Tolnamegyei Ujság, 1924 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1924-01-12 / 2. szám
üra 500 korona. VI. évfolyam. Szekszárd, 1924 január 12 2. szám. TÖLNÄMEGYE1 ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Teiefonszátn 85 és 102. — Egyes szám ára: 500 korona. Előfizetési dij egy évnegyedre 4500 korona. Előfizetni csak egy negyedévre lebet Utólagos fizetés esetére a kiadóhivatal fentartja magának a Jogot, hogy a fizetés napján érvényes előfizetési árakat számíthassa fel. Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 3000 korona. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon milliméter soronként 350 korona. Közgyűlési részvénytársasági stb. hirdetések 600 korona. Állást keresőknek KO százalék engedmény. A hírrovatban elhelyezett reklámhír, eljegyzési hír, családi hír, valamint a nyllttér soronként 2500 koronába kerül. Mázok egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni őrök Igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában, Amen. Ha valaki. Ha valaki megérti helyzetét és felelősségteljes küldetését e kis hazában, annak mnnkája, élete áldás. Tettei ércnél maradandóbb emlékként emelkednek fel az idők magasába, bogy példaként ragyogjanak a kisbitüek előtt minden időben. E tettek homlokát égi nimbusz koszorozza, talapzatát ez a láthatatlan felirat ékesíti: „így tégy.“ Egy jegyző, tanító, orvos, pap, tisztviselő, kereskedő, iparos, munkás és e kis országnak minden rendje a fenti igazság keretein belül halhatatlan nevet és érdemeket szerezhet magának. Ha megteszi azt, ami rá vár, ha hiven elvégzi kötelességét, ha habozás nélkül veti rá talentumát a munka mérlegére, hőse vergődő hazánk megmentésének; oly áldott energia, ame lyet nem nélkülözhet ma az eljövendő Nagymagyarország. Minden honpolgár számára tehát szívbe véste latén a honmentés ezen evangéliumát: „Híven munkálkodj a jövőért.“ É szent parancsnak engedelmeskedni a legnagyobb boldogság és a legszebb dicsőség; babér, amelynek zöld színe életet lehel megtépett zászlónkra. Egy ily csodaszép levele e babérnak az a nagyszerű tény, amely rövid statisztika, vagy hir gyanánt fekszik előttem, hogy egy részvény- társaság (az Esztergom—Szászvári Kőszénbánya Rt.) tizenötmillió korona értékű karácsonyi ajándékot osztott ki a bányász gyermekek között négy bányatelepén. Tizenöt millió 1 Horribilis szám — összegnek sem megvetendő. Annál nagyobb az elismerésünk, mert fájdalom, a magyar vállalatok igen nagy részéről az a meggyőződésünk, hogy a reális spekuláció hideg piszokjától nem tud szabadulni. Lenyúzná a munkás bőrét, megélhetésével, családjával, leikével nem törődik, csak erejére van szüksége és a nyerendő haszonra. Negative teremti »leg így az elégületienséget, a szociális ragályt és szinte szándékosan hívja ki a korlátolt, meggyötört lelkek hitvallását, a kommunizmust. A tőke mesebeli éhsége pirosnyakken- dős naplopók rikácsolása nőikül is igaz. Fukar, önző, rideg és könyörtelen a pénz, mely csak egyetlen hitvallást ismer: magát gyarapítani. Államgazdasági nyomorúságunk nagyon vérző sebei pedig, a kórházak, árvabázak, menbelyek és még igen sok csak részvét és fájó könny ápolta ■ebek, szinte harsonáznak a jóltevő Után. Pedig a gazdasági vereségben a nemzet szeme a vagyonosok felé fordul. Lélekzet visszafojtva lessük, begy fenkölteu végzik e el azt a kötelességüket, anjely nem önző gyarapodás, hanem áldozatkész segítés jegyében halad e szomorú, — de reményben, bitben győzedelmes — magyar horizonton. Lessük az Ínségesek ajtaját, hogy beáramlik e azon az élővé, érzővé lett bolt tőke ? Leveszi e rongyát az ápoltnak ? Kenyérré teszi e a követ ? Hálává varázsolja-e a panaszt? Örömmé a szomorúságot ? Vagy a jeruzsáiemi pap ceremóniás gőgjével halad el az útfélen jajgató — ezerek mellett, áthatva azon tudattól, bogy azok nem felebarátai, azok megismerése és felemelése neki nem jelent hasznot. Be szeretnénk zörgetni igen sok ember lelki ajtaján és megkérdezni ott: Mit tettél ? Hogyan sáfárkodsz azzal a vagyonnal, amely eszköze életednek? Felváltottad-ó fenkölt értékké a bolt anyagot ? Vagy neked csak a magad sivár, önző érdeke imponál ? Ez a tizenöt millió arcot pirit és lelket elragad ! Csak mozaik pedig ! Egy csekély aiómocska e. R. T. vármegyénkben levő klasszikus épületé bői. Á szén feketeségében százezer gyémánt csillog. Itt van iskolája, óvodája, munkásoknak gondtalan élete, könyörteleneknek kenyere, hontalanoknak hazája. Jön a templom, könyvtár, szinház stb. Btb. Nem látunk bele Igazgatójának zseniális leikébe, csak sejtjük a fenséges szimfóniát, melynek első akkordjait biztos kézzel játssza le előttünk és egyet tudank, hogy vasbövetkezetességgel hajtja végre akaratát. Megmuta'ja, hogyan kell nemes becsülettel szol gálni egy vállalatot, — továbbá magát és a vállalatot a nemes becsület, a honszerelem, a honmentés szolgálatába állítani. Ez a tizenöt millió ébressze azonban fel a szekrényekben elzárt soksok aluvó lelkiismeretét. Ne sajnálják a leckét megszívlelni, amelyet nékik ad, hogy t. i. legyenek áldása, őrangyala a nyomorgóknak, a szegényeknek. Hogy ne arra a kiapadt állampénztárra támaszkodjék és várjon mindig e hazaban az Ínség, hanem elsősorban és kizárólag I azokra, akiknek van. Mert nincs fel emelőbb tudat, mint érezni és az szerint cselekedni, hogy mindenünk I a hazáé. I Jánosi György.- r Utravaló — dr. Őrffy Imre esküvőjére. — Ketten eveztünk az ólet vizén, Tarajoztak körültünk a habok, Hü társam eltűnt, ón még itt vagyok S tanúságot jövök most tenni én: Szép ut volt ez az élet tengerén, Bár voltak néha bajok, sóhajok, De a partokon rózsa mosolyog S remény-csillag volt szemében a fény ... Ti, most keltek erre a nagy útra, Hajótok útját hogy és merre futja, Nem láthatom, köd lepi a szemet. De menjetek s ha lesz: kéz a kézbe, Szív, a — szívért... semmitse a vészre! — Egy hajótörött: áldást integet... Bodnár István. i m -**—-»* — ————— nrrn—r~r—nivu^-»rv-inivi_nj»'r. TAi\ít_~utriiTjijmxruTimi -.-.i A középiskola reformja. Rég követeli már a közvélemény a középiskolai törvény megváltoztatását, illetőleg oly iskolatípus meg teremtését, amely latin nélkül általános műveltséghez juttatná az ifjú ságot és a gyakorlati életre készítené elő. Ha valaha égető' volt e reform meghozatala, úgy az most valóban az. Mert nézzük csak, mint állunk ebben a megcsonkított országban, amely bénaságában erősen lerongyolódott és oly szegény, hogy kitanult embereit eltartani sem ké pes. Nagy, igen nagy azok száma, akik a harctérről hazaérkezvén, nem tudnak tanulmányaiknak megfelelő I állásba jutni, az így tengődök és gyakran a bűnözők táborába kerülők számát még csak fokozzák a tisztviselői létszám apasztásával szélnek eresztettek. Ha ezek az emberek a nyolc évi latin helyett világnyelvet, vagy a környező kis, időközben naggyá lett országok nyelvét tanulták volna, intelligenciájukkal könnyen el tudnának helyezkedni gyáripari és kereskedelmi pályákon és sokkal többet tudnának használni ghzdaságilag és nemzeti szempontból is hazájuknak, mintha itthon mühazafiaskodnak és bomlott agyú emberek gonosz terveinek zsol . dósaivá lesznek. Megmaradt csekély területünkön sok az iskola, főként a latin iskola. Ezt belátják közoktatásügyünk intézői is ég'- igyekeznek oly iskolatípust teremteni, amely nem a múlt évezredek kultúrájával tömi csak meg az ifjúság fejét, hanem mint aféle szegény ember azt igyekszik inkább elsajátíttatni gyermekeivel, amivel és amiből meg tudnak élni és nem nyűgei, hanem haaznothajtó fiai tudnak hazájuknak lenni. A tervet csak futólagosán ismerjük és úgy látjuk, hogy ennek a törvénytervezetnek is az a hibája, ami a magyar törvényeket és tervezeteket jellemzi: Budapesten készült, Budapestre szabták és a vidéki szakembereket meg sem kérdezték. Alkalmunk volt lapunk egy pedagógus barátjával beszélgetni e reformtervezetről, aki a következők* ban fejtette ki nézetét a középiskolák reformtervezetéről. Alkalmas-e a mostani idő mélyre ható reformok keresztülvitelére ? E kérdésre nehéz feleletet adni. A felelet függ attól a céltól, amelyet a reformálás elé tüzünk. Ha a megcsonkított haza területére álültetett egyetemek és főiskolák benépesítése céljából készül a reform, akkor el- hibázottnak kell mondani. Hitben ha az 1914. évi egyetemi és főiskolai végzettségű hivatalnok emberek és szabad pályán működők létszámát az ország megcsonkításának arányában csökkentjük, akkor (és csak akkor) kapunk reális alapot a, tervezett középiskolai refoim helyes m-gitéléséhez. Ha azonban abból a szempontból készül a reform, hogy a társadalomnak az u. n. gyakorlati (és nem tudományos képzettséget kívánó) pályákra terelendő ifjabb nemzedéke alapos magyar és általános műveltséggel, a német, szerb, romáD, cseh tót és a nyugati nyelvek tudásával bocsáttassák ki az élet küzdőterére, akkor megfelelhet a közvéleményben kialakult józan követelménynek. A tiszta humanisztikus gimnáziumot fenn kell tartani azon kevesek számára, akik igazán a tudományok iránti vonzalomból tanulnak. Ezek ám nyerjenek latingörögös műveltséget, tisztát, hamisítatlant. Ezek legyenek a klasszikus műveltség igazi képviselői. Az ilyen iskolákba a tanár és tanuló egyaránt kedvvel dolgozhatnának s a nemzeti műveltségnek eiőforrásai újból megnyílnának, hogy megtermékenyítsék a talajt. Ilyen iskolákból kerülnének ki a papok, tanárok, jogtudorok, orvosok, akiknek igazi „humanisztikus“ műveltségétől a nemzet sorsa jobbra- fordulását várhatja. A szerzetesi iskolák, a felekezeti iskolák e tekintetben megbecsülhetetlen szolgálatot tettek már a múltban is és nagy szerep juthatna nekik a jövőben is. Iskolastatisztikái adatok hiányában nem lehet numerikusán megállapítani azt, hogy a csonka hazának hány ilyen iskolára van szüksége. A gimnáziumon kívül reáliskolákban azok találnak előkészítő képzést,
