Tolnamegyei Közlöny, 1914 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1914-06-21 / 25. szám
Xlll. étftoumm. 25. szóm. SzeRszdrd, 1914. juntos 21. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezeréd] István-utca 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Telefon 11. Kiadóhivatal Telefon 11. Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők. Felelős szerkesztő Főmunkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon. Előfizetési ár: Egész évre 12 K, 7a évre 6 K, V4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 korona, további sor 30 fillér. — Nyilttér: garmond so-' ronként 40 fillér. Az ősi vármegye. Suhog már az éles fejsze az alkotmányvédő s törvénytelenségeknek gátot vető ősi intézmény még mindég életképes törzse körül. Nemsokára csak egy mélységes gödör fogja jelezni, hogy itt állott ezer évig az a nagy szerepet játszó terebélyes tölgy; mely a sokat sanyargatott magyar nemzetnek jó és rossz időben enyhét, oltalmat szolgáltatott. — A kormány ugyan iparkodik romboló munkájának tetszetős külszínt adni s szócsöveiben unos- untig hangoztatja, hogy megmarad, sőt kibővül az önkormányzat, csak a vármegyei tisztviselők választhatási jogát vonja a saját körébe. De mikor alkotott a mostani kormány olyan intézményt, mely a nemzet jogait, a közszabadságot biztosította volna? Ellenkezőleg, minden nemzeti jogot megszorítani tekintette első és legfő feladatának. így lesz ez a közigazgatás államosításával is. Bármehnyire hangoztatja is jó akaratát s bárminő intézkedéseket vesz be a törvénybe, mely az ön- kormányzat fenntartását látszik biztosítani, mire a javaslat a törvénytárba kerül, nem lesz abban más, mint régi jogok elkobzása, rom és pusztulás. Ez már a mostani erőszakos kormánynak a fátuma, mely rajta, akár akarja, akár nem, uralmat fog venni. A törvényjavaslatban foglalt sok sérelmes intézkedés már eléggé meg lett vitatva a sajtóban s mi azok ismétlésébe nem bocsájtkozunk. Csupán az alkotandó törvény egy kézen fekvő intézkedésének következményeivel kívánunk röviden foglalkozni. A tisztviselői kinevezési rendszer egy csapással megsemmisíti a vármegyékben dívott eddigi családi uralmat. Nem lelkesedünk mi a családi uralomért, mert meg volt az a jelentékeny hátránya, hogy ritkán a rátermettség, hanem legtöbbször a születés és a családi származás volt irányadó. Képzelhető volt e vármegyénkben, hogy egy nem az ural- ,kodó családokhoz tartozó egyén, ha mindjárt arra tökéletes hivátottsággal birt is, elnyerhette volna az alispáni állást. Alsó- rendü tisztviselő lehetett bárki, de vezető állásra már csak maguk közül szemeltek ki alkalmas egyént. Hát ez nem volt a választási rendszernek fériyoldala; de nem is járt végzetes következményekkel, mert a főállásra kiszemelt egyén, a legtöbb esetben a családbeliek kiválóbbjai közül került ki s egy kis. segítséggel feladatának meg is felelt. De ami elviselhetővé tette a családi uralmat, az az volt, hogy a kiválasztott szívvel lélekkel hozzánk tartozott s a mi vérünkből vér, a mi testünkből hús volt. Most azzal hitegetik a megválasztott megyei tisztviselőket, hogy ä kormány a maga egészében átveszi a tisztikart, csak éppen ott, hol a szolgálati érdek ezt okvetlen megköveteli, fog változás bekövetkezni. Majdnem azt mondjuk erre, ami hajdanában közkeletű volt, hogy ne higy pajtás a n . . . tnek. Egész bizonyos, hogy a kormány a legnagyobb mértékben fog élni nyert jogaival s néhány év leforgása alatt, az újra kelt számos befolyás érvényesülése folytán megszűnik a tisztikar vármegyei jeleggel bírni s lesz belőle vegyes jellegű országos tisztikar. Ami magában véve nem lenne valami nagy szerencsétlenség, ha ugyan az eddigi családi irányt a pártpolitika veszedelmes befolyása nem fogná uralni. Ami azonban a mai viszonyok között a legnagyobb valószínűség. Megértük tehát a szomorú időpontot, hogy ősi vármegyénktől, melyet minden hibája dacára, szivünk egész melegével szerettünk s a vármegyei választott tisztikartól, mely becsülésünket bírta, tán örökre búcsút kell vennünk. Ami utánuk jön az nem lesz magyar különlegesség, hanem a kozmopolita világnak eltorzított alkotása. De hát nincs módunkban a bekövetkezendő eseményeket megakadályozni. Fájó szívvel veszünk ősi intézményünktől búcsút s azt kívánjuk az uj korszak szereplőinek, hogy úgy áldja meg őket a magyarok istene, a mint működésükben a magyar nemzet és magyar haza érdekei lebegtek szemeik előtt. Boda Vilmos. Küzdelem a szárazság ellen. Irta: Kovácsy Béla, gazdasági akadémiai igazgató. Ámbár néháDy esztendeje elég csapadékos nyarak vannak az Alföldön, mindazonáltal mégis elsőbbrendü kérdés a gazdára nézve, mint megküzdeni a szárazsággal. Az az általánosan elterjedt nézet, hogy Magyarország éghajlata sokkal szárázabb, mint pl. Németországé, semmiként sem állja meg helyét, mert Poroszország középső' síkságain egy szemernyivel sincs több eső, mint az Alföld szárazabb vidékein. Ott is 540 mm. az évi csapadék mennyiség, akár Szeged vidékén, s csapán a csapadék havonkénti eloszlásában van némi külöuibség. Nálunk ugyanis nagyobb a csapadék mennyiTÁRCA. Asszony a testamentumban. Irta: Verner Jenő. Az este az a hiób hir terjedt el a városban, hogy Fiileki Tar Domokos huszárezredes, a társaság nobilis tagja, meghalt. A hirt mindenfelé megható részvéttel beszélték az emberek, mert a huszárezredet mindenütt jó szivéről, humá- nusságáról és nagy intelligenciájáról ismerték. Találkoztam aztán Solt Palival, a főhad- naggyal, aki bejáratos volt a háznál, az meg a szokottnál vigabb volt. — Igaz hát, hogy a vasember meghalt ? — Dehogy is igaz. Készül, de nem tudom, mire megy vele. Előbb meg akar gyógyulni, aztán azt kívánja, Fogy én vágjam*agyoD. Már a lovassági laktanyánál is intézkedett. Bandázs nélkül, a végkimerülésig fog menni a párbaj. — De a lapok már hozzák a halálozási hirt. Az egyiknél már ki is van szedve az elpa- ren tálás. — Még hasznát veheti. Mert meglehet, hogy Domokos ezredes csakugyan meghal. — A párbajban ? — Lehet, hogy abban! — Sőt az a valószínűbb! — Nem ■ értem. — Furcsa. — Az. . — Bővebb magyarázatokat nem kaphatok ? — Ilyen szárazon az nem megy. Gyere be egy teára vagy kettőre, öt húsz pezsgőre. És én bemegyek a snájdig katonával a | mulatóba, mert jól tudom, hogy a magyar ember bor mellett tudja magát legjobban kibeszélni. Leültünk. A főhadnagy rendelt. Meglepett az a szörnyű rendelvény, noha éu már jól ismerem a bélelt tárcáját. Mindég kivakkan onnan egy százas, de ma meg túlságosan kiduzzasztotta az a kékhasu bankó. Utóbb annyi italt rendelt, hogy a megyei vicinális lokomotivja szuszogott volna alatta. * \ ■— Tehát az ezredes még él ? —• Tehát él. — Ne kívánd drága vitézem, hogy harapófogóval húzzam belőlem a szót, igyál és beszélj ! Érdekel a dolog. Felhajtott aztán két teát egymásután és a milyen teli tüdővel csak tudta fújni a füstöt, úgy szívta a cigarettáját. — Jól van no ! Kezdjük. Füleki Tar Domokos ezredes meglehetős krudélis ember. Nem respektál az se zsentrit, se pénzt, se főhadnagyot. De a mellett volt gondja rá, hogy olyan aranyszőke asszonyt vegyen feleségül, aki elveszi az ember eszét! Lehet, hogy az enyémet is. — Ismered az asszonyt, ugy-e? — Oh igen. Kernek asszony, az igaz. Fiatal is. — Persze-persze, elég fiatal. Aztán micsoda asszony ! Sóhajott rá egy nagyot, újra leöntött két teát. — Micsoda asszony! Olyan karja van, mint a bársony. Az ibolya szeme pedig a szivemig hat. Ha én is tudnám a verseket ontani, mint a gimnazista, szorgalmasabb munkatársa dehogy is volna a helyi „Hirkürt“-nek. Óh, meghatóbb a te tiszti bojtod, pajti. A gimnazistának a szekundái minden illúziót elrontanak, mig a te bogár szemed, a bajuszod is imponál. Az aranyzsinóros mentédről meg szó se essék. — Um. Ne dicsérd fel ilyen laikus észrevételekkel a huszártisztet, mert amúgy se értenétek meg, mikor én az urat, a szerelmest adom. A kis tanya, melyet Wexel, a jószivü zsidó bérel, már majd hogy a szép asszonyra ment. De emellett micsoda térden csúszást, micsoda viharos jeleneteket miveltem, az már igazán beválik olyan kisebbszerü canossai útnak. — És-és V — És végre ! Az asszony hajladozott, amint Dankó muzsikálta nótában. Én felém is hajladozott, mosolygott egy . . . Tudod, ismered a nótát. . . — Bár ne hajladozott?. . . — Bár! Mert tudod, most kezdődik az eset izgatóbb része. Most kell meghalnia Füleki Tar Domokosnak. — Szerelemből ? —- Én is úgy vélem ! — Mert igaz, hogy régi asztmája most már egész a nyugdíjazásig vitte, sőt a halálig is. Mert úgy akarta, hogy végrendelkezett. És ahogy felosztotta a vagyont, volt benne egy kis humanizmus is. — Igeíi igen. Azt mondta, hogy az asz- szonyt én reám hagyja, vagy hogy kíméletesen legyen mondva: azt hagy ja meg szigorúan, bizonyos apai intelemmel: fiam, légy hü gondozója az asszonynak. Hátralékos előfizetőinket tisztelettel kérjük a hátralékos összeg mielőbbi bekiildésére.^KE
