Tolnamegyei Ujság, 1923 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1923-12-22 / 51. szám
1923 december 22. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 3 A fecske Bem, hogy talál-e elég bogarat a levegőben ? Az a nyomorait verébpár pedig egyenesen a porra, szemétre, a hulladékra alapította a fiókáinak napról napra cseperedő életét. Csak az embernek kell kincs, vagyon, duska mód! Föld, föld, az az átkos föld, a mely sohasem elég — s ha elég is, legyen még — több ! De a gyerek csak egy — egy . . . Vagy már egy se .. . óh, tudott már sírni a szegény Judit! Kivált mikor a rektor ur is rágyújtott a szép verses búcsúztatóra s dicsérni kezdte a bánatos, derék szülőket, a rokonokat.. . Erre már fölsikoltott, valósággal őijöngeni kéz -deit s nekirontott a tiz körmével: — Ne, ne, hazugság, minden hazugság ! Csak egy igazság van, a mit a. — tiszteletes asszony mondott . . . Azt, azt kellett volna rávésni arra a márvány táblára s minden temető kapujára: — Gyerekből, pohárból sohasem lehet sok! S eszméletlenül rogyott a szépen fölvirágozott kripta márványfedelére... Kis karácsonyfa ... Kis karácsonyfa! Itt vagy hát megint I Te szegény, árva, tépett, csonka ág... Nehéz teherként hordja gyenge vállad Magyar szivünk szomorú bánatát 1 A Kárpátokból jöttél hajdanában, X)ús megrakottan — ágad görnyedett... S most fénylő diszként nincs mit rádakasszunk, Csak kinos, égő, iájó könnyeket. Mikor apáink ott harcoltak — fagyva A szent hegy ormán, mely büszkén nevelt... És szivük vére, lelkűk lángolása Óh hányszor — egész poklot elsepert... . Bizton hittük, hogy miénk lesztek végig, Míg életünket Isten rendeli És karácsonykor — szent örvendezéssel Jöttök közénk glóriát zengeni! , Kis karácsonyfa! Tépett, bús, szegény I Homokon, lapon nőtt kis korcsos ág! Óh te is zenghetsz, te is zenghetsz mégis Nekünk biztató, könnyes glóriát. Igen! Ugy-e a sötét éjszakában A vándorokat csillag vezeti-----------A fénylő égen angyalsereg szárnyal S az Isten fiát mutatja nekik... Óh! Láttass vélünk sötét éjszakánkba — Szent lángolással — angyalt, csillagot. .. Amig csak fáradt, bús, reszkető lábunk A Kisded előtt le nem roskadott... S Ó emeljen fel — Benne való hittel — Uj, szent életre embert és hazát.. . S a Kárpátokkal hazatérő fenyők Zengjenek velünk boldog glóriát 1 Kovácsné Huszár Jolán. Az ozőnfalvi baglyok. Irta: Gerenyásy Gerő. A mindig feltételezett nyájas olvasó ne keresse a térképen Ozónfalvát. Sem a mappa, sem e cikk elkövetője nem fogja megmondani, hol fekszik ez a szépnevü község, a szerző legfeljebb annyit árul el, hogy a valamikor sokat emlegetett „fekete hegyek“ országának nevezhető vidéken található, amely viszont a „Schwäbische Türkei“ egyik kies tartománya. A sárga hegyek országa, valamint a kecskepásztor-király birodalma sötétszinü szikláiról, kopár agyaghegyeiről kapta nevét és a sárga szín egyáltalában semmi vonatkozásban sincs azzal a határral, ameddig jó magyar mondás szerint az alkohol- mérgezés terjedni szokott! Tehát Ozónfalván történt, hogy a tanító urnák a dokto{ a hízás ellen -a vadászáét rendelte orvosságul. A tanító ur erre vett egy pár szép sárga lábszárvédőt, hasonló színű finom bőrkabátot és végül — egy puskát is. Ezzel kész volt a vadász és miután megváltotta vadászjegyét is, örömmel fogadta el a daruhegyi úri vadásztársaság meghívását egy erdei hajtó vadászatra A daruhegyi vadásztársaság alap szabályai értelmében köteles az erdőt minden második vasárnap meghajtatni, hogy az esetleg a hasonló gondossággal nem kezelt közeli uradalmi erdőkből odavetődött nagyvad elejtése és értékesítése által a társulat vacsorarendezési alapja gazdagodjék. Ilyen, a hatósági jóváhagyást természetesen teljesen nélkülöző alapszabályok mellett el lehet képzelni,- hogy nemcsak az erdő szegény vadban, hanem a vacsora-alap is nagy mértékben nélkülözi az anyagi erőket. A fentebb vázolt körülmények közt viszont érthető, hogy a tanító urnák nem sok alkalma volt tapasztalni, hogy a sárga kamásli és bőrkabát még nem elég ahhoz, hogy valaki vadász legyen, bár általában a ruha teszi az embert . . . Egy öreg, tapasztalt róka ugyan, amely elvből a legújabb vadászati fölszereléssel biró, rikító szinü puskás felé szokott tartani, most is a tanító ur kamáslija felé vette a direkciót, minthogy azonban jobb szomszédja a bádogos figyelmeztette jó hangosan, hogy: „Tessék vigyázni, jön a róka!“, a balról álló Hangya üzletvező pedig ugyanakkor megintette, hogy: „Ne lőj jön komám uram, mert nem jó a húsa“, a róka mégis jobbnak látta visszatörni és a rémülten félreugró legkisebb hajtónál kimenekült a csávából. Ilyen és hasonló vidám vadászjelenetek közben végre megjött a déli óra, melyet két óráig tartó ebédszünet követett. A vadászlakomát a végefelé mindinkább fokozódó jó hangulatban költötték el egy regényes fekvésű erdei kunyhó előtt, amihez stilszerü keretet alkotott a nyílegyenes vonalban összerakott teríték, vagyis a főjegyző által lőtt két nyúl és a -másodjegyző által elejtett mátyás, melyre azért pazarolta a drága patront, mert a postamester szőke lánya e madár szép tollát óhajtotta kalapdisznek. Ez eszébe juttatta a tanító urnák, hogy kedvenc Peti fia számára neki is kellene valami madarat lőni. Azonban az egész rövid délután folyamán nem kinálkozott erre alkalom. Ugy- látszik, hogy a környékbeli vad is ismeri a statútumoknak a vacsoraalapra vonatkozó rendelkezéseit, mert egyáltalán semmi sem jött puskavégre. Az óvatos öreg róka is az ebéd fölötti adomázást követő kacaj- zajra jónak látta végleg és teljesen kivonulni az erdőből. . . Végre elkövetkezett az utolsó hajtás. Á nap olyan módon tűnt el a láthatár mögé, mintha csak olvasta volna Petőfinek „A puszta télen“ cimü versét. A tanító ur a szélső balszárnyra került egy vén, mohos cserfa alá, melynek tetejét a fanyüg aranysárga fényes bogyóinak hatalmas bokrétája díszítette. Egy pár hú- í os rigó halkan csevegve ozsonázott e ragadós csemegéből és távolabbról egy pirók dallamos, lágy hivófüttye hallatszott, egyébként mély csend ho nőit a nedves törzsek közt. A tanító ur fáradt volt és unta magát, de a lába is fázott az átázott cipőben. Lelke otthon kalandozott, eszébe jutott a meleg kályha, a puha papucs, a forró tea, amely várja és az agyonbecézett Peti gyerek, aki majd hiába faggatja, hogy mit hozott neki. Ebben a pillanatban csendesen odahallatszott a Völgyből felért hajtók monoton kopogása, mely közé nem vegyült a szokásos „Ne nyúl ne !“ kiáltás, mert az alapszabályok többször érintett rendelkezése ezt feles legessé tette . . . Ugyanakkor puha szárny suhogással a cserfa tetejére szállt egy szép, nagy bagoly. Hősünk agyában villámgyorsan született a gondolat, hogy ezt fogja haza vinni a Petikének. Előbb azonban meg is kellett lőni és ehhez nyomban megtette kellő alapossággal a szükséges előkészületeket. Először is levette és megtörölte gondosan a cvikkerjét, azután körüljárva a fát, kikereste azt a helyet, honnan legjobb a kilövés és a célpont megvilágítása, azután nyugodtan célozva ráduplázott a bagolyra. Mikor a füst eloszlott, először a földön kereste a baglyot és mikoy ott nem találta, felnézett a. fára. A bagoly ott ült a helyén és ép oly csodálkozva meresztette szemeit a puskásra, mint az ő rá. A tanító ur számba véve a különös eset összes körülményeit, arra a konklúzióra jutott, hogy a nagy távolságra (?) bizonyosan gyenge volt a hatos serét és a baglyot megvédte vastag téli tollazata! Ennél fogva nullás söréttel (ez a daruhegyi társaság kedvenc száma!) töltött és mégegyszer jól kiválasztva a helyet, pontos célzás után újból leadott két lövést. Ezek ügyi átázik nem tévesztettek célt, mert a bagoly egy furcsa kertyegő hangot hallatva nesztelenül elvitorlázott . . . Eközben kiértek a hajtók és azt kérdezték, hogy nem kell-e az elejtett vadat keresniök, mire a tanító ur pofont ígért nekik. Erre összejöttek a puskások is és mivel a szomszédban álló postamester szemtanúja volt az egész bagolyjelenetnek, csakhamar alaposan megszeki- rozták a tanítót, aminek ozónfalvi szokás szerint hónapokig tartó folytatása, ismétlése következett. Ebben természetesen a postamester vezetett, aki közvetlen tapasztalatból ismerte az egész históriát. De vége lett a vadász idénynek, óbor lett az újból, jött a tavasz, majd a nyár és ennek folyamán oly esemény történt, amely alaposan elvette a kedvét postamesterünknek, hogy állandóan a bagoly esettel ölje a szegény tanítót. * Előre kell bocsájtani, hogy a postamester állandó hadilábon áll a köz- igazgatással és nagyon kedvezőtlen véleménye van a közbiztonságról és különösen a főbíróra haragszik, mert egy gyereket, ki a postamester kertjéből tököt lopott, csupán megdorgált, ellenben megbírságolta a postamestert, mivel a kutyája a kérdéses alkalommal a veszettségi zár dacára nem volt megkötve. A postamester kertjében nemcsak tök terem, hanem dohány is, amelyet különösen féltett a tolvajoktól. Egy szép nyári estén a postamester dúlt ábrázattal jön a szomszédban lakó gyógyszerészhez és a következő beszédet intézi hozzá: „Hallatlan, kérlek, milyen nálunk a közbiztonság. Természetes, mikor a főbíró nem csinál semmit, csak fölveszi elsején a nagy fizetést és mikor az ember a hivatalban keresi, mindig a kertben van. Kér leik, most is egy tolvaj fekszik a dohány közt. Ugylátszik, elbújt, hogy megvárja a teljes sötétséget és időközben elaludt. Egész jól hallani a hortyogását. Gyere át és fogjuk meg.u A patikáriusnak más véleménye van a közigazgatásról és nemcsak törvénytisztelő, hanem óvatos ember is lévén, azt ajánlja, hívjanak rendőrt a községházáról. A postamester azonban erről hallani sem akar: „Rendőr, községháza, közigazgatás ? Köszönöm, ezekből nem kérek, hanem fogjuk meg mi magunk 1“ A patikárus végre ebbe íb beleegyezik, csak azt köti ki, hogy harmadik embernek vigyék el magukkal a közelben lakó telekkönyvvezetőt is. A telekkönyvvezető szívesen csatlakozik, de csak oly föltétellel, hogy rendőrt is vigyenek magukkal. A postamester végre is kénytelen ebbe belemenni, miért is hárman elmennek a községházára. Az őrszobában nincs senki, de a gyógyszerész véletlenül tudja az egyik rendőr lakását és igy a társaság oda / vonul. A rendőr rögtön késznek nyilatkozik, mivel saját állítása szerint ugyanis szolgálatban van, csak ép a malacokat jött haza megetetni. El is kiáltja mindjárt: „Asszony, a kardomat !* Mikor ez is megvan, haditanácsot tartanak: A rendőr kivont karddal elül menjen a dohány közé és a törvény nevében megadásra szólítsa föl a tolvajt. Mögötte jönnek a postamester és a patikárus, hogy ellenszegülés esetén segítsenek a rendőrnek. A telek könyvvezető ajánlkozik, nehogy segítség jöhessen a gazember esetleges kiabálására. A haditervet egyhangúlag jóvá" hagyták, csak a kard kihúzásánál volt egy kis nehézség, de egyesült erővel azt is elhárították. Azután a megállapított hadirendben bátran behatoltak a dohánypalánták közé . . . Nagy sötétség és csend, a tolvaj már nem hortyog és nem hallatszik máB, mint az elülhaladók halk, bátorító suttogása és a kapuban álló telekkönyvvezető fogvacogása. , A kisbiró kardjával félelmetesen hadonászva, elkiáltja magát: „A törvény nevében add meg magadat!...“ Válaszul puha szárnysuhanás hallatszik és egy erős kertyegő hang, amely veszedelmesen hasonlított a tanító ur által télen meglőtt daruhegyi bagolyéhoz . .. És azóta a postamester nem hozza elő többé a tanítónak az agyoncsépelt vadászati históriát 1 * A minap az időközben más, alapszabályok nélkül dolgozó kezekbe került daruhegyi erdőben az utolsó hajtásnál egy nagy, magános CBerfa alá kerültem. A törzsek közt meglapult és a gallyakról csöpögött a kora esti köd. A fejem felett húros rigók csipegették a fanyüg viaszfényü bogyóit, előttem egy csapat kékcinke szedegette tornászva láthatatlan táplálékát, a hajtásban hirtelen ijedt rikoltással felrepült egy mátyás és égy nagy, kormos róka, nem véve észre a használattól sötétre barnult lábszár védőimet, a majdnem nyáriasan zöld fagyalbokrok sűrűjében átváltani készült a nyiladékon túl lévő sűrű gyertyánpóznásba. De az utolsó pillanatban kapásböl fültövön lőttem. Közben vége lett a hajtásnak, összejöttek a vadászok és a hajtók áhitatos szájtátó gyűrűje közepén emelgették, dicsérték a szép rókát. A főerdész, kinek különösen jó kedve volt, mert duplázásra két elkésett szalonkát lőtt, felhivta a figyelmemet, hogy az állásomat jelző cserfa kérge egy helyen baltával le van hasitva és a sima fára egy primitív bagoly fej, meg egy dátum van kék ceruzával rajzolva. Alatta a tanító mouo- grammja. Amig a kocsihoz értünk, mondotta el a két bagolyhistóriát, amelyeket íme leírtam, a főerdész. Tehát a történeti hűségért nem szavatolok l
