Tolnamegyei Ujság, 1925 (7. évfolyam, 1-51. szám)
1925-08-08 / 31. szám
Ara 2000 korona. VII. évfolyam. Szekszárd, 1925 augusztus 8 31. szám. KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 2000 korona. Befizetési dij egy évnegyedre 20000 korona. — Postaköltség \ 2000 korona. Szerkeszt«: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. EISfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illet« közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dl|a 10000 korona. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon mllllmálersoronkánt 1000 korona. Közgyűlési részvénytársasági stb. hirdetések IZOOkor. — Állást keresőknek 50 százalék engedmény. A hírrovatban elbelyexeH reklámhír, eljegyzési bír, családi hír, valamint a nyllttér soronként 8000 koronába kerül. A magyar Kultúra uálsúsa. Irta: Dr. Teveli Janos. E cimmel és e tárgyról már több ízben irt fejtegetéseimhez most egy vakációi elmélkedést f zeretnék fűzni, seregszemlét tartván a d aksereg szár jnazása és tanulmányi előmenetele fölött. ; -■* Mindenekelőtt egy ellenvetésnek szeretnék megfelelni, amelyet ennek a két fogalomnak egymás mellé állítása netán provokálhat: Ugyan minő összefüggése van a diákok származásának és tanulmányi előmenetelépek egymással is, meg a magyar fcu túrával is? Hisz ha egymás mellett lehet is őket tárgyalni, okozati összefüggésük talán mégis erőltetett egy kissé. Pedig ahogy ez az okozati összefüggés csakugyan megvan, ugyan- ngy természetes is és nem mondható eróltetettnek, üstökénél fogva előrán- cigáltnak. A tanulók származása és tanulmányi előmenetele annyiban függ össze, mert az a szülő, akinek meg van hozzá a módja, az anyagi tehetsége, a maga gyermekével valahogyan mégis csak elvégezteti az iskolát, akár mekkora áldozatba kerüljön is a tanítás. Ismétlés, korrepetálás, nyári instruktor, esetleg valamelyik magántanfolyamnak öt hat milliós előkészítése stb, stb. mind olyan tanulmányi ténvezők, melyek amellett, hogy méregdrágák, hogy az amngy is oly Bulyos nevelési terheket szinte szédületesen megnagyobbítják: rendesen mégis csak járnak némi eredménynyel. Ha a szülő győzi pénzzel, idővel mégis csak végezhet a fia, akármilyen nehezen tanuljon is. Ez igy van, ezt letagadni nagyon bajos volna, de nagyon kár is volna, mert csak saját magunkat áltatnék vele. S ha igy van, akkor nagyon köny- nyü megtalálni ennek a ténynek knl- tnrális vonatkozásait is. Mert abból, hogy kellő anyagi alátámasztással, ha még oly kínosan is, tiz tizenkét esztendő alatt bár, de mégis csak el lehet jutni az érettségiig: nyilván következik, hogy kulturális életünkben nem a tehetségé az egyedüli ve zérszólam, hanem az együttesbe belemuzsikál a protekció is, az anyagi áldozatkészség is, a családi össze köttetés is, szóval annyi tényező, a melyik a maga leplezetlen disszonan ciájával elfojtja a vezérhegedU szólamát is. Hány tehetség maradt és marad parlagon kiaknázatlanul, mert a mostani nehéz viszonyok között a szülők nem is gondolhatnak a különben nagyon rátermett gyermeknek további iskoláztatására I És viszont, hány olyan fiatalember kerül ki az életbe, aki ha apja nem győzte volna pénzzel az évtizedes iskoláztatást, rég megfeneklett volna olyan pályán, mely magában nagyon tisztességes, nagyon becsületes, ad kenyeret is eleget, de mégsem értelmiségi pálya. Abból, hogy megfelelő anyagi eszközök híján a legjobb tehetség sem hír kibontakozni, viszont épp az anyagi erők jótékony összetalálkozása bizonyítványhoz, oklevélhez és álláshoz segíti azokat, akik a közép szeren is mélyen alul vannak: szűk Bégképpen következik a magyar értelmiségnek ellaposodása, a szintáj- nak csökkenése, a szellemi prodnk tiv érőknek hanyatlása. Mert az a fiatalember, aki középiskolai tanulmányainak keserves évtizedében megszokta azt a lélek ölő észjárást, hogy hiszen sebaj a bukás, azért mégis lesz érettségi, későbbi életében sem lesz igazi „fejmunkás“, hanem bárhova kerüljön is, magával viszi ön- állótlanságát, kényelemszeretetét, a verejtékes munkától való irtózatát s lesz belőle egy szám, egy szellemi proletár, egy fölösleges tehertétel a nemzeti munka mérlegében, híjával annak a szellemi rugékonyságnak, amely a viharral dacolni, a csendes időben pedig szüntelenül haladni tanítja az embereket. Hói tartunk még attój, hogy a kiválasztás elvét a szellemi térre is átvigyük ? A természettudomány tanítja, hogy a természet néha a legőrültebb pazarlást viszi végbe a maga erőivel. Egy mákfejnek van kb. 3000 magja, egy dohánytőnek még tízszer annyi | — és hány jut belőlük abba a hely zetbe, hogy uj növényt produkálhasson ? Az élet csiráit pazar kézzel szórja szét a természet mindenüvé, mert tudja, hogy az életnek tenger- sok az ellensége s a sok veszedelem ellenére is csak sikerül az egyedek hekatombáiból diadalmasan kiemelkednie a fajnak. Sajnos, amit a természet az élet- csirákkal müvei, azt tesszük mi a tehetségekkel: elpazaroljak őket, nem ápoljak s nem fejlesztjük őket, mintha ég tudja minő bőségében volnánk a tehetségeknek. A középszer pedig terpeszkedik és ólomsziDÜ felhőivel úgy befödi értelmiségünk egét, hogy az igazi tehetségnek napsugarai csak elvétve tudnak keresztültörni rajta. Mindezek a gondolatok pedig éppen most azért ötlöttek eszembe, mert végignéztem községem diákjainak tanulmányi eredményét. —Tanulságos volt ez a seregszemle, nagyon tanulságos. Nagy kiterjedésű községünkben megolvastam összesen negyven olyan fiat és leányt, aki az elemi iskolából kikerülve — mindenféle rendű és rangú fő- és középiskolában — tovább tanul. Van 28 fiú és 13 leány. A leányokról külön dalt is szeretaék zengeni, mert ezúttal leginkább a fiuk- rólszól az ének. A 28 fiú közül négy nem vizsgázott s a négy közül háromnak az oklevelére keresztet is iehet vetni, mert azok sohasem fognak vizsgázni. | Nem szorultak rá, hazun'nan elég Egy történet vége. Irta: Subics Lajos. (Utánnyomás tilos.) Egy pogányul hideg febrnári estén mintán mar teljes két óra hos?>- szat törtem a fejemet mivel is kellene az unalmat éjfélig elkergetni, hirtelen az az ötletem támadt, hogy felkeresek egy olyan helyet, ahol még soha sem voltam. Egy fél óra múlva már az egyik külvárosi lebujbán szívtam magamban a füsttel-bűzzel telt levegőt. A lebnj zsúfolásig tömve volt gya- nns kinézésű férfi és asszony népséggel s csapán egy asztalnál ült egymagában egy ifjabb férfi pálinkával telt üveg mellett búslakodva. Éhez az asztalhoz telepedtem s amint tekintetem szomszédom szőrös, beesett arcára esett, a meg döbbenéstől majdhogynem felkiáltottam. ő is megismert engem. Sötét szemei bánatosan pihentek rajtam, arca valami meginditóan szó morn érzést fejezett ki. Egykor haragos villámokat szórt s most megtölt fényű szemei valami tragikus őszi hangulatról, fagyos januári nyu- galo inról beszeltek . . . — Látom, hogy rámismertél barátom — szó t percek elmúltával fátyolos, majdnem rekedt hafigon — és ez nekem jól esik. Jól esik, hogy ennyi idő után egy régi pajtásommal ülhetek egy asztalnál. Ugy-e nem haragszol, hogy most is barátomnak tekintelek ? Elérzékenyedve feleltem: — Hogy kérdezhetsz ilyent! ? Örülök, hogy a véletlen összehozott veled, de mond — és itt a pálinkás üvegre néztem s az alacsony színvonala környezeten futottam végig szemeimmel — hogy történhetett ez ? ! Szomorn arckifejezését hideg, lélektelen mosoly váltotta fel. Mükezét az asztalra helyezte s mindkét lába nyi korgott, amint az asztal alatt elnyújtotta azokat. — Gondoltam, hogy ez lesz az első kérdésed. Sokan kérdezték már tőlem ezt hajdankori ismerőseim közül, a felelettel minden esetben adós maradtam. Nem lehet arra egy-két szóval felelni, meg aztán mire is lenne jó, ha megismernék szomorn történetemet?. Te ennek a történetnek egy részét ismered, amit még nem tudsz, neked szívesen elmondom. — Nem pajtás, én nem. iszom bort, kevés abban az alkohol, nekem pedig sok, nagyon sok kell s még igy sem tudok kedvemre Jerészegedni, pedig akkor vagyok csak boldog, ha holt- részegen fekszem az utca kövén s nem látok semmit, nem tudok semmiről, nem emlékezem semmire! Igyál pajtás! És itt üvegét koccintásra nyújtotta, majd alaposat húzott belőle s az erős alkoholtól még csak egy arcizma sem rándnlt meg. A meggyvörös borból én is kihajtottam egy teli pohárral s érdeklődve hajoltam közelebb egykori barátomhoz. — Ugy-e emlékszel rá — folytatta — milyen büszkén mentem a menetszázadom élén, milyen lelkesedéssel, mámorban aszva néztem az eljövendő hárcok elé 1 ; . . Milyen délcegen lép- degéltem a virágokkal telistele Bzórt utón!. .. Milyen boldog voltam akkor !. . . — Es én milyen szerencsétlennek éreztem magam — szóltam közbe, — hogy gyenge testalkatom miatt nem mehettem veled és többi társaimmal 1 . .. — ... A századot kisérő ember- áradatban csak egy édes arcot, két tengerszemü szemet kerestem! ... — Terézét — szóltam. —■ Ugyvan . . . Teréz . .. Teréz ... ő ennek a történetnek a főhőse !... Nem sokáig kellett őt keresnem, csakhamar mellettem termett s kardomat markolatától egész a hegyéig őszirózsákkal díszítette fel . . . — Majd meghaltam az irigységtől — szóltam közbe ismét — s a féltékenység pusztító szörnyetegként dult-rombolt szivemben! — Igen, már akkor tudtam, hogy te is belebolondultál — folytatta 0 — de hát a szerelmes ember önző, én is az voltam és nem törődtem veled, csak magammal... A bncsn pillanatában a világ legszebb vérpiros rózsáiét: csattanó piros arcos- káját nyújtotta csókra; szemeiből az óceán nyári verőfénye mosolygott rám, egy egész regény, mesés szinpompában tarkázó májusi szerelmi történet betüződött ki belőlük az alatt az egy pillanat alatt! . . . Az alföldi rónák délibábja nem olyan csábos, nem olyan tüneményes, mint amilyen az a mosoly volt, a tengerek víztömege nem olyan rejtelmes, nem olyan mély, mint az a szempár s hullámzó gyönyörű keble bársonyosabb volt a havasok örökzöld selymes pázsitjánál 1 . . . Szív a szív felett dobogott. . . Ajkammal mohón, mámorosán szívtam forró szájac^ká- jának bóditóan édes mézét 1 Soh- sem . . . sohsem tadtam azelőtt, hogy létezik olyan boldogság, olyan nagy- nagy szerelem !. . . Azután vonatunk njjongás közepette zakatolt ki a pályaudvarról s szemeimet még akkor is az ő alakján legeltettem . . . Akkor már te álltái mellette, te beszéltél hozzá — és ő hallgatta beszédedet !.. . óh, hogy szerettem volna a robogó kocsiból kingrani, visszarohanni, téged — amiért szemedet rá merted emelni, amiért szólni mertél hozzá — darabokra vagdalni, ót pedig elvinni magammal oda, ahol lépten nyomon a halált osztogatták. Node igyál pajtás, hiszen az a harag rég elmúlt már! S fenékig ürítve az üveget, dörögve kiáltotta a pincér felé:
