Tolnamegyei Közlöny, 1913 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1913-12-14 / 50. szám

XU. épfolyam.

_________________________________50. szám.___________________Szehszárd. 1913. december 14.

Fü

ggetlenségi és 48-as politikai hetilap

Szerkesztőség

Bezerédj István-utca 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők.

Telefon 11. Kiadóhivatal Telefon 11.

Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők.

Felelős szerkesztő Főmunkalárs

BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ

Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon.

Előfizetési ár: Egész évre 12 K, Vs évre 6 K, */4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában.

Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 korona, további sor 30 fillér. — Nyilttér: garmond soronként 40 fillér.

Pénteken.

Télen, nyáron, hidegben,, melegben, esőben, hóban, sárban, porban Szekszárd rt. városában, minden hét pénteki napján, a Benedekszurdoki pincelakásokból megindul a szomorú menet. Negyven-ötven rongyokba burkolt, sánta-béna, sápadt kinézésű alak halad a belváros utcái felé, hogy minden házba bekopogtatva, a két filléres könyöradományt elnyűtt tarisznyájábarakva, egy hétig tovább tengesse irigylésre nem méltó életét.

így látja el á megkülönböztetett címmel díszelgő vármegye székhely a társadalom azon legalsó rétegét, melyet bilétás koldusnak nevez el a világ.

Kétségen kívül ez egy nem mindennapi baj, melynek orvoslására törekedni nemes, szép és szükséges teendő volna, mert eltekintve attól, hogy ezt az áldozatot ismét a lakoság azon rétege kénytelen meghozni, mely amug/is mindennemű köz- intézmény fenntartására mintegy predesztinálva van s mely nem is oly jelentéktelen, mert évenként 20—30 koronára rúg; még-az is megfontolásra méltó, hogy az élő nyomorúság szemlélése a jótékony adakozóra nem a legkellemesebb benyomást gyakorolja.

De ez még csak a kisebbik baj; a nagyobb az, hogy ezek a szegény emberek mindennemű ragályos betegségnek önkénytelen terjesztői.

Az orvosi tudomány tudvalevőleg megállapította, hogy mindennemű ragályos betegség a bacillusok által terjed, sőt legújabban azt is feltalálta, hogy vannak

egyének, kik a betegséget, minthogy erre hajlammal nem bírnak, nem kapják ugyan meg,_ de a közforgalombán, mint bacillus hordozók szerepelnek. Már most, nem hiszem, hogy akadna még nem szakértő is, aki tagadásba venné, hogy azok a földalatti pincelakások, melyekben ezek a nyomorultak szegénységben, tisztátlanságban életüket tengetni kénytelenek, a legjobb bacillus tanyák, ahol az amugyis termékeny fertőző anyag a legalkalmasabb talajra talál.

Minden pénteken tehát, mintegy ötven bacillus hordozó, évenként ötvenkét- szer lepi el leginkább a belvárost, hogy akarata és szándéka nélkül ezt a városrészt is inficiálja. E szerint a legfontosabb közegészségügyi feladat, ennek a heti vándorlásnak a legnagyobb eréllyel véget vetni.

Úgy tudom, hogy városunknak van egy úgynevezett szegényalapja, melynek egyenesen az a feladata, hogy a részint önhibájukból, részint anélkül ilyen szomorú sorsra jutott szegényeket ne csak istápolja, hanem egyenesen eltartsa. Nem vagyok ugyan tájékozva, hogy ez az alap mily összegre rúg, de annyit kimerek mondani, hogy ezt az alapot oly helyzetbe kell hozni, hogy az arra -szorultakat' né csak karácsonyi ajándékban részesíts^, hanem azok évi ellátásáról gondoskodva, a heti vándorlásokat teljesen megszüntesse. A felhozott szempontok ezt sürgetőleg követelik.

Már most nem az én feladatom, arra nézve javaslatot tenni, hogy mi módon lehetne ezt a szegényalapot oly arányban

fejleszteni, miszerint az kitűzött feladatának teljesen megfeleljen ; mégis van egy eszmém, melyet az illetékes tényezőknek szives figyelmébe ajánlok. A város költségvetésében előfordul egy tízezer koronás tétel, melynek az lenne a feladata, hogy az állami főgimnázium fenntartására szükséges költségek részbeni fedezésére szolgáljon. Ezt az összeget az állammal kötött szerződés'értelmében a város kötelezve volna az adóhivatalba évenként beszolgáltatni, de hét év óta, megfoghatatlan módon, sohasem szolgáltatja be. Már most, ha a költségvetésbe felvett összeg sohasem jut rendeltetési helyére, de azért a pénztárban sem marad benn, természetes, hogy azt felhasználják valami más célra. Ily módon a város adósága évenkint tízezer koronával szaporodik, mely összeget, hogy a tönk szélén álló állam valaha elengedje, alig van kilátás rá.

Ha tehát már elköltik, ezt az összeget — vagy legalább annak kamatait — legalább fordítsák a heti vándorlásra kény- szeritett szegények eltartására.

Ezzel azután csakugyan érdemes szolgálatot tennének a közügynek.

Boda Vilmos.

Női gazdasági iskolák.

A mérföldes léptekkel előrehaladó liberáliz- mu8 az utóbbi évtizedekben minden vonalon biztosította a nőnek a kenyérkereső pályán való érvényesülését. Erős versenytársa ma már a férfinak a nő az intellektuell életpályákon is s eltekintve attól az üdvös momentumtól, hogy nőorvosaink vannak, már a jogi pályán is vannak versenytársak, sőt hovatovább mindig nagyobb

Liliomok.

A „Tolnamegyei Közlöny" eredeti tárcája.

Irta: Sepsiszentgyörgyi.

Gyöngyné szegény özvegyasszony volt. Bogárhátu kicsi háza ott húzódott meg az alvégen félholdnyi kerttel. Kicsi portája mögött cammogott el a Duna Csalóközi ága; el is ha- rapdált a fundusából már egy negyedrésőt.

Ura után nem maradt semmi más vagyona. Azért hát a dúsan termő kis kertjében kereste meg kenyerét: liliom és rózsatermeléssel. Egyetlen leánya, a tizenhat éves Vera is már jócskán segítette munkájában.

Poetikus foglalkozásuk szinte rányomta bélyegét arcukra is. Vera arca oly hamvas, üde volt, hogy vetekedett liliomjaival. Sőt anyja arca sem akart megöregedni. El is nevezték a faluban Lilioméknak.

Gyönyörűség volt benézni kertjükbe úgy junius dereka táján. Valóságos liliomerdő bólogatott onnan felénk. Udvarukból pedig a legszebb piros és sárgarózsák kacagtak kifelé a kerítésen. Mikor aztán teljes pompában voltak a rózsák és liliomok: leszedette a faluban lakó patikus és illatszereket főzött belőlük. Ezek az illatszerek aztán bejárták a nagyvárosok fényes illatszerüzleteit. És senki sem gondolta, hogy egy szegény parasztasszony munkájából születtek.

*

Egy szép májusi délután ép a liliomok közt bíbelődtek ; Vera fölpillantott véletlenül öntözéséből s a kerítés mellett egy urias külsejű ifjút látott, ki bámulva szögezte tekintetét reá. Hogyne! Vera szép volt, mint egy feslő rózsabimbó ; s a rengeteg liliom között úgy festett, mint egy bibliai kép eleven másolata.

Bár nyomban munkához látott, mégis kissé meg lett zavarva, Gyöngyné is észrevette a bámuló urat, de neki nem volt feltűnő : megszokta, hogy liliomkertjét bámulják az idegenek. Alig múlt félóra, nyílt az utcaajtó.

— Nini, Nagy jegyző ur az előbbeni úrral; mit akarhatnak ? súgta oda leányának.

— Jó napot adjon Isten kedves Gyöngyné asszonyom! kiáltott már messziről a jegyző feléjük.

— Adjon Isten ! — válaszolt nyájas arccal Gyöngyné.

— Mivel szolgálhatok az uraknak?

— Előbb bemutatom Bártfay Béla festőművész urat édes szomszédasszonyom, — és kedves leányának is.

A műrész nyájasan fogott velük kezet.

— Nagy kérésem volna édes asszonyom; :— szólt. Az imént erre mentem s bámultam remek liliomkertjét; de leginkább, a legszebbet köztük : kedves leányát; — s mosolyogva pillantott Verára. — Oly szép volt a kertben, amilyet én még nem láttam soha.

És azért jöttem ide, hogy megkérjem, engedje őt lefestenem. Ugye édes Veronika, kegyed is bele fog egyezni ? Rövid ideig fog tartani.

Vera irult-pirult s még szebb volt igy. Gyöngyné zavartan, tétovázva s mintegy támaszt keresve, a köztiszteletben álló jegyzőre nézett, kérdőleg.

— Megengedheti bátran édes Gyöngyném, nincs abban semmi rossz. Sőt büszke is lehet, hogy ily szépséges leányt adott magának az Ég.

— — De a jó Isten el is veheti e szépséget tőle sóhajtott föl válaszképpen. — Ép azért

nem is vagyunk rá egy csöppet sem büszkék, ugye leányom ?

— Hanem más aggaszt engem. Mert hát tudják az urak, hogy a magunkfajta szegény embereknek egyetlen kincsük és kamatozó vagyonuk : a becsület. Megbocsássanak az urak, ha vétenék szómmal. S aztán a mi fajta népünk itt falun, bizony kihireszteii ha valami úri do logba keveri magát ilyen szegény leány is, mint az én Verám.

— — Eredj lányom etestd meg a csibéket, szólt hátra Verának hirtelen, hogy ne hallja további beszédjét.

Biz úgy van uraim. Isten látja lelkem: Verát is úgy neveltem föl, a jó isten segítségével ; mint liliomjaimat, ő reá is féltve vigyáztam ; mert higyjék el az urak, a leány becsülete kivált a szegényé, — még a liliomnál is kényesebb . . . Oszt maholnap bizony leányomra kell támaszkodnom, ha kiesne öreg kezeimből a kapa. S elérzékenyülve törülgeté könnybeborult szemeit.

A két férfit szinte megnémitotta az egyszerű, falusi asszony okos, lelkes beszédje ; remek elve és nézetei. De a művész le volt bilincselve.

— Édes jó asszonyom, egész őszinteséggel hajlok meg értelmes beszédjére szólt. De engedjen meg és higyjen nekem: nem lészen ebből semmi. Egyszerű lesz a dolog nagyon. A Veronika odaáll a szokott ruhájában, öntözőkannával kezében, épp úgy, mint az imént láttam, oda a halványpiros rózsafa mellé s 1—2 óra alatt lefestem őt. Sőt édes néninek is fogok adni egyet emlékül. Mily öröme lesz, ha mindig fiatalnak fogja látni őt azon a képeD, késő öregségében is.

— Kedves szomszédasszonyom, szólt bele beszélgetésükbe a jegyző, ki időközben elment Vera után, a kertet nézni, ismer engem maga is,