Tolnamegyei Ujság, 1923 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1923-03-31 / 13. szám
A TOLNAMEGYEI ÚJSÁG HÚSVÉTI MELLÉKLETE \ Tavaszi da!.; Tegyük le a kopott,--vedlett bundát, Ami majdnem téli bőrünkké lett, Kócos medvét faragva belőlünk, Melyet láncon táncoltat az élet! Tegyük le hát, hiszen a vén ég is Elnyűtte már szürke felöltőjét S foszladozó rongyain keresztül Mutogatja szép, kék ünneplőjét. Kövessük őt és öltsük magunkra Könnyű, vékony tavaszi ruhánkat, A reményt, mit az az eljövendő Nagy tél rólunk úgyis majd lerángat. De most még egy új tavasznál tartunk, Ne vágtassunk előre a télbe ... Az »elaggás« nevű gebe hátán — Vagy előbb — mind úgyis oda tér be. Csengő-bongó kis virágharangok Szava hív, hogy a/tavasz felvirradt... A vendéget zöld smaragd-kehelyben Készen várja az ibolyaillat. Bűvös ital: józan öregeknek Erősítés egy-egy rövid kortya, De a mohó ifjúságnak leikét A részegség mámorába fojtja. Jól van ez igy; azt a bódultságot Ne bántsátok, ne irigyeljétek, A csalódás jó feketekávé — Eljön úgyis, siettetni — yétek. Kóstolgassuk a serleget inkább, Édesebb-e, mint a régi termés? Ragyogóbb-e a mai verőfény, \ Mint'á múlté, hova lelkünk elnéz? Hej, szomorú, sivár, meddő munka, Ha nagy múltat kis jelennel mérünk — A tavaszi akarások romján Könynyé hígul sűrű, forró vérünk!, . . Tavaszittas fiatalság gúnyja Sose bántson! Vak még, nem tudhatja. Hogy a napfény ezeréves hegység Jeges ormát is megcsókolgatja. Bizony, gyakran végigcsókolgatja, Hogy a dermedt hómezőt felköltse S a napsugár és hó szerelmének Hógörgeteg lehet a gyümölcse: Veszedelmes, ellenállhatatlan — Zúgó vihar a kéngyelfutója, Büszke, ifjú erőt félresodró Pusztulás az uszályhordozója; Duhaj legény, ki szülőanyjára Emeli rút, háládatlan karját S eltiporja a völgyoldal mentén A' tavasznak minden zsenge sarját. Nem akarunk mi — szürkülő fejjel — Zabolátlan hógörgeteg lenni; Ha a tavasz homlokon is csókol, Nem lesz abból veszedelem semmi! Csak elvetjük újból a magocskát, Mi március szent földjében termett, Hogy a tavasz új életre keltse Azt a régi fajta honszerelmet!- — n. HÉT ESZTENDŐ! — 1914—1921 Hét esztendő! A szemem lehunyom És elindulok lassan a nyomán Egy álomtalan, sötét éjszakán . . . Uram! Igaz volt, az a sok csoda .... Az a sok büszke, véres diadal . . ., . A félvilággal dacoló magyar . . . ? Nagy bátorságnak elszánt fiai . . . Sok elrohanó, virágos vonat . . . Sok egetverő, büszke gondolat . . . ? Sok drága élet, millió halál . . ., A borzalmak, a vészek tengere . . . Ugy-e Uram, egy iszonyú mese? Mit elmesélni sohase lehet! A gyermekeim — ha este leülök — Elkérdezgetik: hogyan is volt Anyám Az elmúlt évek őszén, tavaszán ? Kínok'vasmarka fogja torkomat . . . A szivem véres könnyek öntözik . . . Az arcom ég . . . mit? mit mondjak nekik? Hogy félistenként indított az Ég: Krisztusgolgoíát járt mindenikünk . . . S most . . . latrok közt veszik el életünk ! ? Hogy átölelem kicsi fejüket, Az arcom ég; a kezem úgy remeg . . . Az Igazságot igy ismerje meg Már a gyerek ? Uram az nem lehet! Adj a lelkembe nagy-nagy szent hitet Adj az ajkamra hivő szavakat Hogy mesélhessek nékik majd sokat: A nagy szent jövő — feltámadásról! KOVÁCSNÉ HUSZÁR JOLÁN. Költözködés Amazonfalváról. Irta: Bodnár István. Apáthy Géza dr. félévi kórházi prakszis után otthagyta a fővárost. Szegény fiú volt. Úgy öklözte át magát az egyetemi éveken. A Menza kosztja után alig várta, hogy egyszer már igazi terített asztalhoz jusson. Határtalan boldogsággal vette tehát a táviratot, hogy Amazonfalva nagyközség egyhangú bizalommal (igaz, hogy több pályázó nem is akadt) községi orvosává választotta. Nem sok csomagolni valója volt. Meg is irta tüstént közeli megérke zésének a napját, amikor nagy megelégedéssel vágta be magát egy má sodosztályu vasúti kocsi kis fülkéjébe. Hogy-hogy nem, Kelenföldig nem akadt utitársa. Addig tehát volt ideje számbavenni utolsó maradványát annak a kis beszerzési kölcsönnek, amelyet egy bankfiu tá- nulótársa nem kis utánjárással, de annál nagyobb kamattal eszközölt ki számára. No, de jutott még egykét jó szivarra is. Rágyújtott. S annyi sok küzdelem után igazi boldog megelégedéssel eregette a bodor füstkarikákat. Kelenföldön aztán utitársa is akadt. Csinos kis fruska. Nemsokára kiderült, hogy negyedéves medika és hogy éppenség egyhelyre utaznak. Persze igy gyorsan repült az idő, bár leginkább szakmabeli dolgokról beszélgettek. De van ebben is némi gyönyörűség. S egyszer csak felugrott a csinos kis leány : — Itt volnánk kedves kolléga! Hanem készen van e a dikciója ? Mert úgy látom, várja a fél falu s a de putáció 1 — Engem ? — Hát persze. így szokták ezt Amazonfalván. De legyen nyugodt. Félév, vagy egy év múlva örülhet, ha parasztszekerpt kap a vasúthoz, j hanem most az urasági négyesíogat várja . . . — Nem értem. — Majd egyszer elmondom. De most Jsten vele. — Nem kompromittálhatom magam, hogy vele utaztam. Megyek a kocsi másik oldalára, mintha a „női szakaszból“ szállanék ki. Apáthy dr. tétován nézett az érdekes leány után. Pödörgette a bajuszát, de a szép fruska vissza se nézett. Nem volt sok ideje, tehát a táskája után nyúlt. Kívül már hallatszott a harsány éljenzés, meg egy stentori hang: doktor ur, doktor ur! A községi főjegyző volt, aki, mikor megbizonyosodott a személyazonosságról, tüstént belekapott az üdvözlő szónoklatba s gyönyörűen kivágta az —-aranyat. Az ország „hamupipőkéjéről“, a „közegészségügyről“ kezdett beszélni. De egy kis malőr történt. Egy nyelvbotlásból eredt hosszabb pauzánál, a nem várt csenden keresztül recsegett az áiiomásfőnökéktől éppen akkor véletlenül (?) kilépő feleségének elég katonás hangja : — Húzd ki magad, lányom! Amire a tizennyolcéves kis Ilikének egyszeribe még egy jó bakarasz- I szál rövidebb lett az amúgy is elég rövid szoknyája. A doktor ott, lükével szemben diszkrét zavarral sütötte le a szemét. De a közbeszólás miatt zavarba jött a papa is s hirtelen az esti bankettre is már. gondosan előkészített toasztjába csapott át s odalyukadt ki, hogy (nem tudni a doktort-e, vagy a — hamupipőke közegészség- ügyet ?) az Isten a mostani kondíció jában az emberi kor legvégső hatá ráig éltesse !“ A fiatal doktor a — látottaktól és hallottaktól igazán meghatottan válaszolt. S a szűnni nentf akaró dörgő éljenzés között megkezdődött a diszbevonulás. Zsiga cigány, a községi állandó „pattantyús* azonban némi kis — anakronizmust követett el. A még csak másnapra esedékes amazonfalvi híres csata évfordulójára kiadott puskaporból elcsípett egy töltésre válót s a kanyarodónál a következő reggelre már felállított rozsdás mozsárból, spontán elhatározással üdvlövést' előlegezett. A megriadt lovak a nyavalyássá tett ünnepeltet majd az árokba borították. De Zsiga is megkapta a magáét. A rozsdás ágyú kínjában visszafordult s a fojtás úgy vágta pofán, hogy mielőtt elájult volna, mindjárt kiköpött bagó helyett két teljesen ép zápfogat. De ennek is megvolt a maga egyoldalú haszna. Az uj doktor mindjárt bemutathatta uj műszereit és a tudományát. Igaz, hogy a gyerek- születéssel kapcsolatos nagy harapófogó a bőr-müszertokból szőrin szálán elveszett, de a póruljárt „tűzmester“ egy félórái gyomrozás után meg volt mentve, á ránk nézve oly szomorú emberhalandósági statisztika percentjének némi kis megjavítására. Az öreg Zsiga azonban minderre káromkodva azt jegyezte meg : — A Devlá vigye el, a minapi pispeki bevonulás mégiscsák jobban sikerült, hisz ákkor csak a pispek ur ájult bele az árokbta és csak a négyes fogat nyergesét találta fül - tövön az a bides fujtás . . . Igaz, hogy ez meg ebbe beledeglett. De legalábe egy hónapig bust evett a — familiá! . . , A képviselőtestület diszülését nem írom le. Hisz a fogadtatás cluja úgyis az esti bál volt. Részt “vett azon az egész helybeli hotvolé. De a tapasztalatlan, fiatal doktor mindjórt a belépésnél elvetette a sulykot. Talán a későbbi, sok kényszer túrra goudolt, mert akaratlanul is igy kiáltott fel:
