Tolnamegyei Ujság, 1927 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1927-11-26 / 48. szám
IX. évfolyam. Egyes szám ára 30 ffillép. Szekszárdi 1927 november 26. 48. szám. keresztény politikai és társadalmi hetilap. ÚJSÁG Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szán ára: 30 fillér. Előfizetési dij félévre 4 pengő (50.000 korona), egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik Minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő, A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon milliméterseronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám* *, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. Advent. Kilenc gyötrelmesen hossza esztendő mait el azóta, hogy az őszirózsás forradalom az első szomorú adventét idézte fel a világháborúban halálosan sebzett magyar nemzetre. Mikor meghoztuk a frontok és fogság kegyetlen vidékeiről sáros és tépett életünket, mint templomégésből megmentett oltárképet, nem álmodtak és nem hittük, hogy a viharos nyitány atán ily sokáig tartson a cselekvény zűrzavara. Egy nemzet Ítéletében néhány esztendő nem sokat jeleDt. Úgy elrepül, mint a gondolat. Sokszor az egész évszázad is tartalmatlanul, — unott megszokottsággal repül el felette. Ez a kilenc esztendő sem jelentene semmit a maga eseménytelenségével, egyhangú nyomorával, közhelyszerű bajaival, ha tadnánk a kifejtést, sejtenénk, vagy látnánk, hogy hol és mint fog ez az állapot ránk nézve befejeződni ? . Mily rettentőt csalódtunk a háború idejére, milyenségére nézve! Azt hittük, hogy némi ma- sérozások, sortüzek és ágyazások után szépen hazatérünk. Néhány hét és vége! Elleneink térden rimánkod- nak majd kegyelemért. És, óh, középkori gyermekálom ! balgán képzeltük, hogy agy jön meg mindenki, amint elment, épen, sértetlenül, nó- tásan, ‘virágosán, hőstettekkel gazdagon. És jött a kiábrándító való: 800.000 magyar halott, halálba temetett ősi határ, a trianoni fejfa, | granátszántás és golyóvetés, tömegsírok és történelmi agyrém, Pestet megszálló oláhcsapat, szerb Pécsett, cseh Pozsonyban és végül a tragédiák tragédiája: koplaló tisztviselő sereg, hős tisztek betevő falat nélkül. — Évszázadok nem szenvednek annyit, mint mi és a nemzet e néhány év alatt. Joggal kiáltunk fel: „Isten csodája, hogy még él magyar 1“ Hogy miért jut mindez eszünkbe és miért Írjuk le advent cim alatt? Világos. Kilenc év óta mi csak vá- rank, remélünk, előre nézünk. Lessük a csodákat teremtő pillanatokat. Magunkat biztatják, hitegetjük, áltatjuk türelmetlenül zakatoló gondolatunkat gyötrő lelkünket, hogy igy lesz és agy lesz és nincs még mindig Behogy sem. Csonka határunk olyan hajmeresztő állhatatossággal, hidegen és változatlanal rajzolódott rá a térképre, hogy megütközünk rajta. Mi lesz itt, ha ez még mindig igy lehet? — Krasznahorka váráról mondja a história, hogy AndrásBy Istvánná, Serédy Zsófia haltteteme oly változatlanal fekszik üvegkoporsójában, mintha tegnap helyezték volna bele. A selyemruha szétmálik testén, újat adnak rá olykor-olykor, de a test fel nem oszlik. Hogy mi történt és mi történik vele, azt csak a jó Isten tudja. Valahogy ilyenformán vagyunk mi is. Sem itt az életben, sem túl a halálon. Oda vagyunk dobva a történés küszöbére. Évek mennek és mereven, mozdulatlanul, adventi orcával bámulunk bele a mindenség rejtélyeibe. Nem mer, vagy nem tud kialakulni bennünk a határozott révpart, melyért az evezőt érdemes kezünkbe tartani? Ki látja és tudja a szédítő veszélyt, melyet az üres és tétlen várakozásban elmúlt évek számunkra jelentenek. Van valaki, aki tudja, hogy a háborús és hős tisztikar elpusztulásával integer hazánk visszaszer zésének esélyei nagyon megváltoznak 9 Szeretjük azt hinni, hogy a jelen tisztában van feladataival s tetteit a jobb jövőért viszi véghez. Kétely nélkül elfogadjuk, hogy a bölcs és minden eshetőséggel számoló és leszámoló politikai éleslátás nemzetünk üdvére és üdvéért követi a jó megfontolás útját. Helyes! Tudjuk, hogy nincs az a borzalmas háború, amely annyi áldozatot szedne, mint az egyke éB a szesz. E két szörnyű bűn kiszámíthatatlan pusztítást okoz. Rombolja és irtja a hajlamos fajtiszta magyarságot. Ki merném mondani, hogy minden más bűn é kettőből folyik'. Mi, falusiak jól látjuk, mit tesz a kocsma, mint teszi tönkre a fiatalságot, s mint küzd ellene a szószék hiába. Lesz alkalmamnak az egyke roppant bűnét, g okaival és következményeivel együtt feltárni. Ezek ellen a bűnök ellen a törvény súlyával és szigorával fellépni nem ma: post festam, | hanem régen kellett volna és nem igy, ahogy a szó szoros értelmében, tájékozatlanul történik, hanem a bűnt gyökerestől kiirtani tudás súlyával és erejével. Orvosságot adni, hogy az feltétlenül gyógyító hatású legyen. Fel kell ébreszteni a szunnyadó lelkiismeretet és az Isten előtt való felelőség érzetét. Vagyis nemcsak büntető paragrafusok végre nem hajtható tömegét gyártani és a legtöbb esetben bizonyíthatatlan cselekményt meddőén üldözni, hanem fokozott buzgósággal kell kimélyi- teni a póz és üres hetvenkedéstől ment vallásosságot. Minden bűn forrása a liberálizmus köntösébe öltözött hitetlenség, az istentagadás s a jelennel való telhetetlen élés. Ebből a szempontból korszakalkotó,nagy horderejű történelmi tények esnek napjainkban b elragadtatással hajiunk meg azelőtt a férfiú előtt, akinek van hite és erkölcsi bátorsága a keresztyén erkölcsiség és felelősség nevében hadat üzenni e két, nemzet- gyilkoló, halálos, bensőt lelki ellenségnek. Szeretnénk azonban látni és tapasztalni, hogy a másik, határainkat bitorló, külső, látható ellenség ellen is döntő súllyal s magyar nevünkhöz méltóan indul meg a megfontolt cselekvés. Mi érezzük és tudjuk, hogy mily borzalmakat és szörnyű fordulatokat jelent a létért való erőszakos küzdelem: a háború. Mi mérlegeljük s a pokol gondolatával azonosítjuk irtózatosságait. Épen ezért e nemNOVEMBER. Csipkés Szoba. Télest. Az óra áll. öreg karszékben a vén asszony olvas. Mellette lánya. Égszem, rózsaváll. Mohón nézek rá, mint egy éhes ordas. Mint a mesebeli ádáz boszorkány, Az anyja is a lányra úgy vigyáz. Az ablakon zörög haragos orkán, A kályha nyög, sóhajt a régi ház. De csend itt bent. A lány varr sebtiben. Nagy hallgatás. Már vérző seb szivem S lázában azt suttogja: édes, édes 1 Az álom most az asszony vén szemén les. Egy pillantás. Egymáshoz ér kezünk S halkan Meseországba érkezünk. Szamolányi Gyula. TALÁLKOZÁS. Irta; VID0V1CS FERENC. A délutáni köd ereszkedni kezdett lassan a Balaton befagyott tükrére. Az ónszinü szürkeség ráfeküdt élettelen testével az imént még látszó fonyódi dombokra és eltakarta a Szent Mihály-hegy csúcsán őrködő kápolnát. A mély csendbe belecsilingelt a korcsolyázók vidám kacagása, amint 'egymáshoz simulva, kipirult | arccal tovasuhantak. A férfi elnézte őket sokáig. A mások jókedvének és gondtalan arcának látása észrevétlenül melegséget lopott a szivébe, de csakhamar keserű gúny- hyal szatirarcu gondolat döbbent ’ |e: egyedül vagy, csak te vagy itt egyedül! — És látta parttalanul hömpölygő életét és úgy érezte, hogy megmérhetetlen távolság választja el a keringő pároktól. Pár lökéssel maga mögött hagyta a pályát, azután hatalmas lendülettel siklott ki, messze a végtelenségbe vesző tó szabad tükre felett. A vad gyorsaság feltüzelte a vérét, a jég siköltött a rohanó acél alatt, széles vállai előrehajoltak, mintha mesebeli óriásként a dacos erő tusáját vivná láthatatlan hatalmakkal. Elfáradt. Lassú tempóban visszafelé indult, mert érezte, hogy jönnie kell már nemsokára annak, akire várt. Jönni fog az asszony, akit három esztendő óta csak titkon, messziről láthatott, anélkül, hogy emez sej tette volna. Három esztendő óta tegnap nézett először a szemébe, akkor is csak egyetlen pillanatra, de mennyi megdöbbenés, mennyi felszakadó vágy és öröm fárt bele ebbe a rövidke pillanatba! A férfit régi, kedves emlékezések simogatták; most már sietett, tudta, hogy jönnie kell. Közelről hallatszott már a vidám lárma; a pályára ért és mohó kíváncsisággal kutatott a sürgés-forgásban. A szive megdobbant, a halántékán érezte a vér lüktetését: ő az 1 Az asszony elgondolkozva állt a jégen, a parttól nem messze. Az arca kifehéredett kicsiny sapkája alól, amint körülhordozta tekintetét a pályán. Meglátták egymást^ s mintha villamosütés érte volna mindkettőjüket, összerezzentek. A férfi megindult, de az asszony szemeiből kérő üzenet beszélt: maradj még, engedd, hogy nézzelek soká, míg megszokom a boldogságot, hogy te itt vagy. A férfi szeméből akaratos tűz villant: reád találtam, nem eresztlek el magamtól soha! Az asszony karcsú, magas alakja ritmikus mozdulattal siklott ki a szabad jég felé, mintha szárnyakon járna. Úgy vágyott látni a férfit, hallani a beszédét, bélésű- lyedni sötét szemeinek mély tekintetébe s most mégis valami űzte, hajtotta, hogy meneküljön előle. Hová ? Miért ? ? Nem tudott felelni magának. A férfi követte. Fájt neki az asszony futása, nem akarta már elérni, csak a nyomában lenni és vigyázni rá messziről. Éles sikoltás vágott bele a csöndbe s az asszony alakja eltűnt a ködben, örült erőfeszítéssel rohan utána, maga is leszakad az éjjeli rianás alig befagyott vizébe, amely ugyan alig ér derékon felül, de már-már megder- mesztette a félájultan vergődő asz- szonyt. Utána kap, hatalmas erővel kilendíti a biztos, erős jégre, ölébe kapja könnyedén és futva viszi a parti nádas mellett meghúzódó halásztanya felé. Az asszony arca halálsápadt a hidegtől és ijedtségtől. Utolsó, homályos gondolatával magához ölelte megmentőjének nyugtalan arcát, érezte izmos karjainak szorítását és ruháján keresztül a szive dobogását, majd hosszassá lesz minden és feje eszméletlenül hanyatlott a férfi mellére ... 4c * ' ¥■ A halásztanyán, a konyha lobogó tűzhelyénél halkan beszélgettek: az öreg halász meg a felesége. Egymáshoz hajolva suttogták a szavakat, hogy ne zavarják a tanya egyetlen szobácskájábán meghuzódókat: az asszonyt, aki aléltan feküdt a dagadó párnák között s száradó ruháiból CBodás illat áradt a tűzhely körül, meg a férfit, aki csak az imént tért vissza s oly félve nyitotta be a szoba ajtaját. Az asszony arrafelé forditotta a fejét s nagy, hivó szemei meleg, nedves fénnyel tapadtak a belépőre. A kezét feléje nyújtotta, mintha intene. A férfi leült az ágy szélére, a kinyújtott kezet a szájához szorította és nézték egymást sokáig, szótlanul, mint két csodálkozó gyermek. A cserépkályhából jóságos meleg dudorászott. Az asztalon gyertya égett és félhomályba burkolta a falon alálógó szentképek glóriás rajzát, de rávilágított az ágy felett, a falhoz simuló nagy feszület régiségtől megbámult Krisztus orcára. Volt valami a szobában a falusi templomok csendes áhítatából. „Beszélj az életedről“ — suttogta az asszony. Nehezen szakadtak fel a férfi szavai: „Nekem azóta nem' volt életem, most szeretek csak élni. Látod: tudom, hogy nincs már senkid, mint ahogy nekem sine«
