Tolnamegyei Ujság, 1922 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1922-11-11 / 46. szám

Ara 10 korona. IV. évfolyam. Szekszárd, 1922 november 11.___________________________46. szám. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. EHflfizetési ár: Helyben és vidéken negyedévre 80 korona. Egyes szám ára: 10 korona. Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 50 korona A hirdetés as atolsó oldalon egy 60 mlllméter széles hasébon mlUméter soronként 4 korona- a szövegoldalon 5 korona. Vállalati, közgyűlési slb. hirdetések 10 korona. Állást kereséknek 50 százalék engedmény. A hírrovatban elhelyezett rek. lámhtr, eljegyzést hír, valamint a nylltter soronként 50 koronába kerül. Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában, Amen. Szabatfoktatfis a faluban. Irta: Bräutigam Ferenc szakadáti plébános. • Most, amikor a hetes eső ráült a fala lelkére, amikor a hossza téli esték beköszöntőitek, ismét aktuálissá vált a kérdés : mivel töltsük el leg­hasznosabban az. időt ? Sokan évszázados szokásnál fogva nem veszik tudomásul az időt, amely fejük felett száguld, nem étzik a problémákat, amelyek a talajt per­zselik és nyugodtan előveszik pipá­jukat, hogy édes semmittevéssel néz­zenek ki a ködös világba. Mások meghallották a morgást, amely a földrengést megelőzi, belenéztek a nép egyszerű leikébe és annak mé­lyén megérezték a vágyat: adjatok nekünk tudást, adjatok nekünk fegy­vereket és mi megküzdünk a mo­dern szellemi járványokkal. És a böl­csek munkához is láttak : megalkot­ták a szabadoktatási estéket, ame­lyeken a falu népe alkalmat nyer, hogy társadalmi, vallási, gazdasági, történelmi tudása bővüljön. Meg is tettek mindent, amit ennek a szent ügynek érdekében hivatalosan meg­tehették. És mi az eredmény}( Immár három esztendeje folyik a munka és szomorú szivvel azt kell tapasztalnunk, hogy az ügy igen sok helyen stagnál. Valami kénytelen unalommal, lélek nélkül csinálják és a morális haszon nagyon kicsiny. Újra és újra azt kérdezem: miért? Hát nincsen a mi népünknek annyi józan érzéke, hogy felértené ezen órák hasznos voltát ? Hát tényleg annyira elmaradt, vagy élhetetlen a falu, hogy nem is veszi észre kép­zettségének hiányát ? Hát igen — itt is van hiba, itt is kellene még nevelni! De másrészről azt kell konstatálnunk, hogy nem akadt elég önként vállalkozó, hogy kellő programmot nyújthattak volna a faluban. Valahogyan azt kell mon­danunk, hogy sokan nem vették elég komolyan ezt a társadalommentő munkát. Ezek a sorok nem akarnak kritizálni, csupán csak kérni. Tiszte­lettel emlékszünk a kivételekre ! Azt azonban őszintén kell fájlalni, hogy legtöbb esetben csak a hivatalos kö­zegek voltak azok, akik ilyen téli előadásokra vállalkoztak. Mindenki ismeri a szomorú tényt, hogy a ma­gyar középosztály most nyomorog, szenved, haldoklik, de régi pozíciójá­nak és ezzel együtt anyagi helyze­tének megjavulása tőle is függ. Uj érában élünk, uj tájékozódást kell keresni. És ez az uj orientáció csak a nép felé lehetséges. Egyszerűen meg kell valósitani a: „do. ut des“ elvét. Ennek a népnek meg kell azt éreznie, — és pedig közvetlen tapasz­talatból — hogy az intelligencia hivatva | van a vezérszerepre, hogy mégis van az akarata hozzá. Meg kell mutatnunk, hogy nem idegen agitátorok bitang szava, hanem a mi szavunk az, amely békét és boldogságot hoz ennek a népnek. És ha ez igy van, akkor meg kell fognunk a munkát, akkor keresnünk kell az alkalmat, hogy belekapcsolódjunk a nép életébe, lei­kébe. Gondoljunk csak vissza a közel­múlt „néphangulatra.“ Ez nem csu­pán lázitásból élt, hanem valahogy mélyebb okokból is : keveset foglal­koztunk atyai szeretettel a föld egy­szerű gyermekével. Eltávolodtunk a talajtól, amelyből kinőttünk. Tartot­tunk előadásokat, felolvasásokat, kon­certeket, de arra nem volt időnk, hogy egy j0g‘ előadást tartsunk, hogy egy történelmi estét rendezzünk, hogy a nemes muzsika, a magyar dal iránt fogékonnyá tegyük a falu lelkét. Az ő iskolán kívüli kulturigényeinek nevelését rábíztuk a vándorló komé­diásokra, a cirkuszosokra és a falusi rezesbandára ! Úgy e mennyi alkalom lett volna, néhanapján ennek a szom­jazó népnek is valami jót, valami szépet nyújtani ? Amitől lelkesedett volna, amitől gyarapodott volna, ami­től kedélye finomodott volna! Tán valahogy hiányozna akkor az a kelle­metlen typus. Tán meg is szerették volna azt az „urat“, mert érezték volna, hogy az a tudományt, kultúrát jelenti számukra, hogy az egyszerűen életszükséglet. Újra itt vannak a téli esték! Most alkalom nyílik arra, hogy minden intelligens ember legalább egy elő­adásra vállalkozzék: pap, tanár, or­vos, ügyvéd egyaránt. Hadd lássák, hogy van bennünk lelkesedés, hogy él bennünk hivatásunkba vetett fana­tikus hitünk: mi nemcsak mondjuk, de meg is cselekedj ük, hogy a nép hivatott vezetői legyünk. Haladnunk kell a történelemmel, annak útját nem lehet elbarrikádozoi. Az uj sarkcsillag, amely felé a modern kultúra világtengelye mutat: a szo­ciális munka. A héroszok kora el­múlt, akik a maguk lelkére gyúrták rá a világ képét — ma a tömegek psychéje szólal meg és teremti a maga külön világát. Boldog az az ember, aki önfeláldozó munkával legalább egy szikrát tud gyújtani ebben a bábeli zavarban : mert ebből a szikrából tisztitó tűz lehet.. Csonka hősök és Nagy- magyarország. Mint községi jegyző szomorúan tapasztalom,, hogy a csonka hősök, akik a világháborúban a hazáért való küzdelemben elvesztették testi épsé­güket, koldulni kénytelenek. Községünkben rövid egymás után két ilyen hős jelent meg, az egyik egy 26 éves mészáros és hentes, aki elvesztette az egyik karját és igy teljesen munkaképtelen, semmit kez­deni nem tud, a másik egy cipész, aki ballábát veszítette el, az előbbi­nek egy gyermeke és neje, a másik­nak négy gyermeke, a legidősebb 13 éves és neje aggódva néz a kö­zelgő tél elé, mert se kenyerük, se fájuk és az egyik kap 125 kor., a másik 105 kor. rokkant nyugdijat havonta. Valahányszor egy ilyen hőssel ta­lálkozom, akinek pirul az arca, hogy koldulni kénytelen, én magam is el pirulok és végtelen fájdalom tölti el telkemet. De úgy látom, a mai társa­dalmat hidegen hagyja ezen hősök­nek kálváriája. Ezek előrebocsájtása után tiszte­lettel kérdezem a társadalomtól, kü­lönösen annak anyagiakban bővel­kedő osztályaitól, el tudják e tűrni azt, hogy ezek a hazájukért való küzdelemben megcsonkult hősök ily bizonytalanságban éljenek ? Nem hi­szem és nem merem hinni, hogy az emberek szivéből ennyire kihalt volna a szánalom és a részvét érzése, a lel­kiismeretük meg nem szólalna akkor, amikor egy ilyen hőssel találkoznak. Bár sajnos, a közélet eseményei azt mutatják, hogy felebaráti szeretet, a részvét kihalt az emberi szivekből és ma mindenki csak a szórakozást és élvezeteket keresi, egyesek mérhe­tetlen jólétben tobzódnak és fásult lélekkel tudnak elmenni a világhá­ború alamizsnáért könyörgő mártírjai mellett, vájjon eszükbe jut-e meg­csonkított, kiszabott hazájuk ? Vájjon él-e a lelkűkben az a vágy, hogy a Kárpátoktól az Aldunáig és az Adriáig terjedjen hazájuk ? Ha igen, akkor nem hiszem, hogy amikor egy ala­mizsnáért könyörgő hőssel találkoz­nak, eszükbe ne jusson különösen azoknak, akik a harcteret nem is látták, hogy ezen csonka hősökkel szemben valami kötelességük van. Nyissa ki mindenki az erszényét és áldozzon, de ne tűrje senki, hogy a világháború egy csonka hőse is alamizsnáért könyörögjön az utca­sarkon, vagy házról-házra járjon. Mert Nagymagyarország utáni vá­gyaink hogyan valósuljanak meg, ha a háborúban megcsonkult apát gyer­mekei koldulni, nyomorogni látják. Hogyan lelkesedjen az ifjabb nemze­dék a haza védelmére, ha azt látja, hogy azok, akik feláldozták testi ép ségüket, azok a társadalom elha­gyottjai. A bajokat orvosolandó, szükséges­nek tartanám, hogy minden ilyen csonka hősnek egy tőkét adjunk rendelkezésére, hogy megfogyott testi erejéhez mérten olyan - kereseti for­rást biztosíthasson magának, amely saját és családja fenntartását némi leg is lehetővé teszi. Minthogy túlterhelt állami háztar- tásuck erre képtelen, megyénként kellene először gyűjtést indítani a csonka hősök alapja javára és ez bocsájtatnék a törvényhatóság első tisztviselője rendelkezésére, ki a köz­ségektől bekivánt adatok alapján esz­közölné az igazságos elosztást. Én a magam részéről tehetségem­hez képest ezennel 100 K-t küldök a Tolnamegyei Újsághoz és felkérek minden jószivü és érző embert, hogy adományait a községek elöljáróságai­hoz vagy » lap kiadóhivatalához jut­tatni szíveskedjék. Az önkéntes adományokkal be­gyülő összegekkel a tényleges szük­séglet előreláthatólag nem lesz fedez­hető, sokkal helyénvalóbbnak tarta­nám azt, hogy a nemzetgyűlés egy olyértelmü törvényt hozna, amelynek értelmében a törvényhatóságokat fel­hatalmazná, hogy törvényhatóságon­ként a szükséglethez képest mind­azon egyénekre, akik a háború alatt fel voltak mentve, a vagyoni hely­zethez mérten, egy oly összeget vetne ki, hogy abból az alap fedezhető le­gyen. Ezen összeggel az élvezett kedvezményt a volt felmentettek, akik vagyonukat mégis csak jobban tudták jövedelmeztetni, mint aki a fronton küzdött, mintegy megválta­nák. Ezen eljárás a közéletben álta­lános megelégedést és megnyugvást is idézne elő és ezzel igazoltatnék az is, hogy az állam iránti kötele­zettségnek valaminő formában min­denkinek eleget kell tennie. Természetes, amikor a rokkant hő­sökről gondoskodunk, ugyanilyen for­mában gondoskodni kell a vagyon­talan hadiözvegyekről és árvákról is. Mert ha „Vitézi Telek“ intézményé­vel megbecsülést adunk a magukat a világháborúban kitüntetett hősök­nek, ugyanakkor ne feledkezzünk meg a csonka hősökről és a vagyon­talan hadiözvegyekről és hadiárvák­ról sem. Nagymagyarország utáni vágyódá­sunkhoz csak úgy jutunk közelebb, ha a harcokban-magukat kitüntetet­tekről, a megcsonkult hősökről és a harc mezején elesettek hátrahagyott tairól gondoskodunk, azokat megbe­csüljük. Ismételten kérem a társadalom minden rétegét, hogy mindenki any- nyit adjon amennyit tud és senkise nézze azt, hogy a másik mit ad, ha­nem amikor ad, a lelkiismeretének sugallatát kövesse. MQIIer Konrád. Az All. főgimnázium szülői konferenciáin. A középiskolai ifjúságot a forra­dalmak és a kommunizmus alatt meg­gondolatlan kezek le akarták téríteni a hosszú évtizedek alatt megfontolt és kipróbált tanitónevelő munkásság céljától. A hazafiasság helyébe a nemzetköziség lépett, a tekintély elve semmivé lett, a fegyelmet az ifjúság önrendelkezése váltotta fel, a vallás- erkölcsös nevelés évezredes elveit lábbal tapodták s a vallástalansággal párosult materialisztikus világfelfo - gás tételeit igyekeztek a fogékony gyermeklelkekbe beleplántálni. Rom. bolás folyt az egész vonalon. Ezek

Next

/
Oldalképek
Tartalom