Tolnamegyei Ujság, 1922 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1922-11-11 / 46. szám
Ara 10 korona. IV. évfolyam. Szekszárd, 1922 november 11.___________________________46. szám. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. EHflfizetési ár: Helyben és vidéken negyedévre 80 korona. Egyes szám ára: 10 korona. Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 50 korona A hirdetés as atolsó oldalon egy 60 mlllméter széles hasébon mlUméter soronként 4 korona- a szövegoldalon 5 korona. Vállalati, közgyűlési slb. hirdetések 10 korona. Állást kereséknek 50 százalék engedmény. A hírrovatban elhelyezett rek. lámhtr, eljegyzést hír, valamint a nylltter soronként 50 koronába kerül. Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában, Amen. Szabatfoktatfis a faluban. Irta: Bräutigam Ferenc szakadáti plébános. • Most, amikor a hetes eső ráült a fala lelkére, amikor a hossza téli esték beköszöntőitek, ismét aktuálissá vált a kérdés : mivel töltsük el leghasznosabban az. időt ? Sokan évszázados szokásnál fogva nem veszik tudomásul az időt, amely fejük felett száguld, nem étzik a problémákat, amelyek a talajt perzselik és nyugodtan előveszik pipájukat, hogy édes semmittevéssel nézzenek ki a ködös világba. Mások meghallották a morgást, amely a földrengést megelőzi, belenéztek a nép egyszerű leikébe és annak mélyén megérezték a vágyat: adjatok nekünk tudást, adjatok nekünk fegyvereket és mi megküzdünk a modern szellemi járványokkal. És a bölcsek munkához is láttak : megalkották a szabadoktatási estéket, amelyeken a falu népe alkalmat nyer, hogy társadalmi, vallási, gazdasági, történelmi tudása bővüljön. Meg is tettek mindent, amit ennek a szent ügynek érdekében hivatalosan megtehették. És mi az eredmény}( Immár három esztendeje folyik a munka és szomorú szivvel azt kell tapasztalnunk, hogy az ügy igen sok helyen stagnál. Valami kénytelen unalommal, lélek nélkül csinálják és a morális haszon nagyon kicsiny. Újra és újra azt kérdezem: miért? Hát nincsen a mi népünknek annyi józan érzéke, hogy felértené ezen órák hasznos voltát ? Hát tényleg annyira elmaradt, vagy élhetetlen a falu, hogy nem is veszi észre képzettségének hiányát ? Hát igen — itt is van hiba, itt is kellene még nevelni! De másrészről azt kell konstatálnunk, hogy nem akadt elég önként vállalkozó, hogy kellő programmot nyújthattak volna a faluban. Valahogyan azt kell mondanunk, hogy sokan nem vették elég komolyan ezt a társadalommentő munkát. Ezek a sorok nem akarnak kritizálni, csupán csak kérni. Tisztelettel emlékszünk a kivételekre ! Azt azonban őszintén kell fájlalni, hogy legtöbb esetben csak a hivatalos közegek voltak azok, akik ilyen téli előadásokra vállalkoztak. Mindenki ismeri a szomorú tényt, hogy a magyar középosztály most nyomorog, szenved, haldoklik, de régi pozíciójának és ezzel együtt anyagi helyzetének megjavulása tőle is függ. Uj érában élünk, uj tájékozódást kell keresni. És ez az uj orientáció csak a nép felé lehetséges. Egyszerűen meg kell valósitani a: „do. ut des“ elvét. Ennek a népnek meg kell azt éreznie, — és pedig közvetlen tapasztalatból — hogy az intelligencia hivatva | van a vezérszerepre, hogy mégis van az akarata hozzá. Meg kell mutatnunk, hogy nem idegen agitátorok bitang szava, hanem a mi szavunk az, amely békét és boldogságot hoz ennek a népnek. És ha ez igy van, akkor meg kell fognunk a munkát, akkor keresnünk kell az alkalmat, hogy belekapcsolódjunk a nép életébe, leikébe. Gondoljunk csak vissza a közelmúlt „néphangulatra.“ Ez nem csupán lázitásból élt, hanem valahogy mélyebb okokból is : keveset foglalkoztunk atyai szeretettel a föld egyszerű gyermekével. Eltávolodtunk a talajtól, amelyből kinőttünk. Tartottunk előadásokat, felolvasásokat, koncerteket, de arra nem volt időnk, hogy egy j0g‘ előadást tartsunk, hogy egy történelmi estét rendezzünk, hogy a nemes muzsika, a magyar dal iránt fogékonnyá tegyük a falu lelkét. Az ő iskolán kívüli kulturigényeinek nevelését rábíztuk a vándorló komédiásokra, a cirkuszosokra és a falusi rezesbandára ! Úgy e mennyi alkalom lett volna, néhanapján ennek a szomjazó népnek is valami jót, valami szépet nyújtani ? Amitől lelkesedett volna, amitől gyarapodott volna, amitől kedélye finomodott volna! Tán valahogy hiányozna akkor az a kellemetlen typus. Tán meg is szerették volna azt az „urat“, mert érezték volna, hogy az a tudományt, kultúrát jelenti számukra, hogy az egyszerűen életszükséglet. Újra itt vannak a téli esték! Most alkalom nyílik arra, hogy minden intelligens ember legalább egy előadásra vállalkozzék: pap, tanár, orvos, ügyvéd egyaránt. Hadd lássák, hogy van bennünk lelkesedés, hogy él bennünk hivatásunkba vetett fanatikus hitünk: mi nemcsak mondjuk, de meg is cselekedj ük, hogy a nép hivatott vezetői legyünk. Haladnunk kell a történelemmel, annak útját nem lehet elbarrikádozoi. Az uj sarkcsillag, amely felé a modern kultúra világtengelye mutat: a szociális munka. A héroszok kora elmúlt, akik a maguk lelkére gyúrták rá a világ képét — ma a tömegek psychéje szólal meg és teremti a maga külön világát. Boldog az az ember, aki önfeláldozó munkával legalább egy szikrát tud gyújtani ebben a bábeli zavarban : mert ebből a szikrából tisztitó tűz lehet.. Csonka hősök és Nagy- magyarország. Mint községi jegyző szomorúan tapasztalom,, hogy a csonka hősök, akik a világháborúban a hazáért való küzdelemben elvesztették testi épségüket, koldulni kénytelenek. Községünkben rövid egymás után két ilyen hős jelent meg, az egyik egy 26 éves mészáros és hentes, aki elvesztette az egyik karját és igy teljesen munkaképtelen, semmit kezdeni nem tud, a másik egy cipész, aki ballábát veszítette el, az előbbinek egy gyermeke és neje, a másiknak négy gyermeke, a legidősebb 13 éves és neje aggódva néz a közelgő tél elé, mert se kenyerük, se fájuk és az egyik kap 125 kor., a másik 105 kor. rokkant nyugdijat havonta. Valahányszor egy ilyen hőssel találkozom, akinek pirul az arca, hogy koldulni kénytelen, én magam is el pirulok és végtelen fájdalom tölti el telkemet. De úgy látom, a mai társadalmat hidegen hagyja ezen hősöknek kálváriája. Ezek előrebocsájtása után tisztelettel kérdezem a társadalomtól, különösen annak anyagiakban bővelkedő osztályaitól, el tudják e tűrni azt, hogy ezek a hazájukért való küzdelemben megcsonkult hősök ily bizonytalanságban éljenek ? Nem hiszem és nem merem hinni, hogy az emberek szivéből ennyire kihalt volna a szánalom és a részvét érzése, a lelkiismeretük meg nem szólalna akkor, amikor egy ilyen hőssel találkoznak. Bár sajnos, a közélet eseményei azt mutatják, hogy felebaráti szeretet, a részvét kihalt az emberi szivekből és ma mindenki csak a szórakozást és élvezeteket keresi, egyesek mérhetetlen jólétben tobzódnak és fásult lélekkel tudnak elmenni a világháború alamizsnáért könyörgő mártírjai mellett, vájjon eszükbe jut-e megcsonkított, kiszabott hazájuk ? Vájjon él-e a lelkűkben az a vágy, hogy a Kárpátoktól az Aldunáig és az Adriáig terjedjen hazájuk ? Ha igen, akkor nem hiszem, hogy amikor egy alamizsnáért könyörgő hőssel találkoznak, eszükbe ne jusson különösen azoknak, akik a harcteret nem is látták, hogy ezen csonka hősökkel szemben valami kötelességük van. Nyissa ki mindenki az erszényét és áldozzon, de ne tűrje senki, hogy a világháború egy csonka hőse is alamizsnáért könyörögjön az utcasarkon, vagy házról-házra járjon. Mert Nagymagyarország utáni vágyaink hogyan valósuljanak meg, ha a háborúban megcsonkult apát gyermekei koldulni, nyomorogni látják. Hogyan lelkesedjen az ifjabb nemzedék a haza védelmére, ha azt látja, hogy azok, akik feláldozták testi ép ségüket, azok a társadalom elhagyottjai. A bajokat orvosolandó, szükségesnek tartanám, hogy minden ilyen csonka hősnek egy tőkét adjunk rendelkezésére, hogy megfogyott testi erejéhez mérten olyan - kereseti forrást biztosíthasson magának, amely saját és családja fenntartását némi leg is lehetővé teszi. Minthogy túlterhelt állami háztar- tásuck erre képtelen, megyénként kellene először gyűjtést indítani a csonka hősök alapja javára és ez bocsájtatnék a törvényhatóság első tisztviselője rendelkezésére, ki a községektől bekivánt adatok alapján eszközölné az igazságos elosztást. Én a magam részéről tehetségemhez képest ezennel 100 K-t küldök a Tolnamegyei Újsághoz és felkérek minden jószivü és érző embert, hogy adományait a községek elöljáróságaihoz vagy » lap kiadóhivatalához juttatni szíveskedjék. Az önkéntes adományokkal begyülő összegekkel a tényleges szükséglet előreláthatólag nem lesz fedezhető, sokkal helyénvalóbbnak tartanám azt, hogy a nemzetgyűlés egy olyértelmü törvényt hozna, amelynek értelmében a törvényhatóságokat felhatalmazná, hogy törvényhatóságonként a szükséglethez képest mindazon egyénekre, akik a háború alatt fel voltak mentve, a vagyoni helyzethez mérten, egy oly összeget vetne ki, hogy abból az alap fedezhető legyen. Ezen összeggel az élvezett kedvezményt a volt felmentettek, akik vagyonukat mégis csak jobban tudták jövedelmeztetni, mint aki a fronton küzdött, mintegy megváltanák. Ezen eljárás a közéletben általános megelégedést és megnyugvást is idézne elő és ezzel igazoltatnék az is, hogy az állam iránti kötelezettségnek valaminő formában mindenkinek eleget kell tennie. Természetes, amikor a rokkant hősökről gondoskodunk, ugyanilyen formában gondoskodni kell a vagyontalan hadiözvegyekről és árvákról is. Mert ha „Vitézi Telek“ intézményével megbecsülést adunk a magukat a világháborúban kitüntetett hősöknek, ugyanakkor ne feledkezzünk meg a csonka hősökről és a vagyontalan hadiözvegyekről és hadiárvákról sem. Nagymagyarország utáni vágyódásunkhoz csak úgy jutunk közelebb, ha a harcokban-magukat kitüntetettekről, a megcsonkult hősökről és a harc mezején elesettek hátrahagyott tairól gondoskodunk, azokat megbecsüljük. Ismételten kérem a társadalom minden rétegét, hogy mindenki any- nyit adjon amennyit tud és senkise nézze azt, hogy a másik mit ad, hanem amikor ad, a lelkiismeretének sugallatát kövesse. MQIIer Konrád. Az All. főgimnázium szülői konferenciáin. A középiskolai ifjúságot a forradalmak és a kommunizmus alatt meggondolatlan kezek le akarták téríteni a hosszú évtizedek alatt megfontolt és kipróbált tanitónevelő munkásság céljától. A hazafiasság helyébe a nemzetköziség lépett, a tekintély elve semmivé lett, a fegyelmet az ifjúság önrendelkezése váltotta fel, a vallás- erkölcsös nevelés évezredes elveit lábbal tapodták s a vallástalansággal párosult materialisztikus világfelfo - gás tételeit igyekeztek a fogékony gyermeklelkekbe beleplántálni. Rom. bolás folyt az egész vonalon. Ezek