Tolnamegyei Ujság, 1925 (7. évfolyam, 1-51. szám)

1925-07-25 / 29. szám

Ara 2000 korona. VII. évfolyam. Szekszárdi 1925 Julius 25 29. szám. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telelőn szára 85 és 102. — Egyes szám ára: 2000 korona. E16feetési dij egy évnegyedre 20000 korona. — Postaköltség 2000 korona. Szerkeszti: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illetfi közlemények a szerkesztOséghez küldendők. Hirdetések árai: A Isgkiisbb hirdeti. dl|a 10000 köröné, A hirdetés tgj tO milliméter ssálw hasábon mllllmélersoronként 1030 korona. Közgyűlési részvénytársasági stb. hirdetések IZOOkor. — Állási keresőknek 50 száza, lék engedmény. A hírrovatban elhelyezeti reklámhír, eljegyzési hír, see. Iád! hír, valamint a nylittár soronként 8000 koronába kerül. Teremtsünk intenzív sportéletet Tolnnmeoyélien. A civilizáció kiemelte az emberi- | gégét az állati lét mivoltából, ámde 1 megannyi áldása mellett hátránnyal is járt, mert eltávolította a termé­szet tol. A népesség szaporodásával ugyanis a nomád élet megszűnt; az állandó település és a helyhez kötött foglalkozások üzése folytán az embe­rek nagy részének a szabad termé­szettel valö közvetlen érintkezése megszakadt. A modern városi élet, a szertelen indnsztrializáció szinte ki­közösítette az embert a természetből; az iparos, kereskedő és szellemi hi­vatások nem nyújtanak módot a Bza- bad levegőn való állandó tartózko­dásra. Ez a körülmény késztette a múlt század legnagyobb pedagógusait arra a meggondolásra, bogy a kultúra fejlődésével éppen valamennyi kul- turérték alapját képező fizikai erők mennek veszendőbe, miért is ezek megtartása és fejlesztése volna a leg­főbb és legelsőbbrendü társadalmi feladat. „Vissza az erdőbe /“ mondotta Rousseau és méltán, mert tisztán látta a társadalmi kultúra kinövéseit és túlzásait; jól tudta, bogy a szer­telen polgáriaBodás tulajdonképpen az emberiség testi és erkölcsi erejé­nek bomlására vezet s azért — mint előtte s utána megannyi bölcs gon­dolkozó — az életviszonyok egysze­rűsítését és javítását sürgette. Ha az emberiséget az elcsenevó- szesedéstől megóvni s a kultúrát a Tolsztoj és Spengler által oly riasztó | színekkel elénk festett enyészettél megmenteni akarjuk, úgy legfőkép­pen igyekeznünk kell az emberiség erkölcsi emelése mellett annak fizikai létét közegészségügyi intézkedések és tervszerű testnevelés utján bizto­sítani. Már a régi görögök érezték a test­nevelés fontosságát; gimnáziumaik­ban a testgyakorlásra kiváló gondot fordítottak. Az atlétákat különös meg­becsülésben részesítették. Viszont a spártaiak a korcs és gyenge újszü­lötteket fel sem nevelték, hanem a Tajgetosz hegyéről a tengerbe ve tették. Hogy mily magas fokon állott a klasszikus ókorban a test­kultúra, azt mi sem bizonyitja job­ban, mint az a tény, hogy időszámí­tásuk talpkövét az olimpiai bajnoki mérkőzések képezték. Midőn a mo­dern világ az olimpiászok rendezését felujitotta, tulajdonképpen a nemzeti testnevelés nagy jelentőségét érté­kelte és a nemzetek békés verseny­zésének fontosságát ismerte el. A világháború lezajlása után a ro­mok nyomán mindenütt elemi erő­vel támadt fel a vágy a nemzeti újjá­éledés, a társadalmi és gazdasági reorganizáció iránt. Mindenfelé egy­aránt érezték annak a szükségessé­gét, bogy az ifjúságnak szellemi és erkölcsi oktatáB mellett testi kikép­zésben is részesülnie kell. A nyugati államok német mintára egymásután léptették életbe testnevelési törvé­nyeiket. Magyarország sem maradt el e törekvések tekintetében ; nálunk is megalkották a testnevelési törvényt (1921, évi Lili. t. o.), bár annak végrehajtása pénzügyeink leromlása következtében költségvetési fedezet hijján sokáig késett. Az iskolai torna­oktatást kibővítették éB az iskolán- kívül álló ifjúságot is bevonták a kötelező testnevelés körébe. Szerte az országban mindenfelé megalakul tak a testnevelés hivatalos szervei, a Levente Egyesületek, melyek több­kevesebb eredménnyel hatósági ellen­őrzés és szakirányítás alatt dolgoz­nak. Miután minden község köteles lakossága számához és anyagi erejé­hez mérten megfelelő testnevelési ala­pot léteeiteni, most már minden csak azon fordul meg, vájjon tudnak-e rö­videsen elegendő számú oktatót ki­képezni, mért csak akkor részesül­het az egész ifjúság rendszeres test­nevelésben. Sajnos, nem mindenütt ismerték fel egyformán a kötelező testnevelés célját és fontos voltát; a falvak föld­művelést folytató népe bizonyos ide­genkedéssel viseltetik a Levente-in­tézmény iránt. Tévedés volna pedig azt hinni, hogy ez a szervezet mili­tarista célokat szolgál. A Levente Egyesület közvetlen és eredeti célja erős, egészséges és munkabíró nem­zedék nevelése. Az egészséges ember u. i. többet és jobban bír dolgozni és így többet és értékesebbet is ter­mel. A többtermelés pedig gyarapítja a nemzet gazdasági és anyagi ere­jét ; ez meg viszont alapja minden jólétnek és kulturális fejlődésnek. Honnan van az, hogy a Nyugat országaival szemben annyira hátra­maradtunk gazdasági és kulturális termelés tekintetében ? — Helytelen volna minden bajt mostoha viszo nyainknak tulajdonítanunk és a tör ténelem viszontagságainak rovására írnunk. Az okokat inkább a köz­művelődés hiányaiban, a szociális gondoskodás és a közegészségügyi intézmények elégtelenségében kell ke­resnünk. Minél műveltebb valamely állam népe, annál nagyobb becsben áll előtte az emberi élet s az egyén ; annál több figyelmet fordit törvény- hozása az egyéni és társas lét alap- feltételeinek biztosítására. Nem a vé­letlen műve az, bogy a művelt Európa országaiban az átlagos életkor mint­egy 10—12 évvel magnsabb, mint nálunk. Mekkora veszteséget jelent egy nemzet Bzámára annak a sok emberéletnek idő előtt való elpusztu­lása, amikor még éveken át hasznos, termelő munkát végezhetne 1 Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy a műveltség terjesztése, szociális tör­vényhozás kibővítése éB közegészség- ügyi intézmények létesítése által a halandóságot csökkentsük, száz a meglévő emberanyagot az élet küz­delmeivel szemben minél inkább el- ienállóbbá tegyük. Ennek a célnak szolgálatában áll a sport és a test­nevelés is. A testnevelésnek az a feladata, hogy az egyesek testi épségét és egészségét megóvja; testi és lelki erejét, ellenállóképességét, ügyessé­gét és munkaerejét fejlessze és ezáltal megjavítva a közegészség állapotát, gyarapítsa az egész nemzetnek munka­erejét. A sportra a mai kor emberének elengedhetetlen szüksége van. Ha el Egy könyvről.* *) Az élet sarát nehéz, halzsiros csiz­mákkal tapoBÓ, erős, reális emberek a költőket (főleg a lyrikusokat) — ál­talában — naiv lelkű, képzelődő gyer­mekeknek szeretik tekinteni s legjobb esetben is bizonyos szánakozó jóaka­rattal veregetik vállaikat. De mikor a sok keserves hajsza a csizmák tal­pát (vagy a divatos gumitalpakat) el- nyüvi s az ut éles köveitől felsebzett lábbal az „erős ember“ fáradtan az utszéli árok partjára roskad és vi­gasztalást keres, vajmi sokszor koto­rássza elő kiürült tarisznyája feneké­ről a költők verseskönyveit, melyek ilyenkor egyszerre a csüggedt lélek valóságos imakönyveivé magasztosul­nak. Rokon hangulatok szólnak azok­ból hozzá, megmutatva, hogy fájdal­mával nem áll egyedül, ami mindig vigasztal, vagy derűs, bizakodó re­mény áramlik onnét feléje, ami njból bátorsággal tölti el. Sőt akárhányszor rezgésbe hozza a minden ember szive mélyén ott rejtőző titkos húrokat, mélyek az érzések és egész idegéle­tünk, ösztönös. tudatalatti rythmtis­- - ■ Jo *) „Magyar Mezőkön“. Szamoldnyi Gyula versei, Surdnyi Miklós előszavával. Szek- szárd, 1925. A <Tolnamegyei Újság* ki­adása. vágyával — maguk is rythmikus meg­nyilatkozásra törekszenek. Tudva­levőleg ez a lelkifolyamat váltja ki a belső hangulatok külső megnyilvá­nulásait, a tánc, a zene s a verselésre való kedvet és hajlamot, melyek is nem egyebek, mint ezen lelki, tudat­alatti ösztönös erőkoek — testi, ér- zésbeli, illetőleg értelmi, gyakran egy­mással összefonódó eredői. Talán ez okozza, hogy az utolsó évtizedben — a háború és annak kö­vetkezményei által kiváltott, külön­féle nagy lelkirázkódások hatása alatt — szinte egy költészeti epidémiáról lehetne beszélni! ? Tömérdek vers kerül nyilvánosságra s a szerkesztő­ségek a megmondhatói, bogy még mennyivel több szeretne napvilágot látni! Valósággal nyüzsögve bújnak elő, még az azelőtt „erősek és reáli- sok“ tarsolyából is, sőt a háború ar­zenáljának leszerelt, kiürült, céljokat vesztett patrontáskáiból is költemé­nyek ezrei puffognak elő. De persze, erre a pathologicusan bő termésre is áll a régi mondás, hogy „sok szó­nak — sok az alja!“ Olyanformán vagyunk ezzel, mintha egy sereg gyermek véletlenül a szalonba, a nyi­tott zongora mellé téved, ahol hozzá értők játszanak: valamennyit elfogja az infectió, mind kedvet kap rá és egy sincs, aki meg ne próbálná, han­gos „sikolyok“ között kissé kalim­pálni rajta; ám azért kevés Liszt Ferenc akad közöttük! Kétségtelen, hogy a reális élet mai csalódásai, nagyszámú hajótörései között meg- rezdülnek a lélek húrjai és nagyon sokan éreznek magukban hiv&tottsá- got, de — mint mindig, most is — csak kevesen vannak a választottak, az igazán rátermettek. Az újkeletű költői tömegambiciók ezen háborgó vizeiből szilárd és dús termőtalajú, szingazdag növényzettel borított szigetként emelkedik efénk egy uj könyv, a régebbi, elismert író­gárda egy köztünk élő tagjának csi­nos, ízléses kiállítású, most megjelent verskötete. Külső méreteiben nem nagy könyv, inkább csak füzet, de a köoyvmére- tezés technikájába- beavatottak na­gyon jól tudják, hogy a háboruelőtti papirbőség és olcsóság korában s az akkori, főleg költeményeknél divatos, helypazarló elosztás és uyomtatásmód mellett azt a hatvannégy költeményt, amit a mű felölel, jóval vaskosabb kötetté lehetett volna felereszteni, fel­duzzasztani. A tartalmát tekintve azonban olyan, mint egy kis tömör aranylánc, melyet midőn külseje után lekicsinyelve kezünkbe veszünk, meg­lep bennünket annak súlya és érté­kessége. Azaz, hogy nem lep meg, hiszen Szamolányi Gyula nem uj ember, nem uj költő, igen régi is­merős az irodalom berkeiben. Régebbi működéséről már e lap hasábjai is ismételten és kimerítően beszámoltak, hozzánk költözése révén pedig lapuok olvasói évek óta élvezik költői lelkének virágait s a csokor, mit most asztalunkra helyez, tekin­télyes részben e virágokból van össze­fűzve. Szamolányi Gyula — hála Isten nek! — nem „modern“ költő: az ő lantját nem reclam éhes „hangszer- királyok“ gyárában faragták; ő azt a természet ölén, az élet zúgása köz­ben, magától Apollótól kapta. A köl­tészetben lábra kapott formai szaba­dosság tobzódásai s a „hypermodern“ verselőknek az „egyéniség“ olcsó ál­arcába bujtatott, füle-farktalau tehe­tetlensége és formavergődései köze­pette, a kritikus szemet nála legelső sorban a forma tökéletessége ragadja meg. Sonettjei, de változatos alakú többi versei is, mind, úgy méret, mint könnyű gördülékenység tekintetében, a verselégi technikának valóságos gyöngyei. Nyelvezete tiszta, magyaros ^ mégis teljesen mentes az összeomlás- szülte irredeuta-költészetben annyira

Next

/
Oldalképek
Tartalom