Tolnamegyei Ujság, 1924 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1924-12-31 / 52. szám
Ara 3000 koroaa. VI. évfolyam. Szekszárdi 1924 december 31. 52. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 2000 korona. Előfizetési dij egy évnegyedre 20000 korona. — Postaköltség 2000 korona. Szerkeszti: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Elfifizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dt|a 10000 korona. A hirdetés agy 60 milliméter txélea haaébon mllllmétersoronként 1010 korona. K&xgyülátl résxrénytérsaségt itb. hirdetések IZOOkor. — Állást keresőknek 50 sxáxa- lék engedmény. A hírrovatban elhelyezett reklémhlr, eljegyzési bír, one- ládl hír, valamint a ayllttér toronként 8000 koronába karttl. 3ődő év feladatai. Irta: Dr. őrffy lare. Közeledik az újév, azt az általánossá váló szokást, hogy számot vetünk az elmúlt esztendővel s egyben megpróbáljuk az elkövetkezendő uj év képét megalkotni, a politikában is meg kell honosítanunk. Mindig nagy örömömre szolgált, ha újságunk révén szükebb hazám nyilvánosságához fordulhattam; most az eddiginél is szívesebben teszem azt, mert úgy érzem, hogy a tárgy, amiről nyilatkozni szeretnék, különös fontosságú. Jól tudom, hogy igen sokan — talán a többsége is olvasóinknak — egészen más témák iránt érdeklődik, minta milyenekről beszélni óhajtok, de úgy érzem, hogy immár elérkezett az ideje annak, hogy végre rátereljük a közfigyelmet arra, amit Bethlen István hires pécsi beszédében — közvetlenül a szerencsétlen kimenetelű u. n. királypuccs előtt —- akként jellemzett, hogy az a politika .ünnepi munkája«. Bizony-bizony eddig csak a szürke és keserves hétköznapi gondok foglalkoztattak bennünket is az ország házában. Nem volt időnk a nemzet nagy ünnepi problémáit, az ezeréves alkotmány kiépítésének felelősségteljes kérdéseit tárgyalni. A trianoni megalázás után munkánk jóformán nem volt más, mint folytonos életmentés, rögtöni segélynyújtás, amely munka bizony természeténél fogva nem egyszer volt ideges, kapkodó. Most, hogy végre a nemzet fennmaradásának gazdasági és pénzügyi feltételeit sikerült biztosítanunk, amikor hajónkat a vihar legkegyetlenebb periódusán átvittük, sietve helyre kell hoznunk a hajó belsejében támadt bajokat, amelyekkel eddig nem volt érkezésünk foglalkozni, de amelyek megjavítása nélkül a hőn óhajtott kikötőbe be nem juthatunk . . . Az utolsó akadályt — a nemzetgyűlés szégyenteljesen laza tanácskozási rendjét, mely nemcsak botrányok melegágya, de a munkaképesség halála is volt — egy erélyes mozdulattal félrelöktük az útból. Ma már attól sem kell félni, hogy egy forradalmi hajlandóságú kisebbség meg fogja akadályozni az immár nem halasztható alkotmányozó munkánkat is 1 Fellélegzünk végre mi is, akiket a gondviselés példátlanul nehéz viszonyok között felelősségteljes munkára szemelt ki, bár érezzük, tudjuk a kint még morajló elégedetlenséget, látjuk, halljuk a panaszok { sokaságát, amelyet a megnehezedett gazdasági helyzet és a szörnyüsé- I gesen súlyos közteherviselés vált ki az emberekből, de mindezek mellett van mar vigasztaló momentumunk : a gyógyulás biztossága, a köz- és magángazdasági élet egyensúlyának rövid időn belül helyreálló egyensúlya. Ennek tudatától megerősödött lélekkel fogunk a tulajdon- képeni nagy munkánkhoz: a magyar állami berendezkedés, a magyar alkotmány átép.tésének munkájához. Választói jog — főrendiház — vármegye — ez a három főpiilére a királyság mellett a magyar alkotmánynak — lesz legközelebbi gondoskodásunk tárgya. Akiben egy cseppet is él a magyar alkotmány évezredes tradícióinak tisztelete, másfelől, aki látja, érzi, hogy ujitó munkára égetően szükség van, az fogja csak igazán megérteni, hogy milyen kényes és felelősségteljes munka lesz ez is 1 És én mégsem félek. Meggyőződésem, hogy a mai nemzetgyűlés többségében oly szerencsésen elegyítve van az ország minden rendű és rangú lakosságának képviselete, az annyira át van hatva a mérséklet és a polgári politika alapélveinek helyességével, hogy ezeket a kérdéseket minden nagyobb hiba nélkül meg fogja tudni oldani. Csak nem szabad szem elől I tévesztenünk egyfelől azt, hogy ott, | ahol a háború előtt végeztünk, többé j már nem kezdhetjük, másfelől azonban azt sem, hogy egy nemzet életé- I ben sem lehetnék ugrások, hogy csak a fokozatos fejlődés és átalakítás élve lehet bölcs és célravezető. Egészen biztos, hogy ezeket a szempontokat nem fogjuk szemünk elől eltéveszteni és üvöltsenek bár a forradalmakkal rokonszenvező demagógok ahogy akarnak, egy percig sem fogunk megfeledkezni sem elődeink, sem unokáink iránti kötelezettségeinkről. Reméljük, hog / ezekben a kérdésekben velünk lesz a nemzet minden számottevő komoly eleme I Szekszárd jövő évi , fejlesztési programmja. Ismeretes, hogy Szekszárd város fejlődése a háború után imponáló méretű lendületet vett. A város vezetősége a legnehezebb anyagi viszonyok között is biztosította a szükségleteket és kiváló gyakorlati érzékre valló kezdeményezéssel nemcsak a romokat igyekezett eltakarítani, hanem hasznos beruházásokat végezve, ezek mellett sokat tett a város szépítésére is. Azóta létesültek a városi kislakások, azóta hozták rendbe a sétateret, azóta köveztek néhány utcát és azóta emelték a város által megszerzett S telken a pénzügyi palotát is. Az I uj év közeledtével megkértük Vendl I István polgármestert, tájékoztatná Csendes sóhajok. Irta: Bodaár István. A magány. ltokon szív int: keiüljem a — magányt] De hát — minek? Óh, a magány nem ártott meg soha, Még — senkinek. Hisz a — magány: magunkbaszállás, Elmélyed lelkünk, mi már — áldási Mélybe szádunk, mint a veder, Hűsítő cseppet hozni fel... S hozunk kristály — életvizet. A Krisztus is igy nyert — hitet A — pusztában : A csendes, szelíd — megnyugvásban, S ki ebben sem lel lelki irt: Pogány... De ennek kell épp a — magány: A csendben — megszokja a — sirt! A seb. Ne hidd, hogy a mély seb beferrad, Látszólag kívül — kérge támad: Örökre tart az — igaz bánat, — Sebed hát, mint — fa, — némán hordjad l Krisztus-kép «lőtt. Hitem nem ismer «faragott képet» Krisztus, elnézlek mégis Téged, Itt a szobám falán. S úgy átsir szivem ajtaján A néma szenvedés ... — Érzem, az enyém még — kévést A könnyek! Eloldanám éltem hajóját, Mennék azonnal, most, e percbe, De valami megállít: még — ne! — S szivem bús érzés rezgi át: ▼ári, várj, hiszen: elmenni — könnyebb l Hát mégsem tudod: milyen — fájó, Szivet halálra találó: Ha itt maradnak — értünk a — könneky?! Élet&nk! Minden élet lobogása, Minden élet kialvása, Isten kézben: gyertyaláng. Pislogását — megnyújtani, Kis mécsfényét — eloltani, Emberkézzel ne kívánd ... Hagyd reszketni szelíd féuyben, Isten tudja: meddig — égjenl Magyarok Milanóban.* Karácsony napja van. A milánói dóm évszázados fehér márványfalai ragyognak a napsütésben. Bent a hatalmas oszlopsorok között elvész az ezernyi ájtatoskodó. A főoltárnál a milánói kardinális fényes segédlettel tartja az ünnepi misét. Az oltár körül százával csillognak a gyertyák, a kórus és az orgona hangjai betöltik a hatalmas templomot. De mi nem állunk meg a kincsektől roskadozó fényes oltárnál, hanem az oltár mögött, lent, boroméi szent Károly sírjánál van egy kis kápolna, oda tartunk. Egyszerű kis oltáron két szál * Egy szekszárdi születésű iirinőtői kaptuk e kedves sorokat. Nevét nem árulhatjuk el, mert így rendelkezett. Azt Írja, hogy nem akar írói babérokra pályázni, pedig lelkes, meleg sorai azt bizonyítják, hogy nemcsak érezni tud, de érzelmei visszatükrözésében sok van, ami jogosulttá teszik, hogy forgassa a tollat. Reméljük, hogy az örök tavasz honából még több értékes és érdekes levelet kapunk tőle. A milánói lelkes sorokért ezúton mondunk köszönetét. gyertya ég s egy kis ministráns fiú segédletével magyar pap mond misét a milánói magyaroknak. A kicsi kápolnában 60—70 ember szorong, akiket nemcsak a vallás, hanem a magyarságuk hozott össze. Várják a magyar szót, az üzenetet hazulról. És itt a homályos kis kápolnában, mikor halkan csengett a kis ministráns fiú csengője, egy különös vízióm támadt. Eszembe jutottak a régi keresztény üldözések. Mikor a hívők a katakombákban gyűltek össze. Üldözték őket, vadállatoknak dobták oda meggyötört testüket, ők a föld alá menekültek, de nem tagadták meg Jézust — és hitük győzedelmeskedett. Fent a dómban elképzelhetetlen pompa, fény, imádkozó és kíváncsiskodó tömeg, itt lent a föld alatt egy maroknyi magyar ember, az imádságuk száll a megtépett, meggyötört Magyarország felé, egy a hitük, egy az esküjük, lesz még Nagy-Magyarország 1 A mise véget ért. A pap előbbre jön s lelkes, bizakodó szavai reménységet keltenek bennünk. A beszéd után elimádkozzuk vele a magyar Hiszekegyet. Az egyik sarokban. 18—20 fiatal ember áll, a milánói magyar egyesület énekkara. Előttük a karmester, alig 20 egynéhány éves liu. Felemeli a kezét s végig morajlik a tömegben — a Himnuszt fogják énekelni 1 Az arcok kigyulnak, — ekkor kirohan a sekrestyés, öreg, madár- arcú emberke s izgatottan gesztikulálva kiáltja: „Non cantare, non permesso 1“ Halálos csend lesz s sápadtan nézünk egymásra. Ekkor megszólal a pap, halkan, szomorúan : „Ne énekeljetek fiuk, mondja el egyik közzületek itt az oltár előtt prózában a Himnuszt 1“ De nem mozdul egyik sem. A fiatal karmester arca kipirul s dacosan ven fel a fejét A karja fellendül : „Énekeljetek, piano 1“ És 1924 december 25-én a milánói dómban a magyar Himnusz csengőn száll az ég felé, a Megváltó jászolához. A haik hangok mind erősebbre vállnak s a vége mint egy feljajdulás harsog végig a kápolnában : »Megbünhödte már « nép A múltat s jövendőt... Nem maradt szem szárazon és lelkűnkben egy másik dal csendült: „Kossuth Lajos azt üzente . . Majd ha ezt énekelik 1 Oh, lesz még Nagy-Magyarország 1 A sekrestyés pedig ott állt szótlanul s mi csendben megindultunk kifelé a kápolnából. A lejáratnál egy csoport olasz állott s egymás között suttogták: „Ungheresi, ungheresi." Kint a dóm téren pedig meleg ragyogással fogadott a napsugár. kapunk legközelebbi száma 1Ó25 január hó 10-én jelenik meg.
