Tolnamegyei Ujság, 1929 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-03 / 31. szám
XX. évfolyam Egyes szám ára 30 fillér. Szekszárdi 1929 augusztus 3. 31. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 30 fillér. Előfizetési dij félévre 4 pengő (50.000 korona), egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hir* detés egy, 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. Tíz éve ... Irta: dr. Magyarász Ferenc. Beggars, mounted, run their horse to death. Shakespeare, King Henry VI. Ha koldusok lóra ülnek, holtra nyargalják paripájukat . . . A nagy angol költőnek eme sza- vai jutnak önkéntelenül eszünkbe most, a kommun bukásának tizedik évfordulóján. Koldusok kaptak akkor nyeregbe és csodák-csodája, hogy szánandó pa ripájuknak még volt annyi ereje, hogy idejekorán le tudta őket vetni. A koldus szót nem anyagi értelemben vesszük. Az igazi koldussal szemben, aki önhibáján kívül bajba jutott és öreg napjaiban küszöbről- küszöbre járva kénytelen megkeresni keserves betévő falat kenyerét: szánalmat érzünk és tőlünk telhetŐleg igyekszünk is segíteni. De, akik tiz évvel ezelőtt a magyar táltos hátára kapaszkodtak, nem anyagi, hanem szellemi és erkölcsi értelemben voltak koldusok, erkölcsi értelemben még inkább, mint szellemiben. Koldusok voltak, hisz elenyésző kevés kivétellel hiányzott belőlük az a szellemi fölkészül tség, mely még a béke csendes medrében folyó időben is szükséges ahhoz, hogy egy állam külső és belső ügyeit el lehessen intézni. Elvégre az iskolás gyermekkel is meg tudjuk értetni, hogy „ki minek nem mestere, hóhéra az annak"; és elbocsátott segédjegyzők, ujságirók, szakszervezeti titkárok, vasmunkások és egyéb eredetileg igen gyér műveltségű egyének, akik annakelőtte még azt az egyébként tisztes állást sem tudták becsülettel betölteni, mely nekik valaha kenyeret adott: hogyan lettek volna alkalmasak arra, hogy a háború után, az összeomlás rémnapjaiban, a kisántán t ragadozó ordasaitól körülvéve, ezt a szerencsétlen, védtelen, megcsonkított, letiport és kirabolt országot el tudják vezetni a jobb jövendő révpartjába ? Az állam bonyolult gépezetének legfinomabb rugóit durva kezek markolták meg s ahogy néha még most is történik faluhelyen nagy tűzvesze- delemkor: mindenki csak kapkodott, mindenki csak kiabált, de tenni, alkotni, vagy legalább menteni, védeni nem tudott és nem akart senki. Csak egyet tudtak, de azt alaposan : rombolni. Mert az erkölcsi koldusoknak máshoz, mint a pusztításhoz, Bem kedvük, sem érzékük nem is lehetett; és örökké hálásaknak kell lennünk a gondviselés iránt, hogy több időt nem engedélyezett nekik pokoli akna munkájukhoz. Pusztítani mindent, ami eddig szent volt, amit a nemzet faji és történelmi érzéke megbecsült, amire egész erkölcsi világrendünket építettük, ami lelkűnkben meggyőződéssé érlelődött, amihez szívósan ragaszkodtunk, amit a népek és országok közfölfogása mint kulturértéket származtatott át nemzedékről nemzedékre; ez volt az erkölos koldusainak politikája, mikor hatalomra vergődtek. Gonoszul kiagyalt és még gonoszab- bul végrehajtott tervek, rabláB, terror, bitófa: ezek között hajszolták halálra a háborúban amúgy isfholtra fáradt nemes paripát, melynek szü- gyét ellepte a tehetetlen kétségbeesésnek tajtékzó habja, oldalából pedig serkent, egyre serkent vigyorgó lovasa sarkantyúinak nyomán a vér... Tiz éve immár, hogy mindez elmúlt. Tiz éve, hogy a nemzet szabadon tud lélegzeni, hogy akik megmenekültünk a tulajdon vérünk Vörös tengerétől, megkönnyebbült lélekkel vághattunk neki a jövendő nagy pusztaságának, szegényen, de legalább szabadon. Tiz éve . . . Most, amikor ezek az iszonytató emlékek fölelevenednek a lélekben, most amikor elvonul előttünk annak a letűnt időnek véres képe, adjunk hálát a nemzetek sorsát intéző gondviselő Istennek, hogy a nagy csapást levette rólunk és megengedte, hogy annyira, amenyMa eltűnődve némán, önfeledten Tíz éves múltba visszaszáll a lelkem. Felújul fájó emlékek sora, Fölrémlik véres orgiák kora, Melynél sötétebb és borzalmasabb Nem volt itt tán egy ezredév alatt. Majd látom újra, amint diadallal Derengő fényét ránk veté a hajnal És széjjelfizte fénysugára itt Az éjszakának rémes árnyait. Erős telkekből bátran tört elő Az elzsibbasztott magyar őserő És ráborult Nirvána némasága Sötét, nagy bűnök véres korszakára. És megcsonkítva bár, eszmélni kezdett Nehéz álmából ez az ősi nemzet. Hogy szent hazáját régi fénybe’ lássa, Indult merészen új honfoglalásra. S láthatjuk most: tíz hosszú év alatt Nehéz, nagy útján mennyire haladt. Bölcs, hű fiakat választott az élre, Kik honszeretet szent tüzében égve EltUnteték lassankint szépen itt A forradalmak bús emlékeit, S mely nélkül államélet nem teremhet, Lerakták új alapját itt a rendnek. Mi lelkűnkben ring négy évszázad óta, Magyar honvédség álma vál’ valóra. Vesztett varázsát pénzünk visszanyerte, Nagy alkotások kelnek szárnyra szerte. Tető alá jut a birtokreform, És általa még jobban összeforr Sok lelkes, hű szív e szent, ősi földdel, Melynek vetése most már néki zöldéi. Kerete tágul egyre a jogoknak, Segítő kézre lelnek elnyomottak. Barátságát bírjuk nagy nemzeteknek, Kik ismernek már s lassan megszeretnek. S amellyel majdan a szent célhoz érünk, Növekszik egyre nagy kultúrfölényünk. De oh, szomorú képet is talál Szemünk az érem másik oldalán. A vesztett harc és szörnyű forradalsiak Után ránk törtek idegen hatalmak, nyíre ki is tudjuk azt heverni. De fogadjuk is meg, hogy éppen amiben megrontóink koldusok voltak: az erkölcsi ób szellemi műveltségben meg akarunk maradni, sőt minden igyekezetünkkel ebben napról-napra gyarapodni óhajtunk, mert Isten után csak magunkban és nem anyagi és nem fizikai, hanem CBakis ezen erkölcsi javakban bízhatunk. Ez az elmúlt tiz esztendőnek egyetlen, de egész életünkre elegendő tanulsága. Dunántúl kollégiuma. Irta: dr. gróf Klabelsberg Kanó vallás- és közoktatásügyi miniszter. Az oszták önkényuralom Magyar- országot minden téren elhanyagolta; kétségbeejtő volt az a helyzet is, amelyet a 67 es kiegyezés megkötése után báró Eötvös József és magyar kultuszminiszter utódái itt találtak. Az ország nyugati részei számára ki kellett építeni a budapesti egyetemet, Erdély és a Tiszántúl számára pedig Kolozsváron, amelyek kimerítették az állam egész gondosságát és pénzügyi erejét. így tanKik elraboltak néhány hó alatt Sok értéket, mi még itt megmaradt. Majd mint vad átok ült ránk Trianon, S részünk azóta gyász és siralom. E fényes múltú, ezredéves ország Gyönyörű testét hat darabra osztják, S amit belőle meghagynak nekünk, Azon csak épp’ hogy eltengődhetünk. Hiba is volt itt, oh mi tagadás. Nagy volt elégszer a pártoskodás, S oh hányszor volt előttünk rút önérdek Lidérces fénye: útjelző szövétnek. És elsorvadt sok lelkes akarás, Kihűlt sok égő fényes tűzparázs S a kátyúban, hol kissé megrekedtünk, Küzdelmes évek szállanak felettünk. Romlik folyvást a gazdasági helyzet, Nehéz jövőnek néz elé a nemzet, Nem lesz maholnap pénze, hitele, Saját zsírjába fúl még itt bele. S milyen keveset tudtunk tenni oh még Az elszakított testvérmilliókért, Kik ott vergődnek szörnyű, bús igába S magukra hagyva küzdelmük hiába: Elveszti lassan az új nemzedék Apái nyelvét s ősi jellegét. Pedig hol volnánk most már itt ma mi, Ha tudtunk volna összetartani S még idejében bölcsen kapva észbe, Egymás mellett, egy úton, kéz a kézbe, Egy emberként, ki csak győzelmi célt les, Foghattunk vón’ az új honépítéshez. De még nincs későn. Rajtunk áll csupán ma, Hogy ránk ragyogjon szebb jövő sugára. Új akarások tiszta, szent tüzéből, Amelynek lángja csaknem égig ért föl És fáklyánk volt egy évtized előtt, Merítsünk most is újabb tetterőt S amely megölt itt eddig minden álmot, Törjük meg immár a turáni átkot És épüljön föl most már nagysokára Közös munkával győzhetetlen vára Egy szent eszménynek, melyért csodahűn Úgy itt e honba’ benn, mint odakünn Nagy lelkek égnek és elmék vívódnak: Az áhítozva várt revíziónak I Dabay Géza. termek, könyvtárak, laboratóriumok és klinikák építése igénybe vette aa állam egéss gondosságát éB pénzügyi erejét s igy esett, hogy a fődologról, magáról az ifjúságról, valahogyan megfeledkeztek. A kor uralkodó eszméjének, a liberálizmusnak, egyébként is az volt a felfogása, hogy az állam minél kevesebb dologba avatkozzék bele. A legtöbb ügyet átengedték a családnak. Otthon a fiú a család és a középiskola fokozott fegyelme alatt állt. De a 18 éves korral a kettős fegyelem egyszerre megszakadt, amidőn a szülők az ifjakat az életnek éppen legkritikusabb korában felküldték Budapestre egy hónapos szobába. Az egyetemen nem kérte senki számon a tanulást; a budapesti otthonából pedig hiányzott az anya gondossága és a jogos apai szigorúság. Hány ifjü jutott rossz társaságba, hány betegedett meg egész életére, hány keveredett adósságokba, hány romlott meg belsőleg. Magam is láttam tragikus eseteket, amikor az anya testben és jellemben roncsként kapta vissza azt a fiút, akit egy évvel előbb mindenképen egészségesen bocsátott útnak Budapestre. A laikus nem is sejti, de mi, az iskola emberei tudjuk, hogy sok nemzeti, közéleti, társadalmi és erkölcsi bajt is arra kell visszavezetnünk, hogy a kiegyezés korában a diákjóléti kérdések nemcsak el voltak hanyagolva, de alig léteztek. Szatiraszámba megy, de igaz, hogy a korszak első felében az egyedüli diákjóléti intézmény a kávéház volt. Ezeknek a bajoknak szemlélete vezette rá dr. Qlattfelder Gyula Csanádi püspököt arra a felismerésre, hogy az angol kollégiumi gondolatot, a magyar viszonyok által megkívánt módosításokkal, nálunk meg kell honosítani és nagy szervező ké pességével megalkotta előbb a budai* majd a pesti Szent Imre-kollégiumot, Közben létesültek a vidéki egyetemek, amelyeken az ifjúság elhelyezkedése a városok kedvezőtlen lakásviszonyai következtében elég nehéz kérdés volt. Pécsett is gyors segítségre volt szükség. Ezért fordultam Virág Ferenc pécsi püspök úrhoz és Vargha Damján dr. egyetemi professzor úrhoz, hogy állami biztosíték mellett egyházi és társadalmi anyagi erőket egyesítve, egészítsük ki a pécsi egyetemet is egy nagyszabású interná- tusaal, amelyre a szülők megnyugvással bizhatják, rá fiaikat abban a megnyugtató meggyőződésben, hogy azok a családi nevelésnek mintegy folytatásaként: vallásos, erkölcsös és hazafias gondozásban fognak részesülni s azonfelül — minden fényűzés gondos kerülésével mégis — megtalálják ott azt a komfortot, amelyre modern müveit ember joggal igényt tarthat. Szűk fölfogása lenne a magyar közoktatásügyi miniszteri tisztségnek az, ha csak arra ügyelnék, hogy a maTiz ép krónikája. 1919—1929. (Gondolatok a kommunizmus bukásának tizedik évfordulóján.)
