Tolnamegyei Közlöny, 1914 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-24 / 21. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY

1914 május 24.

és itt mutogatni, hogy milyen a jó föld aranykalásza. Milyen ennek fundamentuma: a trágyagödör.

De ne keseregjünk. Sok nemzeti kincs megy el eddig veszendőbe. De a maga kárán lassan csak tanul a kisgazda is. Pedig de máskép lenne, ha más hasznán tanulna!

' Választói vizsgák Szekszárdim.

Az uj választójogi törvényben a választói jogosultsághoz szükséges imi-olvasni tudást igazoló bizonyítványok megszerzése érdekében Szék- szárdon is megmozdultak az érdekeltek. Május hó 21-én az érdekelt polgárság egy 10 tagú küldöttsége járt dr. Szentkirályi Mihály polgármesternél ez ügyben s itt derült ki, hogy már ehó

1-töl kezdve lehetett volna a vizsgálatra jelentkezni és senki nem jelentkezett városunkban.

Pedig, mint a következmények mutatják, nem kis számmal várták a vizsga időt s most, hogy megunták várni, jártak utánna a dolognak. A városi polgármester kijelentette a Koretzky János nyomdai betűszedő és Szuliman György kisgazda vezetésével megjelent küldöttségnek, hogy dobszó és hirdetmény utján közhírré tétette a jelentkezési időt, mivel a törvény szerint azonban a választói névjegyzéket összeíró bizottság előtt is jogában van a jelentkezőnek képességeit igazolni,- a jelentkezőket készséggel veszi figyelembe, egyben most előadott kívánságuk szerint a vizsga-időt az esti, vagy ünnepnapi időre kitüzetni hajlandó, hogy az érdekeltek munkaidő és keresetveszteség nélkül megszerezhessék a választói jog igazolásához szükséges bizonylatokat. Nincs okunk a város vezetőségét okolni, hogy ezen fontos alkotmányjogi tény körül tett eljárásáról — a vizsga közhírré tételét értjük — nem vehetett tudomást a publikum. A dobszót éppen azok nem hallják, akiket ez a kérdés érdekel s azt a gépírásos, vagy kézírásos kis hirdetményt, amit a városháza kapuja alá felszögeitek, még kevésbbé olvashatták.

Pedig figyelemmel kisérték az ügyet.

Annyit tehát feltétlenül megérdemelt volna e kérdés, hogy az utcákon feltűnően plakátiroz- zák s hogy — ami bizony nagy igény minálunk — a sajtóval is közöljék ezt az éppen nem ba- • gatell kérdést.

Mert bár április 22., 25, 26. és 29 én. a dobolási könyv tanúsága szerint dobolták is ezt, mégis ezáltal nem éretett el a törvényszerinti cél, hogy tudomásul is vétetett az a polgárság részéről. Ez a kérdés nálunk nem csak forma szerinti átlagkezelést, de különös figyelmet és jó indulatot is igényel.

így tartja ezt a kormány is, mert a belügyminiszter a törvényhatóságokhoz leiratot küldött, melyben intézkedik arról, hogy azok, akik nem választók, minden nehézség nélkül, hozzájuthassanak az őket a törvénynél fogva megillető választói joghoz.

A miniszter azt mondja a leiratban, hogy sok panasz érkezett hozzá az ország minden részéből, azért, hogy az 1913. évi XIV. törvénycikk végrehajtása körül az eljáró hatóságok szigorú álláspontot foglalnak el és különösen az életkor, állampolgárság és személyazonosság igazolása körül nehézségeket támasztanak. Ennél- fogva a belügyminiszter a kultuszminiszterrel egyetértőén a legnagyobb nyomatékkai kijelenti, hogy az 1913. évi XIV. törvénycikk célzata az, hogy az általa megvont kereten belül mindenki nehézség nélkül hozzájuthasson őt a törvénynél fogva megillető választói joghoz.

Ebből kifolyóan megfelelő gondot kell fordítani arra, hogy a 'választójogosultság előfeltételeinek igazolása az érdekelt közönség részére a lehető legszélesebb határig mrgkönnyittessék.

Egyedül a személyazonosság kérdése az, a hol súlyosabb jellegű visszaélés fordulhatna elő, ha az írni olvasni nem tudó helyett irni-olvasni tudó jelentkeznék, mert e tekintetben a személy ben való tévedés később már aligha hozható helyre. E részben tehát minden esetre bizonyos megnyugtatást kell szerezni, de ezt is lehetően kerülésével minden zaklatásnak. Elvárja tehát a belügyminiszter, hogy a most működő vizsgálóbizottságok e nagyjelentőségű hazafias feladatok megoldásánál kényelmi szempontokat nem fognak érvényesíteni, hanem a vizsgát, különösen a munkáselemekre való tekintettel ünnep és vasárnap délelőtt, valamint hétköznapokon az esti órákban fogják megtartani. Törvényből folyó kötelessége továbbá a munkaadónak, hogy a személyazonosság igazolására esetleg kikért munkakönyvét is rövid időre vonakodás nélkül kiadja.

Szekszárdon egyébként az első vizsga május 24 én lesz a városháza kis tanácstermében.

Oda lett az emberek vetése!

Vörösmarty hatalmas rapszódiájának ez a fuldokló refrainje hej ! de szomorúan került toliunkra az elmúlt esztendőkben. Tavaly Szatmár, Szolnok-Doboka vármegyét sújtották rémesen, harmadéve pedig tiz vármegye lakosságát juttatta koldusbotra a tavaszi — permanens árviz- veszedelem. Mi ennek az oka ? Hiszen a Duna és a Tisza völgye Széchenyi István kezdeményezésére egy félszázados kitartó munka után és egy milliárd korona költség árán tejesen védve van az árvíztől, ötezer ötszáz kilométer hosszúságú hatalmas védőtöltések vannak a folyók mentén és ezekkel hatmillió termő magyar föld van ár- mentesitve. Büszkén szoktuk mondani, hogy olyan árvédelem, mint amilyen hazánkban van, párjanélküli Európában, sőt a világon. Sem Hollandiában, sem a Po völgyében ilyen árvízvédekezés nincs. Mi okozza mégis, hogy jóformán minden tavaszra rettegés üli meg a lelkeket, hogy mi lesz ?

Az okozza, hogy a felső vizek hazánk északkeleti és keleti vidékén nincsenek szabályozva nagy meder elfajulások vannak ezenkívül

a kopár hegyekről egy-egy nyári fergeteg vize hirtelen leszakad, elzárja a völgyeket es kész a katasztrófa. Szatmár, Ung, Bereg, Zemplén és Máramaros megye háromszázhetvennégy vizmenti városa és községe állandó veszedelemben van, mint a Vezúv vagy az Etna oldalán levő községek.

Á baj az, hogy ezek a vidékek egy száz- huszmillió költséggek végbeviendő armentesitést megcsinálni képtelenek, mért a tett számítások szerint a védekezés ennyibe kerülne. Könnyű volt az Alföldön, bár ott se volt könnyű, az érdekeltséget társulatokba vonni, és. százmilliókra menő munkákat velük végrehajtatni, es azt a földre adó arányában kivetni. Mert az árvízvédelemmel az Alföldön mit sem érő artéri területek buja termőföldekké váltak és ami értéktelen volt, az egyszerre nagy kincs lett. Ilyen értékemelkedésre a felső vidéken nem lehet számítani. Azért ha az immmens veszedelmet nemcsak a háromszázhetvennégy község és város fejéről el akarjuk hárítani, kockáztatni sem akarjuk a milliárdos költségű árvizmüveink sikerét: az államnak segítő kézzel kell jönni, hogy az állami szabályozás alá nem eső folyók kártételei ellen teljesitendő munkák az érdekeltség bevonásával megindittassanak.

Ghillány Imre báró földmivelésügyi miniszter költségvetésében jelezte, hogy a tavaszi ineg- ismétlődő árvizek olykor valóban borzalmas kártevései megakadályozására két irányban mutat be törvényjavaslatot. Az egyik a keleti, és északkeleti folyók és patakok felső medreinek szabályozására vonatkozó törvény, a másik az uj erdőtörvény lesz, melyben mélyreható intézkedések tétetnek, hogy a kopár hegyek mielőbb be- erdősittessenek, mert hiszen mindaddig, mig a mesztelen szikláról egy-egy nyári förgeteg vize, ahogy Petőfi mondja, : elakarja nyelni a világot, mindaddig minden védekezés és emberi munka hiábavaló. Ahol a hegyeken lombos erdők szivacsos, sok vizet fölszivni tudó erdőtalaj van, : ott az egek csatornái bármi bőven ontják a vizet a lombkorona és a talaj szépen elnyeli, a fölösleg pedig lassan megy le a völgybe az ottani vegetáció élénkítésére, az emberek áldásának.

A földmivelésügyi miniszter már benyújtotta a felsővidéki folyók szabályozására szóló törvényjavaslatot, és a munkálatok ebben az évben már meg is indulnak. Az állam hatvanmillió koronát szándékozik rákölteni ezekre a munkákra az érdekeltségnek is ugyanennyi összeget kell áldozni, de ezzel aztán megszűnik a vészharang kongása és nem fogjuk tavasszal könybe- borult szemekkel azt írni: hogy „oda lett az emberek vetése !“

Merjük remélni, hogy az érdekeltség hamar meg fog alakulni. Hiszen ez az áldott tör vényjavaslat első sorban az ő egzisztenciájukat biztosítja. Nagy, szociális jelentősége van annak, hogy éppen észak keleten évekre menő munka- alkalmak lesznek a népjólét emelésére és jelentékeny szociális alkotás, hogy az Istencsapással sújtottak a jövőben nem fognak koldusbotra jutni.

aztán nem is járna vele rosszul, ha szögény is a lány, meg ha nincs is egy hitőn vele !

Akkor löszök kisangyalom a tiéd,

Majd, hogyha a száraz bokor kivirit!

— Nono, majd elválik ! . . .

A táncteremben újra rázendített a cigány. Erre a leányok abbanhagyják a nótázást s a .muzsika szavára lépnek kettőt jobbra, kettőt balra. Mintha egy cifra -selyemkarika lebegne a levegőben, olyan a leányok körtánca.

A legények az ajtóból szemlélik őket, mindegyik kiválaszt magának egyet, egy szemrevalót s azzal járja végig a táncot. Ingujjra vetkezve közelednek a selyemkarikához s a leghátrabbik belenditi kiválasztottját a kör közepére, utánna a többiek s szól a zene, dalolnak a lányok, áll a tánc. Az ivószobából már ki sem látni a nagy füsttől, de a bennlévők ügyet sem vetnek már a táncra; a „decsi szagos“ mindenkor megteszi a kellő hatást. Csapongó kedéllyel, reszelős hangon dúdolja megszokott nótáját Deák Mihály uram s vele együtt a többiek :

Hideg szél fúj a Dunáról.

Jön a rózsám a tanyáról;

Megismerem járásáról,

Fekete, göndör hajáról.

A borízű akkordok nehezen tudnak utat vágni a sürü füstben, de mit törődnek azzal a danázók : tetszik e másnak a nótájuk ? csak őket lelkesítse, csak őket vigye vissza — legalább egy-két p llanatra — abba a korba, mikor sarkantyúé csizmában futottak a lányok után, kint az öreghögyön, szőlőőrzéskor, szürettájban . . .

Ebben a zavaros mámorban észrevétlenül osont ki egy ifjú pár a táncteremből — a sötét* éjszakába. Mindkettő barna, mindakettő sudár- juagas, éppen egymáshoz illenek.

Langyos, csendes őszi éjszaka volt, még

a falevelek sem igen rezegtek ; talán nem akarták megzavarni a szerelmeseket, akik összefonódva, forró arcukat egymáséba temetve, hallgattak a csillagtalan éjszakában.

Hallgattak. Pedig mindkettőnek volt valami nagy mondani valója, de szivük hangos dobogása nem engedte szóhoz jutni egyiket se.

Végre megszólalt a leány. Aztán beszélt fájó, panaszos szavakkal.

— Tudom én azt jól Jóska bátyám, hogy kied már nem szeret engöm. Tudok mindönt. Azt is tudom, hogy a Bogár Sárihoz jár ; műt vasárnap is ott vót k’ed, onnan gyütt k’ed hozzám, engö n csak hitöget, csak áltatgat. De én olyan jó bolond vagyok, hogy mindönt eltűrök,« mert jobban szeretőm az életűmnél; semmit se tudtam megtagadni kiedtül, mindenömet odaadtam, mert azt hittem, szeret k’ed, mert azt ígérte k’ed, hogy elvösz. Hazugság vót mindön szava de én hittem a beszédnek, mert nagyon szerettem, most már tudom, hogy álnokság vót az egész s csak azért űzte gonosz játékát, hogy egy szögény leányt megejtsen.

. — Igaza vót édös szülémnek, mikor azt mondta: „ne higyj neki, gonosz mindön szándéka, sohse vösz el tégöd !“ Most itt vagyok ! Mögcsufolt ,és odébb áll! Majd egyszer csak hire szalad a faluban, hogy Bárdos Jóska mögkérte Bogár Sárit — de én tovább nem élők, a szent igaz ! Mer gondolja k’ed, más legénnyel szóba mernék ezökután állni ? . . .

— Hát ki mondta neköd ezöket ? Hazudott, aki mondta, hazudott; százszor hazudott! «—szólt reszkető hangon a legény. Soh’se voltam Bogár Sáráéknál; rá se néztem rajtad kívül senkire, csak tégöd szerettelek, ezután is csak érted élők, ne higgy a hazudozóknak, ne hallgass szavukra,

az enyim löszöl drága virágom, gyémántos csillagom, aranyos madárkám 1 s csókkal borította el rózsás arcát.

— Csak hitögessön k’ed, csak ámitgasson k’ed tovább is, úgy se sokáig tart az ámítása; nemsokára mondja majd az egész falu, hogy Bárdos Józsi fölcserélte Baranyai Örzsit Bogár Sárával, — szólt remegő, siró hangon a leány.

— Soh’se mondja senki — felelte a legény s csókolta márvány homlokát a csapodár legények tettős csókjával. S a csöndes, néma éjszakában a falevél gyenge rezgésén kívül nem hal lattszott más, csak a leányka elfojtott, szaggatott zokogása.

*

Három hét múlva nagy dáridó volt az Öregutcában. A cigány lelkesedve húzta a Bákóczi- indulót, a násznép zajos kurjantások közt haladt a református templom felé.

— Vájjon kinek az esküvője van? . . .

Most vezeti az oltárhoz Bárdos József Bogár Sárikát, a falu egyik leggazdagabb és legszebb leányát.

— Hát amott, lenn a „Tabánéban, miért szól oly busán, oly bánatosan a katholikus templom kis harangja ?

Baranyai örzsikét kisérik utolsó útjára — azt siratja.

A falu vén ákácfái összedugták lombos fe jüket, halkan susogtak egymás közt, de suttogásukat elkapta a lenge szellő, átröpült vele Sárköz regényes rónáján ; elbeszélte miudenütt, mindenfelé ; elmondta a nádasoknak, berkeknek, az aranykalászos földnek, a dalos madaraknak, a virágos rétnek, erdőnek, mezőnek:

„Az egyiket most viszik az esküvőre, —

A másikat szép csendesen, kisérik a temetőbe.“