Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-22 / 51. szám

Karácsonyi emlék.

Ha soha máskor eszembe se jutnál, Lelkem édes anyám, így karácsonyfáit a lábad nyomát is Százszor eláldanám.

Veled jártam először Betlehemben S e szent napok alatt Hozzám e jámbor pásztorok azóta Mindig beszólanak.

S az ablakunkat megzörgeti halkan Az angyalok dala,

Az, amelyet legszebben a világon Te zengtél valaha.

És mondok én is kis gyermekeim közt, Mint egykor rég veled,

>Krisztus Urunknak áhlott születésén« Édes, szent éneket.

S mig áhítattal s édes boldogan igy Együtt ünnepelünk :

Tudom, a láthatatlan angyalokkal Te is igy vagy velünk!

SZABOLCSÉ A MIHÁLY.

Karácsony.

Irta: Paur Ödön.

A szeretet ünnepét ünnepeljük. A családi otthon falain belül a gyermeki öröm érzete lengi körül a feldíszített fenyőgalyakat, a megbocsáj- tás, a megtérés látszata csillog a gyertyácskák fényében s mindez a távolról -szemlélő lelkében is, néhány napra a glória dicsfénye mögé rejti a földi gondokat, a nehéz aggodalmakat.

Boldogok, akik hisznek ! Boldogok, akiket a karácsonyfa kasírozott díszei még képesek a jövő felől édes illúziókban ringatni, amikor oda |

künn a metsző hideg téli szél rémmeséket sikolt a még talpon álló fenyvesek lombkoronái közé, gyilkos háborúról, tömegek egymás iránti gyűlöletéről.

De azért felgyújtjuk a karácsonyfa gyertyáit és ez jól is van igy ! A karácsony est örömei, az uj nemzedék illúziói. A gyermekek örömei pedig a szeretet hangján érintik és megihletik a legkérgesebb szivet is a karácsony szent estéjén, amikor a múltak ma még élő nemzedéke, az emlékezésből merit, néhány órára is jól eső megnyugvást a ma eszményei között. Pedig tudjuk mindannyian, hogy hamis a csillogó disz, mely az édes emlékeket nyitja fel s a szeretet ünnepének hangoztatása is csak áltatás, mert a teremtett és megváltott ember váljon szeret e mást manapság, mint önérdekét és önmagát.

Hiszen azt a karácsonyfát is az üzleti érdek és élelmesség jutatta szülőhelyéből a Lldiszitett asztalig, a család anyagi erejét felülhaladó csillogó díszek és tartozékaik pedig, hány helyen a hiúság és önzés eredményei ? Az igazi szeretet ünnepe, ma már legritkábban honol a legdisze- sebb karácsonyfák tövén, hanem talán legtöbbször a kicsiny kunyhók ablakaiból kiszivárgó mécs világ mellett felállított fenyőágacska környezetében t Iáiható.

Pedig a szeretet ünnepe^ a Megváltó legdicsőbb tényének emlékezete. És pedig az emberszeretet jegyében figyelmeztet, hogy akkor, amidőn ezrek és ezrek a boldog családi tűzhelynél a szeretet jegyében ünnepelnek, ugyanakkor az embertársak szerencsétlenebb ezrei a legnagyobb nélkülözések között, esetleg munkaképtelenül, betegségtől sujtottan virrasztják át a szeretet ün népéül rendelt éjszakát 1

Ez a két véglet váltja ki a jelen elméiké dés tanulságait. Ha tud az emberiség saját anyagi érdekeiért szervezetekbe tömörülni, ha múló örömök és előnyök megszerzéséért lehetséges megalkotni a maga egyesületeit és társasköreit, honnan van az, hogy az emberszeretet jegyében alakult intézményeinek működése fokozatos lanyhulást, mutat ? Itt-ott találkozunk még az emberszeretet jegyében egy-két jólelkü egyén társadalmi akciójának nyomaival, mikor igy karácsony táján egy-két kiválogatott, kiváltságos szegény gyereket 20—30 korona erejéig felruháznak, megajándékoznak ; de hát ez volna az embei’szeretet jegyében a magyar társadalom összes kötelessége?

Az idei karácsony sok helyen szomorú karácsony 1

Borzasztó elemi csapásokon kívül a rendkívüli politikai és anyagi helyzet súlyát borzasztóan sínyli maga a nép, az istenadta magyar nép minden rétege.

Talán soha sem volt aktuálisabb tehát mind most, a karácsony szent estéjén affelől elmélkedni, hogy ezt a népet nemcsak anyagi terhek elviselésére, de az emberszeretet jegyében a jótékonyság gyakorlására is szervezni kell, mert borzasztó képet tár elénk ilyenkor a szegények helyzete s még borzasztóbbat a — kórházak karácsonya !

Az ország szerencsétlen éghajlati fekvése, mely nemcsak a kereseti viszonyok rendszertelen elosztása, de a lakósság egészségügyi helyzete tekintetében is erőteljes társadalmi tevékenység korrekcióira szorul, ilyenkora megikletődés óráiban talán nem hiába kiállt segítségért, az arra hivatottak szervezetihez. A magyar gazdatársadalom legkiválóbbjai s a népszövetségek intézői, aki a magyar nép boldogulása érdekében annyi jelentékeny szervezetet, szövetkezetét, gazdakört hoztak létre, lelkűk mélyén át vannak itatva az itt kifejtett eszmék fontosságától, kezdjék meg tehát a munkát ezen a téren is, az igazi szegények meg nem szűnő hálája lesz a jutalmuk.

A feladat az, hogy a már meglévő érdek- képviseletek működési körébe illesszük bele a jótékonyság önsegélyző csoportjait, melyek feladata a népsegélyezés, betegsegélyezés megoldása legyen s ha az ország területén ma már tízezreket is meghaladó, bármely felekezetű csoportok, szervezetek: átlag egyenként évente csak 10 boldogtalannak nyújtanak enyhületet, mégis a jövőben már százezrek fogják boldogabban ünnepelni a knreszténység legszebb ünnepét, a —- karácsonyt!

Karácsony a táborban.

— A szekszárdiak győzelme a Tarabos-hegyen. —

Irta: Koretzky János.

Anno domini, az Urnák 1912. esztendejében történt. Az európai feszültség a legmagasabb fokra hágott. Délvidéken, a rideg Balkán hegység alatt a szlávok erősen fészkelődnek s a diadalmámortól megittasodva már a monarkia felosztásáról is álmodoznak; erősen bízva az atyuska, az orosz medve támogatásában. A monarkia csendes mozgósítási mozdulatot végez, mely operáció a kettős haza összes polgárainak izgalmas találgatásra ad alkalmat.

A modern ólombánya munkásait, a nyomdászokat sem találja meglepetésszerűen a mobilizálás. Találgatják, ho y a két testvér közül melyik lesz erősebb : az ólomgolyó avagy a betű ? !

Az élénk temperamentumu nyomdász-sereg évődéseinek a város egyik tekintélye, a kisbiró vetett véget, hozván a behivójegyet, melyre la- konikus rövidséggel rá van nyomtatva: „Sofőrt einrücken ! Szabad utazás Hercegovinába“.

Tűzoltó Gyula kollégám, a vészes elemek egyik rajvezetője, kit különben a sors igazán próbára tett már, groteszk arccal fogadta a hirt, mondván, ha igy van, legyen ! Ezzel maga elé nézve ^bambán, hiimmögöt magában. —Újvidéki Jóska valóságos póttartalékos és nemes Kecskés Sándor, aki Szegeden a „Jóska“ nevű nagydobot huzó ló ápolója, nemkülönben az ezred kutya dkfatója volt, méltóan sorakoztak hozzá. Jöttek azután sorra: Lármás Pál, Ramslis Laci, Sze* relmes Lajos káplár és Goromba Lajos furvézer, Tollas Móric, Veterán Vince nyug. őrmester, a kis Vörös Feri és En. Tábori lelkészről is gondoskodtunk. Kiss Guszti, a nyomda legképzettebb ivója vállalta a tisztséget; ő ifjú korában csuklyás barát volt s a fenti képességei folytán állandóan hadilábon állott ' a szerzettel, miért is kiemelték a rendből. Marsadjusztirungja édes atya börtönfelügyelői fehér csákója és. annak még 1878-ból, a boszniai hadjáratból maradt rozsdás fringiája volt, amelyek különösen emelték tekintélyét. Kántorunk, mert hát az is kellett, Hitler karmesterünk lett.

A legközelebbi vonatta^ indulnunk kellett. Búcsút vettünk a hetüktől. Örültünk, hogy hite lezőinktől is megszabadulunk.

Asztaltársunk és kiérdemesült rajztanárunk néma lemondással vette tudomásul távozásunkat. Mondván: „Vén kukacok, dögöljetek meg!“ — Fütykösével nagyott vert az asztalra. Majd a tüzoltózenekar Léhmann vezetésével rágyújtott a „Kaposi t . . . ban . . .“ kezdetű marsra, melynek hangjai mellett vonult ki a bátor sereg.

Az igazgatók elképedtek s a katonai hatalom előtt meghajolva, szomorúan lemondtak a zsiros osztalékról. A síró asszonyok és sipákoló gyerekek, továbbá az összes hitelezők szomorú csapatától kisérve ültünk a vasútra ; hogy meg-, nyugtassuk a honmaradókat s jókedvvel menjünk a vágóhidra, a kis Vörös Feri adjutánsomat megbíztam egy pokoli tervvel. Kieszközöltem a polgármesterrel, hogy a hozzánk tartozó nem harcba 1 való népséget a legutolsó kocsiba szállásoljuk be, melyet aztán Szekszárd és Öcsény között a kis Vörös Feri ügyesen lekapcsol. Nem akartam — elég okosan — hogy az asszonynépséggel együtt: haljunk meg. Gondoltam, hogy az életben eleget zsörtölődnek az asszonyok, a halálban legalább ne legyünk együtt, mert még a közös sírban is veszekednek.

, A vonat elindult. Az egész utón aztán a bátorság fokozására nagyokat húztunk Bodnár és

Schneider igazgatónk által adott miseborokból. Szólt az ének. Csak Szerelmes Lajos volt beteg. Epedt a szive azért a gömbölyű karú és piros arcú leányért, akit itthon kellett hagyni. Karácsonykor lett volna az eljegyzése. Gyakran és nagyokat sóhajtott. Nem akartuk, hogy az ilyen nem katonához illő viselkedés köztünk uralkodjon, rázendítettünk a Kossuth-nótára :

Hplldogál a szabadságnak Aranyfürtös virága;

Hulldogál a Kossuth Lajos Könyharmatos sírjára.

Törd-fel, törd fel édes apánk Koporsódnak födelét,

Csak még egyszer lobogtasd meg A szabadság levelét.

Csupán Lármás Pali nem énekelt, mert nem járt á munkásgimnázium dalárdájába, igy nem értett' hozzá ; csak mindig a refrainnál fújta borízű hangon : „La-la-la-la-la-la-la !“ leirhatatan kőtára !

Két nap és két éjjel utaztunk, mig állomáshelyünkre, Trebinjébe érkeztünk. A parancsnok előtt én tettem meg a sablonos, rövid jelentést. A parancsnok, aki lengyel származású volt, irataink áttekintései után érdeklődött felőlem.

— Ugy-e bár, ön lengyel ?

I— Nem. . Csak az öregapám volt.

Barátságos kézszoritássa! félrevont. — E!- mondta, hogy családtagjának tekint. Rokonok vagyunk. Elmondta ugyanazt a régi történetet, amit ^párn. mesélt öregapámról, a hires lengyel- szabadság bátor, katonájáról, ki Lengyelország leverése és ^felosztása után a magyar földön talált menedékettöbb testvérek voltak, de az idők folyamán elvesztették egymást, nem adtak hirt egymásról.,!- ,

Beszédé i közben szemébe néztem a marcona