Tolnamegyei Közlöny, 1916 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1916-04-30 / 18. szám
XllP. épfonnm. ____________18. Hám.____________Szekálni, 1916. Mis 30. Fü ggetlenségi és 48-as politikai hetilap A mOzsl tötök mesmasyansoddstL E b. lapok folyó évi április 2-iki számának vezércikke végén megdicsértem a mözsi megmagyarosodott tótok, vagy amint ők önmagokat nevezik: tótmagyarok haza- fiságának abbeli megnyilvánulását, hogy ők eredetileg kivétel nélkül tót vezetékneveiket az idők folyamán önként magyar nevekkel cserélték föl, úgy, hogy manapság számosán vannak köztük, kik szebbnél- szebb magyar névre hallgatnak. Most ezzel kapcsolatosan leirom „Pro memoria“ röviden ez érdekes és értékes népcsoport meg- magyarosodásának történetét a következőkben : Miként a mözsi plébánia levéltárának egyes fakó írásaiból megállapítható: a mözsi tótok a XVIII. század harmincas éveiben, tehát még Mária Terézia atyja, III. Károly magyar király uralkodása alatt, szállották meg mostani, Tolna város tőszomszédságában levő telepöket körülbelül négyszázan. Ma kilencszáz körül vannak akként, hogy mint tót nemzetiségűek az egész pécsi egyházmegyében — tudtommal — ők képviselik a legjelentékenyebb számot. A mözsi tót és német ajkú kath. hívek 1775-ik évig a szekszárdi, ez évtől fogva pedig 1811-ig a tolnai plébániához tartoztak fiókközségképpen; mely utóbbi évben végre önálló plébániává alakultak. 1821-ben készült el a régi deszka-imaház helyén a jelenlegi, ritka /szép struktúrájú plébánia-templom. Az 1828-ban báró Sze- pessy Ignác pécsi püspök idejében szerkesztett legutóbbi egyházlátogatási jegyzőkönyv — visitatio canonica— a templomi istentisztelet rendjét a prédikáció és miseének nyelvére vonatkozóan az ünnepek és vasárnapok szerint váltakozva ilyképpen állapítja meg: német, magyar, német, tót (a németség ugyanis a lakosságnak állandóan nagyobbik felét képezte). Már akkor is kitűnt a tótok hazafias és magyarosodni hajlandó érzülete az által, hogy bele nyugodtak abba, miszerint tótul csak minden negyedik alkalommal legyen az istentisztelet és ugyancsak minden negyedik alkalommal magyarul, holott faj magyar Mözsön akkortájt még alig volt, de sőt az igazat megvallva, mindmáig is csak igen kevés van. A tótok 1854-ig görcsösen ragaszkodtak a tót prédikációhoz. Hogy ekkor — 1854-ben — erről önként lemondtak: en- nek hisztorikumát magától az akkori mözsi, később sióagárdi plébánostól, Németh Jánostól tudom ekképpen: Midőn én 1853-ban — megkeresésemre ezt irta nekem duna- földvári penziós korában — a mözsi plébániát átvettem és tótjaim a tót sz. beszédet megkövetelték: magam tótul nem tudván, akként segítettem magamon, hogy a pécsi irgalmasrendi háztól kértem és kaptam egy tótajku segédpapot: P. Eudoxiust. Ez egy éven át tótjaim teljes megelégedé- ére prédikált nekik tótul. De 1854-ben a s evezett szerzetház szükségtől kényszerítve, n Felelős szerkesztő Főmunkatirs BODA VILMOS HORVÁTH IONÁCZ visszarendelte papját Pécsre és én — tót hitszónok nélkül magamra maradtam. Nagy zavaromban úgy próbáltam bajomat megorvosolni, hogy fogtam egy tót predikációs könyvet s abból olvastam fel tót szentbeszédet. De, ime, az én tót híveim legelőkelőbbjei mindjárt az első könyvből olvasott prédikáció után beállítottak hozzám a plébániára s nagy örömemre ekként szónokoltak : Plébános ur, sohse kínlódjék azzal a tót predikációs könyvvel! Hiszen megértjük mi magát magyarul is. Mondja ezentúl a beszédjét magyarul, de az evangéliumot olvassa fel tótul. . . Ezóta, a Németh János plébánosra nézve oly örvendetes esemény óta a mözsi templomban csak egyetlenegy tót prédikáció hangzott el és ennek egy kis története van. Közvetetlen elődöm: Gajdossik János 1873-tól 1895-ig volt Mözsön plébános. Barcsmegyei Újbánya városában született s igy anyanyelvéül a tótot vallotta. Ennek a jó bácsinak mözsi lelkészkedése első éveiben valahogyan eszébe jutott egyik tót sorrendű vasárnapon csupa sportból, bravúrból, beigazolandó, hogy milyen jól tud ő tótul — tótul prédikálni. Mikor aztán ő ezt kerületi esperesének, b. e. Pécsy József, tolnai prépost-plébánosnak dicsekedve elmondta: utóbbi őt erélyesen rendreutasitotta ilyképpen: „Nagyon rosz- szul tette, szomszéd ur, hogy tótul prédikált és ne próbálja ezt a jövőben többé megcselekedni, különben kénytelen lennék Önt e miatt a püspöknél feljelenteni. Tudhatja, hogy Önön kívül nincs papunk az egész püspökségben, ki a tót nyelvet bírná. Örülnünk kell, hogy azok a jó mözsi tótok belenyugosznak a tót prédikáció megszüntetésébe és szomszéd uram meg akarja velők újból kivántatni a tót Istenigéjét ? A leghatározottabban tiltakozom ellene!“ S ezzel a „ megró vási kaland “-dal a tót prédikáció a mözsi templomban mindenkorra le volt fújva. Amikor 1895 augusztus végéit én foglaltam el a várdombi után a mözsi plébániát : az az idő szerint való szekszárdi káplánok szörnyen animáltak engem, hogy most bizonyítsam be — mondták — milyen „magyar plébános“ vagyok és töröljem el egyszerűen a tót miseéneket és evangéliumot! Én azonban, mint már akkor is 49 éves, tehát meghiggadt férfiú, az én ifjú hős barátaimnak ezt persze amúgy „blind“ meg nem ígértem, hanem kikötöttem, hogy — engedelmökkel — előbb tanulmányozni fogom a terepet. . . Kísérletképpen az első tót vasárnapon magyarul olvastam fel az evangéliumot. S az én tótjaim erre mitsem reagáltak. De mikor a második alkalommal is — Mindszent ünnepén — megint csak magyarul ropogtattam el a nyolc boldogságról szóló evangéliumi szakaszt: ezt már nem állták szó nélkül, hanem templom .után bejöttek hozzám vagy hatan tekintélyes, oszlopos tót férfiak és velők együtt a német biró s a német templom-gondnok is. „SzónoMegjelen hetenként egyszer, vasárnapon. Előfizetési ár: Egész évre 12 K, Va évre 6 K, V« évre 3 K. Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 korona, további sor 30 fillér. —Nyilttér: garmond soronként 40 fillér. költ“ pedig Fauszt András, névre német, de vérre tót, most is élő katona és biró- viselt ember az én mérsékelt gyönyörűségemre következőképpen: D. a J. Kr.! Plébános ur, mi jól tudjuk azt, hogy nekünk, tótoknak a vizita szerint minden 4-ik ünnepnapon tót prédikáció, tót evangélium és tót miseének és imádság dukál. Apáink már az ötvenes években lemondtak — amit elég rosszul tettek — a tót prédikációról. No de ez megtörtént, ezen változtatni már nem lehet, mert a dolog elévült (úgy beszélt, mintha csak fiskálistól tanulta volna!), de a tót evangéliumról és a nagymise után való 3, tót Miatyánk s Üdvözletről le nem mondunk semmiért sem, hanem követeljük (ipsissima verba) hogy a plébános ur ezt pontosan betartsa. De jó emberek — mondám — hiszen magok oly szépén beszélnek magyarul, akár a szekszárdi vagy agárdi magyarok.^ Nincs magoknak a templomban szükségök a tót nyelvre. — Ha mi tudunk magyarul — feleié Fauszt önérzetesen — az nekünk jó. Tanuljanak meg a németek is. Nekik is éppen úgy hazai nyelvük a magyar, mint minekünk. Nem bánnánk mi, ha templomunkban a latinon kívül egy szó sem volna más, csak magyar. De minthogy a németeknek mai nap is úgy megvan minden joguk a templomban, mint akár 150 év előtt: mi sem tágítunk attól a kevéstől, ami részünkre, mintegy emlékül az anyanyelvűnkre, még megmaradt. — De hát kérem — folytattam a kapaci- tálást — nem tagadom: én nem tudok tótul. Hogyan olvassan éh fel Önöknek az evangéliumot tótul? — De értsen meg, kérem — riposztirozott Fauszt tovább — nem kívánjuk mi azt, hogy öregségére tótul beszélni tanuljon meg a plébános ur; de 12 iskolás ember létére tótul olvasni csak megtanulhat! (Minő őserő, minő karnis sitatlan üdeség e logikában ...) — A küldöttségben — folytatám én — itt látom a német bírót, még a német templom-gondnokot is. Tehát önök is — szóltam ezekhez fordulva — amellett vannak, hogy tegyem meg a tótok kívánságát ? — Ha békességben akar velők élni a plébános ur, hát csak tessék meg tenni — válaszólta a német biró egész határozottsággal. Száz szónak is egy a vége. Engem bizony levettek a lábamról; beadtam a derekamat s az audiencia eredményéül kötelezően kijelentettem, hogy a tót evangélium és imádság minden 4-ik ünnepi alkalommal meglesz. Aminthogy ez teljes 20 évi ottlétem alatt — 1895—1915 — meg is volt. De mözsi lelkipásztorkodásom utolsó idejében — valamikor 1915 junius havában — a tótok egyszerre csak kezdtek engedni makacsságukból. Mindinkább megfogyatkozván azoknak az éltesebb tót anya- nyelvüeknek a száma, akik a tót miseénekeket és imádságokat még tudták: utóbb alig volt már 6—8 öregember s öregasz- szony, aki a kántorral tótul énekelt s a
