Tolnamegyei Ujság, 1928 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1928-05-19 / 21. szám
X. évfolyam. Egyes szám ára 30 filléPi Szekszärd, 1928 május 19. 21. szám iprkesztiség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szán ára: 30 fillér. glSfizetési dij félévre 4 pengő (50.000 korona)» egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkesztő: SCHNEIDER JANOS. A lap negjeleoik glides szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon milliméterseronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hír, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. fl íőuárosi gyermeknyaralf atdsről. Irta: dr. Magyarász Ferenc. A Tolnamegyei Ujaág ez évi 16. számában egy fölhívás jelent meg a fővárosi gyermeknyaraltatási akció érdekében. — Dicsérettel emlékezett meg a cikk arról, hogy Tolnavármegyében az elmúlt esztendőben 321 gyermek részesült a nyaralás áldásaiban s hogy e számmal a vármegye a legelsők között áll az egész országban. , Csak az, aki maga is látta az akció gyermekeinek üdülését, csak az, aki beteken keresztül a saját szemével tapasztalhatta ennek az akciónak áldásait, csak az tudja igazán megérteni, hogy Tolnavármegye menynyire rá is szolgált erre a dicséretre. Jómagam is elhelyeztem kis falumban 20 fővárosi gyermeket, hét álló hétig itt is fogtuk őket, megmutattuk nekik a vidék táji és történelmi nevezetességeit, szóval azon iparkodtunk, hogy ezt az üdülést mind testileg, mind lelkileg hasznossá tegyük. A saját tapasztalatom tehát följogosít arra, hogy hozzászóljak ehhez a kérdéshez és elmondjam észrevételeimet, melyek tán okulására szolgálhatnak sokaknak. A gyermeknyaraltatásnak nálunk két formája van: a közös nyaraltatás meg az egyenkénti kihelyezés. A közös nyaraltatáson értem egy- egy (sajnos ritka) nemesszivü jótevőnek azt az .elhatározását, hogy egy csoportnak az egész szezonra ellátást és szállást nyújt. Mondanom sem kell, hogy ez a legegyszerűbb és legcélszerűbb megoldása az egész kérdésnek. Az állandó fölügyelet igy biztosítható legkönnyebben, a gyermekek, kivált a kisebbek, hamar egymáshoz szoknak, ha hazulról nem is voltak ismerősök s igy a honvágy is, mely az első napokban a nyaralóknak sok kínt, a nyaraltatóknak pedig sok gondot okoz, hamarosan elmúlik. Ami pedig a fő, az élelmezés egyformasága sok kellemetlenségnek veszi elejét. De amint mondottuk, ez a formája az akciónak vajmi ritka. Mert ehhez nemcsak hely kell, nemcsak vagyon kell, hanem — szív is kell. Az pedig, valljuk be, több volt Hollandiában, Belgiumban, mint miná- lunk. A másik formája a nyaraltatásnak, amikor a gyermekeket egyes családokhoz adják ki vidékre és pedig hol úgy, hogy az illető családnál csak étkeznek, lakni azonban közös helyen, pl. az iskolában laknak, hol pedig úgy, hogy a család kosztra, lakásra, teljes ellátásra magához fogad egy-egy gyermeket. Ez a külön kihelyezés a leggyakoribb formája ,a nyaraltatásnak. És valljuk be, ez is leginkább ott sikerült, ahol az ember nem is várta volna: a vidéki gazdáknál, a falu földművelő lakosságánál. Hogy félre ne értessem: nem azért nem várta volna az ember, hogy az akció kérő szava éppen a kisgazdaközönség szivében ne találna visszhangra, mintha ennek a társadalmi osztálynak nem volna megértő szive. A falu, hála Istennek és nem tisztelet a kivételnek, szereti a gyermeket, a másét is, kivált ha látja, hogy a más gyermeke szegényebb, eset- tebb, betegesebb a magáénál. Azért mondom, hogy a földműves- osztálytól nem is várná az ember ezt az áldozatkészséget, mert a gazdálkodó falusi családra nézve igenigen nagy áldozat a nyári időben való ilyetén vendéglátás. Igaz, hogy a gazdaember „jól él“ a nagy ny&ri munkadő napjaiban, vagyis a körülményekhez képest jól táplálkozik. De nem is épp a táplálék a kérdés veleje és tengelye, hiszen amennyit egy ilyen szegény városi gyermek megeszik, azt szívesen adja a falusi ember. De egyéb* ként alkalmatlan neki az akcióbeli gyermek, akinek ellátása csak nagyon nehezen illeszthető bele az ő nyári napirendjébe. A falusi ember nyáron nagyon korán kel. A takarítással is sietni kell, úgy igazában csak szombaton késő délután takarítanak és vasárnap reggel tisztálkodnak. Már pedig annak a városi gyermeknek siikat kell aludnia, ha erőre akar kapni. Ha pedig egy helyütt, pl. az iskolában laknak és kosztra járnak a házhoz, akkor meg az étkezés ideje körül van sok nehézség. Hiszen mi falusiak i tudjuk, hogy aratás és cséplés ide- j jén hányszor történik meg, hogy nap- | nap után este kilenckor, egynegyed | tízkor kerül a sor a vacsorára. Az ebéddel viszont sietnie kell a „néninek, hogy idejében kiérjen vele a mezőre; és megtörtént, hogy ha a nyaralók kicsit késtek a fürdőzésükben, be volt zárva az ajtó, mire hazaértek. Azt nem is tárgyalom részletesen, hogy azok a fővárosi gyermekek, ha egyébként szegények is, de mégis oly társadalmi rétegből valók, ahol más etikett uralkodik, mint falun. A falusi ember leteszi a tálat az asztal közepére és abból kanalas az egész család. Inni meg isznak a közös bögréből, vagy kancsóból. — Mindehhez a legtöbb városi gyermek persze nincsen hozzászokva. Igaz, hogy a legtöbb helyen külön adtak enni a nyaraló gyermeknek, de volt, aki azt mondta, hogy nem ér rá még ki is szolgálni a gyereket, köszönje meg, ha enni adnak neki . .. Az is baj, hogy faluhelyen nyáron a nagy munkának egész idején nincsen nagymosás. Azt elvégezték Pé- ter-Pál előtt és el is vetik a gondját nagyasszonyig. Már pedig egy nyaraló leánycsoport e tekintetben is ad elég gondot és dolgot, hiszen azok a családok, amelyekből a nya- raltatási akció gyermekei kikerülnek, nincsenek olyan anyagi körülmények között, hogy hetekre elláthassák őket ruhával, fehérneművel; de meg ha el is láthatnák, mekkora poggyász kerülne ki belőle 1 Egy világért sem akarom mindezzel azt mondani, hogy kapcsoljuk ki a falusi népet a nyaraltatási akBékepalota. Galambdúc van az ablakom előtt. Tubák tartanak benne pihenőt. A galambházuk békepalota, Nem civakodnak soha, de soha. Turbékolásuk édes nótaszó, Benn a szobában vígan hallható. Hz egyik elrepül, jön már másik, Galamb a galambbal elkomázik. S az ember? Bizony tanulhat tőlük. Ha összeér parányi csőrük, Mutatják mi az igaz szeretet. Felebarátodat hogyan szereted? . . . Kicsiny a házuk, de a szeretet Boldoggá teszi a kis sziveket. Ez a galambház békepalota, ölelkezésre járnak ők oda. Ketten vannak, szépen összeíérnek, Együtt táplálják a kis csöppséget, Amig szárnyain nem repül tova Az az aranyos két pici tuba . . . Hortobágyi József m-szobor oz utszélen. Irta: VIdovics Fereno» A május beköszöntött virággal, dallal és lüktető élettel. Odakint nagy darabokban liheg az anyaföld a meg- termékenyülés ősi vágyától, tarka ▼irágruhába öltözött a rét és rügy fakadt, bimbó pattant az erdő fáinak téli sebhelyein* A havas, ködös évszakon át elálmosodott emberszivben is megindul a vér frisebb keringése, { az életkedv, az ifjúság zsilipjei meg- I feszülnek, a megifjodott homlokok mögött diadalmas gondolatok tüze lobban. Itt ülök a szobámban május első napjának késő délutánján. Az illattól terhes levegő becsap a nyitott ablakon át, vele együtt betéved valahogyan az udvar fáinak gallyai között egy picinyke napsugár. Fürgén táncol ide oda a falon, megezüstözi az ott felejtett pókhálószálakat, az íróasztalhoz lopódzik, majd a homlokomon vibrál és huncut mosolygással belenevet a szemembe. Azután a szivem fölé oson és csodás érintésével régi májusok emlékezetét támasztja fel bennem.- És én emlékezem . . . Lent, a völgyben alázatosan húzódtak meg a szülőföldem nádfedeles házikói. Poros ut bandukolt egykedvűen a hegynek fel s a falu végén, a keresztutnál állt az Isten Anyjának szobra. Egyik karját áldva nyújtotta a falu felé, a másikon tartotta a mosolygó kis JézuBt. Kicsiny gyerek voltam; játszva gyűjtöttük össze a mező és rét legszebb virágait és május minden napján friss koszorú lengett az isteni Asszony kinyújtott karján, amellyel őrködött, vigyázott a falu életére. Kapával, kaszával a vállukon, lassú méltósággal, napbarnított emberek mentek el előtte, komor vonásaik j megenyhültek egy-egy pillanatra és áldást, bőséges termést esdő köszöntés szállt a Mária szobor felé. És minden este, ha csend ült már a völgy felett és meghalt a galambdúcok búgó zenéje, jámbor kezek apró mécset gyújtottak, a szobor elé akasztották és az imbolygó, kicsiny fénynyalábok Glóriába vonták az Istenanya jóságos arcát. Mikor nagyobb diák lettem és egy-egy vakáció után hosszú időre búcsút vettem a szülői háztól, idáig szokott elkísérni egy jóságos asszony, hogy a közösen elmondott Üdvözlégy után még soká kísérje szemével a távozót. Sok esztendő fakult múlttá, sok minden megváltozott azóta. A falumtól messze, óh — nagyon-nagy on messze sodort az élet, régen voltam már otthon, de tudom hírből, hogy ma már köves országút vonul büszkén a réginek helyén, mellette telefonpóznákon ijedten sir a nagyvárosok kétség-gyötörte, agyoocivilizált lelke. Fényes autók suhannak ott most uj emberekkel, akik nem veszik észre az Istenanya szobrát. Hogyan is látnák ? Szélesíteni kellett az utat, a szobornak el kellett hagynia régi helyét, beljebb került az akácfák alá, orgonabokrok közé. hogy alig látszik ki a lombok közül. És jön a május ismét, de nem tud leszállni I egészen az emberszivek legmélyére. A magyar föld termékeny, őskeresz- tény lelke feldobog most is, de az emberek örökké tőkéről és napszámbérről vitatkoznak s nem értenek a termőföld misztikus mélységének, a magasságok felé lendítő hitnek tisztább nyelvén. Uj, hamis istenek bitorolják a réginek trónját, és lázadó kétségek meghasonlást vetnek az emberiélek kopár barázdáin. A Mária- szobrot belepte a moha, az Istenanya arcán szomorúság ül, de elárvultán is várakozással tárja ki karját, amelyre oly ritkán akad friss májusi koszorú. A szobor alját kikezdte az idő rozsdája; vándorfecskék fészket raktak az üregben és harmatos, májusi reggeleken ösztönös, kicsiny madárszivükből csicsergő dal fakad; rá felfigyelnek az orgonabokrok, zizeg nagy, zöld táblákban a vetés éB igy, egyszerű kórusban köszöntik május királynőjét, az Istennek Anyját, akinek odább kellett húzódnia, hogy legyen hely az országút, a robogó autók számára... De egy imbolygó járású, sok elmúlt esztendő súlyától megterhelt jóságOB asszony kijár még oda minden május-estén, kicsiny lámpát akaszt a szobor elé, hogy majd lásson az, akinek jönnie kell mégis egyszer, akit imádkozva vár régóta. És gyűlöli a telefonpóznákat, amelyeknek drótján zokog a nagyváros
