Tolnamegyei Közlöny, 1914 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-31 / 22. szám

2

TOLNAMEGYEi KÖZLÖNY

hogy a vallás magánügy, és azért kivele az iskolából.

De igaza van Apponyinak, hogy az aki vallásnélküli iskolát propagál, annak nincsenek gyermekei, ha pedig vannak, lelkének valamelyik rejtekében abban reménykedik, hogy bátran él vezheti a nagy föladat hirdetésének dicsőségét, miután úgy sem lesz belőle semmiUgv is van. Ebből nem lesz semmi. Hiába minden zajgás. Ez nem egy vallásfelekezet ügye. Egy csepp kedvünk sincs keresztényellenesnek minősíteni. Ez kivétel nélkül, bármi módon imádja valaki Istenét, minden embert érdekel. A zsidó éppen úgy hirdeti, hogy a vallásra szükség van, mint a keresztény, még szülők lesznek, akik gyermekeik jövőjével törődnek. Es amig az ember sorsa olyan lesz, amilyen világfennállás óta az emberiség sorsa volt, küzdelmes és bizonytalan, addig a vallás lesz az a talizmán, mely elvezet az élet nehéz utjain és világosságot nyújt, mikor elkövetkezik a halál perce. A halállal vias- kodónak reménységet, bizalmat, hitet, megnyugvást a vallás fog adni. Az a vallás, melyet legmelegebben mond sajátjának élete alkonyán az aki egész életében tagadta. Csak nézzünk szét nyitott szemekkel a világba, és feltűnő jelenségeket látunk. Cégéres atheisták éltük alkonyán buzgó templomjárókká lesznek. Az erők roska- dása eszébe juttatja a lázadó embernek, hogy közel van az az ut, melyről még nem tért vissza senki, és sorsának eme nagy fordulója előtt megtér Istenéhez, melyet egész életében tagadott.

Boldog ember, ki lelkében a küzdelemnek, a tévelygésnek ezt a kinzó harcát nem szenvedte végig. Boldog ember, kinek édes anyja ezt súgta szerető szavával gyermeke fülébe, „Kis kacsóid összetére szépen, imádkozzál édes gyermekem!“ mert ez az anyai szent tanitás megvértezte az élet porondján száguldozót, a hitetlenség, a tévelygés, a töprengés, a semmi haszonnal nem járó eszmélkedés minden keserűségétől és kinzá sától Boldog ember, akinek hitében sohasem kellett megtántorodnia és aki mindég azzal a biztos tudattal tekintett az ég kárpitja felé: hogy ott van az, ki reá gondol, ki útját vezérli, aki Istene és akiben tántorithatatlanul hisz.

A jeruzsálemi alacsony házban összegyűlő apostolok lelke az ige hirdetésétől nem volt megszilárdulva. Azért kelletett a mai napon a szent- léleknek leszállani arra a házra, hogy szilárd hittel, küldhesse világgá a kereszténység első hir detőjét, akiknél eredményesebb munkába még ember nem fogott. Váljon megérezték-e a galli- leai egyszerű halászok, hogy őket a sors arra predesztinálta, hogy Jézus felebaráti szeretettől ékes tanítását az egész világon és az egész emberiségnek átadják, örökké, ameddig a világ áll. Mert büszkén kiáltjuk a szabad gondolkodók oktalan, dicstelen és sikertelen harci erőlködése idején: hogy a keresztény tanitás mindaddig, mig ember él, fönségéből, nagyságából, múlhatatlan szükségéből veszteni nem fog. Ide-oda kétezer esztendő változó eszme áramlata súrolja Péter apostol sziklára épített szentegyházát, de a

katolicizmus minden eszmeharcból újult erővel kelt föl és.erősebb lett. Ma sokkal többen fogják énekelni a „Jöjj el Szentlélek Úristent“ mint egy ezredévvel előtt és nincs a világnak olyan zuga, ahol ez az ének a hit érzésével szárnyalóan ne szálljon az ég felé.

Azért, amig egyrészt nem féltjük a kérész tény kultúrát a szabad gondolkozás merész tanításától, de szánó lélekkel tekintjük, hogy ez a sikertelen zajütés mégis a tévelygők, az önlelkük mardosók számát szaporítja, azokét a szerencsétlenekét, akik tétován, vezetőcsillag nélkül bolyongnak ebben a küzdelmes életben.

Jövel Szeutlélek Úristen, szállj alá azokra, akik e téves eszmemozgalomnak bármilyen okból híveiül szegődtek, vezesd őket a hívők seregébe, ahol bár szintén ismerik az élet nehéz járását, de — hisznek és bízva bíznak.

Boldog pünkösdi- ünnepeket olvasóinknak !

Közgyűlési meghívó.

A Tolna vármegyei Közművelődési Egyesület évi rendes közgyűlését Tolnavármegye székházának közgyűlési termében 1914 junius 3-án délután 3 órakor tartja meg, melyre az Egyesület t. tagjait — közgyűlési határozat értelmében külön meghívók mellőzésével — azzal hívjuk meg, hogy az alapszabályok 29. §-ának

d) pontja értelmében a választmányi üléseken még nem tárgyalt indítványok a közgyűlés előtt 24 órával az elnökhöz adandók be.

Tá rgysorozat:

1. A közgyűlés megnyitása.

2. A tisztikar évi jelentése.

3. Az igazgató választmány előterjesztése :

a) a zárszámadás s a felmentvény megadására,

b) a f.. évi költségvetés megállapítására,

c) az Egyesület jövő évi működésére vonatkozólag.

4. Inditványok.

5.. Az igazgató választmány és tisztikar újjáalakítása.

A közgyűlési tárgyakat előkészítő igazgató választmányi ülés pedig a székház kis üléstermében, ugyancsak a fent jelzett nap délelőtti II Órájakor lesz, amelyre a választmány helyi és vidéki tagjait ezúton, szintén meghívjuk.

Szekszárd, 1914 május 21.

Bodnár István Forster Zoltán

a TKE. főtitkára. a TKE. elnöke.

Háziipari kiállítás Szekszártfon.

A polgári fiúiskola rajztermében ma délelőtt 10 órakor nyílott meg a korán elhalt Schedel Emil volt szekszárdi pénzügyi segédtitkár özvegyének, szül. Pcrényi Irma úrasszonynak háziipari kiállítása, melyet május 30 ától junius 3 áig naponként délelőtt 10 tői 1 óráig és délután 3 tói 6-ig minden érdeklődő díjtalanul megtekinthet.

A kiállítás anyaga a magyar népművészet legpompásabb munkáiból áll. A retnek magyar, oláh és tót hímzések valóságos etnográfiai múzeuma van ott egybegyűjtve, amelyek szinpom- pája és diszkrét, művészi kidolgozása valósággal elragadják a szemlélőt. Nem győzzük eléggé magasztalni ezt a remek gyűjteményt, amelyet egy korán özvegységre jutott szekszárdi uriasszony finom Ízlése, értékes művészi meglátóképessége és akadályt, fáradságot nem ismerő törhetetlen szorgalma hozott össze és amelyről a „Debreceni Független Újság“ a következőket írja: „Nem üres frázis, de kétségtelen tény, hogy ez az ur- hölgy, aki nagy hivatottsággal foglalkozik a háziipar ügyével, értékes szolgálatot tesz a magyarság ügyének. A háziipar olyan eszköz, amely a népben rejlő nagy gazdasági erőnek okos és gyakorlati kihasználása révén a népvagyonra és ezzel együtt a nép értelmi gyarapodására rendkívüli befolyással van. Jól szervezett háziipari termelés olyan állandó keresetforráshoz juttatja a népet, amely a kultúra erősbödésében is érezteti hatását.“

Aki e kiállítást megtekinti, lehetetlen, hogy onnan a legnagyobb megelégedés érzése nélkül távozzék, lehetetlen, hogy ne ébredjen fel lelkében az a vigasztaló meggyőződés, hogy ez a nemzet, amelynek egyszerű népe ily valóban művészi munkára képes, nem pusztulhat el az egymással tülekedő nemzetek kenyérharcában . . . Megnyugtató érzés, hogy egy minden támasz nélkül, két apró gyermekével özvegyen maradt urinő, ha dolgozni akar és ba a vele született kitűnő művészi képességeket nem heverted parlagon, nem hagyja a tétlenségben elposványosodni és ha nem szégyenli a munkát és beteges álszeméremmel nem röstelkedik az élhetetlenek és gyámoltalanok fölfogása szerint egykori társadalmi állásával össze nem illő foglalkozást keresni, még ebben az országban is megélhet, a honnan évenként ezrével és százezrével vándorolnak ki idegenbe azok, akik tunyaságukban és telhetetlenségükben nagyobb darab kenyeret kívánnak ahelyett, amelyre itthon sem szolgáltak rá. Özv. Schedel Emilné úrasszony kitartó szorgalma és törhetetlen ambíciója gyönyörű példát mutathat a kétkedőknek és elégedetlenkedőknek arra, hogy senki sem lehet annyira elhagyott és annyira árva, hogy a benne lakozó tehetségek érvényesítésével ne tudna magának ebben az országban existenciát biztosítani.

Özv. Schedel Emilné kiállítása tehát nemcsak annak művészi értékénél fogva, hanem azért is megérdemli a közönség legmesszebbmenő jóindulatát és pártfogását, mert mig egyfelől tanuradalmainak kitenni. Rendkívül sajnálta, hogy nem jut el ebbe a szép községbe, amelynek derék lakóiról s azoknak törhetetlen 48-as elveiről nem egyszer hallott. Azonban nem lehetett. Meg is mondotta ezt annak az egynéhány lőrincinek, akik Kölesdig eljöttek eléje; hozzátette, hogy Lőrincet nem félti, annak lakói felett Petőfi szelleme őrködik.

A kerület központjába már egész kocsitáborral, nagy bandériummal, 'muzsikaszóval vonultunk be. A Kossuth-tér tömve emberrel, alig lehetett a szobor elé jutni. Kossuth a többi községben kapott virágot a szobornál helyezte el... Itt már fáradt volt. Ülve hallgatta végig a szónokok hosszú seregét, de végig kitartott. Aztán báró Majtényi Vilma Öméltóságához mentünk, Kossuth és egész kísérete ide volt hiva ebédre, A bárónővel megint azzal a kedves figyelemmel volt végig, ami őt annyira jellemezte s ami pedig

az öreg uraknál nem mindig található meg...........

Ebéd után nyugtalan volt, hogy, lekésik a vonatról, pedig neki még Budapestre kellett jutnia, mivel másnap, holnap, az ország egy másik részére kell utaznia, a jelölt támogatására.

. . . Fenkölt gondolkozás, lelkében sok poé- zis és végtelenül lebilincselő egyéni kedvesség jellemezték. Hogy mennyien voltak igaz megbecsüléssel iránta, azt életében nem is, csak most halála után látni.

És most, egy rettenetes haláltusa után kiterítve, mozdulatlanul fekszik, lefogyva, de sajátságos derűvel ajka körül. Mintha annak a nemesen érző szívnek, amely megszűnt dobogni, öröme lenne benne, hogy ezrek és milliók, az egész magyar nemzet lelkében él még annak a megértése, hogy mit jelent a Kossuth-név, amelynek közéletünkben is irányító szerepet vitt’ utolsó viselőjének kidőlte gyászba borított mindnyájunkat...

Gyönk zászlódiszt öltött és a magyar és német lakosságot egyaránt lázas izgalomban tartotta Kossuth Ferenc érkezése. Késő este volt. Nagy sürgés-forgás az utcákon s különösen nagy tömeg a pártelnök, Keck László háza előtt. Néhány kocsival s lovas bandériummal a határig mentek Kossuth elé. A ház előtt pedig fehér ruhás leányok helyezkedtek el. Fél 8 óra tájt vágtató lovas hozta a hirt, hogy közeledik Kossuth és kísérete. Hamarosan meg is érkeztek. Kossuth Ferencen a fáradtságnak vagy törődöttségnek semmi nyoma. A tiszteletére rendezett fáklyásmenetet megköszönendő, az ablakban is megjelent.

Aztán vacsorához ültünk. A mindig és min denkivel rendkívül udvarias Kossuth semmiképen sem foglalta el az asztalnál a főhelyet; a háziasszonyt vezette oda karján.

Halász még a vezér megérkezte előtt átadott a háziasszonynak egy kosárka ritka szép epret (korai idő volt, amikor az eper raritás számba ment) s felhívta rá a figyelmet, hogy milyen szívből tud Kossuth a legcsekélyebb figyelemnek is örülni. Úgy is voljt, A mint az epret meglátta (nagyon kedvelte ezt „a gyümölcsöt), nem győzött örömének és köszönetének kifejezést adni a figyelem felett . . .

Másnap Gyönkön, Varsádon, Tormáson és Kölesden voltak népgyülések. És Kossuth is be szélt mindenütt,.^Rendkívül lói esett neki, hogy benne a nagy-, É0S8Utb név viselőjét és a volt minisztere mindenütt megtisztelte a községi elöljáróság azzal, hogy hivatalosan üdvözölte.

Mindenütt hangsúlyozták, hogy nem a pártembernek, de a férfinak, Kossuthnak szól az üdvözlés.

Annál rosszabbul eshetett azonban, hogy egyetlen egy helyen ez az üdvözlés elmaradt, mivel ott csak a pártpolitikust látták Kossuthban

! is. . .. De nem szólt senkinek; ilyen kicsinyes- I ségek felett átsiklott ő, akinek minden politikai I ellenfél is a legodaadóbb megbecsüléssel hódolt....

Ugyanezen a napon történt, hogy egy függetlenségi érzelmű, de talán állásánál, vagy más egyéb okoknál fogva magát ekszponálni nem akaró úri embert sikerült megnyerni arra, hogy az egyik községben egy rövidke német spicset mondjon. Egyrészről azért volt ez jó, mert igy semmiképen sem lehetett már ezen elvbarát semleges magatartására hivatkozni azoknak, akik az I magatartásától tették függővé álláspontjukat, másrészről neki sem lehetett már „visszaceppel- lizni“. És barátunk kivágta a rezet. Szép beszedbe fogott. Hasonlattal kezdette: „Hogy miképen a jó Isten elküldé az ő egyszülött fiát, azonképen imé itt van (és a hintóra mutatott, amelyben Kossuth ült szivszorongva a jelölttel, hogy no ugyan hova jutunk ezzel a hasonlattal ?) Kossuth, apánknak a mi megváltásunkra küldött fia.“ — Folytatta is a hasonlatot, amit derék hazafias németjeink nagy figyelemmel és odaadással helyeseltek. S ők nem is, de Kossuth Ferenc észrevette — s későbben jót is mosolygott rajta, hogy a hasonlat odáig fejlődött, hogy bár minden pro- fanizálási szándék nélkül, rokonságba hozta őt a mindenki által méltón tisztelt és szeretett szónok az égiekkel. Ezt a hasonlatot reparálandó, Kossuth is szólott és „svábokénak tisztelte derék németjeinket, mert hát nem figyelmeztették előre, hogy ezt az elnevezést ők csufondárosnak értelmezik. Pedig távolról sem kívánta őket bántani. Oda is sugtuk ezt a kegyelmes urnák, amire reparálta a sváb titulust, amit Kossuthtól különben sem vet tek tragikusan polgártársaink.

Kölesd volt az utolsó stáció, ezen a napon. Eredetileg Sárszentlőrinc is tervbe volt véve, de lehetetlen volt Kossuthot ezen hosszú ut fá