pártoknak elsőrendű kötelességük, de semmiesetre sem abban a formában, hogy a hadikölcsön kötvények beváltásához szükséges töke, az optán- sok kártalanítási összegének 50°/t os megadóztatásából teremtessék elő. Mert amilyen méltánytalan és igazságtalan a nem valorizálás, éppen olyan méltánytalan és igazságtalan volna az, hogy a valorizálás terheit azokkal a szerencsétlen magyar emberekkel fizettessük meg, akiknek birtokát az utódállamok hatalmasai elvették és akik most a hágai határozat alapján birtokaik értékének egy elenyésző csekélységével kártalinittatnak. — Ezt a két kérdést junktimba hozni nem szabad, mert ha igazságtalan az, hogy a valorizáció kérdésének meg nem oldásával egye« sekre olyan terhek háramlanak, amelyeket a csooka ország összes adózóinak kell viselniök s amint igazságtalan lenne az, hogy a hadi- kölcsönkötvény tulajdonosok vagyoni tönkrejutásából vagyoni előnyöket élvezzenek azok, akik, vagy akiknek jogelődeik kevésbhé, vagy sehogysem teljesítették hazafias kötelességüket a háború éveiben, ép úgy az abszolút igazság szempontjából meg nem állhatna az, -hogy az optánsok további vagyoni megrövidítéséből nyerjenek ha nem is teljes de mégis méltányos kártalanítást a hadikölcsönkötvény tulajdonosai. Úgy véljük, hogy a hágai döntés szabad kezet ad a magyar kormánynak arra, hogy azon állampolgárokat, akik mint ősjegyzők ma is birtokában vannak hadikölcsönkötvényeik- nek, méltányos és az állam fizetőképességével arányban álló valorizációban részesítsék. Reméljük, hogy ezt a kérdést, amely mint egy nyitott seb disztelenkedik a nemzet testén, a kormány igyekszik mielőbb be- hegeszteni. Nem kell tehát ehhez egy uj párt, amely lehet, hogy egyeseket vezéri szerephez juttatna, mert a hadikölcsönkötvények valorizációjának ügye, amint előbb is mondottuk, nem politikai kérdés, hanem az egész nemzetnek, mint becsületes adósnak, a fizetésre vonatkozó ígéretének, vagyoni erejéhez mért teljesítése. ban a gondolat, az önmagát ellenőrző tudat szab törvényt és ritmust. Aztán egy andalitó mese kedves gyermekfigurákkal, gyermekörömökkel, gyermekálmokkal és gyermekeseié- dással: egybekapcsolódnak a bájos, uj, eredeti, meglepő, ötletes rimpárok. Himnusz az anyai szívről: szárnyaló, merész ritmusok, soha nem hallott szókapcsolások, áímatag képek, gyen- gédpirosságu színfoltok. Majd a költő arcát és versét veresre gyújtja a harag : az örök magyar átok, a meg- hasonlás, az egymást meg nem értés 1 ásítja fel vérét. Ahány költemény, annyi uj forma. Mind tökéletes, mind az övé, mind kész. Ez a poázis messze elvilágitó ivlámpa, amelynek létrejöttén a tudás dolgozott. A tudás is. Úgy, mint az intuíció. Mint a sebesség gyűlölete. Mint a kiolthatatlan vágy világosság után. Csak hallgatjuk Mécs Lászlót S nem tudunk betelni vele. Hangjával és mondanivalóival. Mécs? Fáklya? Ivlámpa ? Talán mind a három. Talán egyik sem. Talán az, aminek a Múzsában testvére, őse, sokban mintaképe és mestere, a halhatatlan Petőfi nevezte a költőt: Egy kipattant szikra Isten homlokából.0 Úgy véljük, ennél szebben és találóbban, kedvesebben és őszintébben nem is jellemezhették volna Mécs Lászlót, kit szeretettel és őrömmel várunk, hogy jusson nekünk is az ö lelkének hatalmas sugárkévéjéből egy kis fény, egy szikrai A bfitoszékl BOrgeiek. Nem láttam őket, csak hallottam felőlük. De amit hallottam, épen elég volt ahhoz, hogy ne hagyjam nyugton a bátaszéki községi' mezőgazdasági bizottság fáradhatatlan, agilis elnökét: Micheli Mihály kisgazdát és egy vacsora utáni borozgatás közben gyermeki kíváncsisággal ostromoltam meg a kérdéseimmel, míg azután megtudtam az alábbiakat. Bürgereknek nevezik a „Bátaszéki Bürgerkorps“ — magyarul a „Bátaszéki Lövésztestület0 — tagjait. A lövésztestület 1736-ban alakult. Az alakulás idejéből — sajnos — semmi írott emlék nem maradt, mert azokat az 1848-as szabadságharc vihara valamerre elsodorta. A testület tagja kizárólag feddhetetlen előéletű, nős ember lehet, ha 13 év szolgálati időre kötelezi magát. A szolgálati idő letelte után, mint pártoló tagnak, anyagilag kell a testületet továbbra is támogatnia. A legcsekélyebb ok is elegendő arra, hogy az oda nem illő egyént a Bür- gerek sorából kizárják a az ilyen kizárt tagot a község lakössága is megvetéssel bünteti. A tényleges tagok létszáma 48. Élükön a tagok által kinevezett parancsnok áll századosi rangban* Alája van rendelve 2 főhadnagy, 4 had- I nagy, 1 zászlós, 2 őrmester, 2 szakasz- I vezető, 4 tizedes és 32 közkatona. Ünnepre készülünk! Ünnepelni a ma éld magyar költők egyik. legnagyobbikát, ki Jankó Ágostonná nagyasszonyunk, a MANSz. elnökének meghívására február 3-án eljön hozzánk Királyhelmecről, hogy a meg szállott területen sngallt verseiből nekünk is mondjon. Hogy Mécs László kicsoda, ide iktatják vasárnapi budapesti szerepléséről szóló kritikából azt a részt, mely őt és költészetét varázsolja elénk. „Mécs László. A név már nem ismeretlen: néhány kötetnyi lira hitelt-és díszt szerzett neki. Fehér pap. Tagja a premontrei rendnek, amelynek Jászóvárott van a székhelye és Kassán, Váradon, Rozsnyón voltak kitűnő gimnáziumai. — Mécs László Királyhelmecen plébános. Egyike az ország legfiatalabb plébánosainak. Egyike az ország legfiatalabb és legtehetségesebb poétáinak. Egyenesen izgató ez a tehetség, mint a villamos feszültség és a szikra kisülése, ő maga mondja el verseit és nehéz eldöntenünk : előadónak külömb-e, vagy poétának ? Az előadó annyit tad, mint a legjobb színész. Tud suttogni és dörögni, enyelegni és fenyegetni; tud gúnyolódni és lelkesedni, vérzeni és ujjongani. Hol a magasba röppen éB hangja olyan átfinomult és éteri, mint az orgona szeráfi regiszterei. Hol a mélybe száll alá és megdöbbent komor férfiasságával. És a versek. Honnan szedte ez a szelidtekintetü, finommodoru, ábrándosaiéin ü fehér pap ezeket az uj színeket, ezeket az uj hangokat, ezeket az uj formákat és legfőkép ezeket az uj tárgyakat? Ahogy az anyai szeretet, az ártatlan gyermeki öröm, a néma és sötét éjszakában virrasztó honfigond szólal meg lantján, mosolyogva ismételjük magunkban ajköltő nevét: Mécs. -- Enyhefényü mécs, amely arra mégis elég erős, hogy megtörje a magyar éjszaka egyhangú I homályát. Örökmécs, amely az ol | tárra szórja misztikus világát és sejtelmes chiaroscuroban tartja az elhagyott, kiürült egyházat. A kegyelet mécse, amely kedves halottakat virraszt. Az emlékezés mécse, amely megóvja a feledéstől a soha el nem feledhetőket. De a versek hangja erősbödik, az érzés indulata csap át, a szenvedély hevétől átizzik a költő szeme, arca, lelke. Maiora canamus, biztatja önmagát, mint Vergiliusz, a római nemes nemzet énekese. És szól a harcokról, melyekben vérzettünk s amelyekben, fájdalom, meddőn omlott el vérünk. És szól a mi hazánkról, amely neki már nem hazája és a maga hazájáról, amelyen testvéreivel együtt csörgeti a rabláncot és énekli az örök hazavágyódás dalát. Felölti Tinódi Lantos Sebestyénnek, a kóbor lantosnak kopott köpenyegét s járja a városokat, a falvakat, a tanyákat, az udvarházakat és hurcolja magával beteg szivének száz magyar sebét. És énekel hősi históriákat Kolozsvárt és Brassóban, Gyulafejérvárt és Váradon, mindenfelé a széleken és végeken. S hordozza magával a vigasztalásnak, a fölemelkedésnek, az egységbe forradásnak lobogó fáklyáját. Fáklya. Ez a költészet fáklya. Ez a fehér pap fáklyahordó. Helyet neki mindenhol, ahol sötétség van elmékben és szivekben. Itt nem a kontár lantpengető árusítja olcsó fér- celményét, aki célzással és célzattal, frázissal és álpátosszal szeretne kelendőséget biztosítani gyarló portékájának. Költő szól, aki egyúttal művész is. A cél nem szentesíti az eszközt, ha az eszköz gyarló. A mű vészét igazolja a költészetet, ha a poéta Isten kegyelméből való. Mécs László felülről kapta az ihletet, a Gondviseléstől. S hozzá mindazt az adományt, ami a költőt költővé teszi. Mert amint versről-versre halad s ekképp mind több oldalról engedi látni tehetségét: most látjuk csak színekbe bomlani költői zsenije prizmáját. Előbb a szabad vers, féktelen- I nek tetsző áradásával, amelynek azonMécs László Szekszárdon.
