Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-08 / 49. szám
Háborús ország fővárosában. — Belgrádi levél. — Irta: Koritsánszky Ottó. Belgrád, 1912. nov. 30. A háború rémét talán soha nem láttam oly megkapó, lázitó szimbólumban elénk, állítva, mint ahogy azt Biró Mihály, a jeles szocialista festőművész a budapestieknek megfestette. A béke egyesület plakátja még nem volt annyira megkapó, bár ez is az igazságnak megfelelően rettenetesnek tüntette fel a háborút: Sik mező telve holttetemmel. Itt egy feldúlt ágyú, amott a háttérben a felgyújtott város füstölgő romhalmaza. S mindezek fölé a halottakból kiemelkedik a háború angyala, egy fekete lepelbe burkolt csontváz, mindent megvetőn kajánságra torzul csontábrázata. A másik a szocialista párt háború ellen lázitó plakátja. Iía a legharcrakészebb ekkor merül el a nézésébe, azt is megborzongtatja : hát csakugyan ? igy van ez a háborúban V És felemelkedik menten arra a magaslatra, amely elitéli a harci zajt, bármily motivumu legyen is, az csak a tömeg mészárlás jellegével bírjon. Előttünk görnyedt generális : a háború életet megvető angyala. Csontváz, melyre ráhúzva parlagul a generális ruha, mellén az érdemrendek. Körülötte a népek milliói. Válogatás nélkül : mindenki. És a generális lapáttal hányja őket — az ágyúba . . . Valamikor régen, abba a_ patriarchális jó világban ,,könnyüí<: volt a harc. Összeálltak a nemesek, előszedték buzogányaikat, aztán hajrá ! agyba főbe egymást. Efféle szórakozás volt ez, mint — mondjuk —• az agarászat. De ma napság nem lehet már ily könnyen venni. Ma az ember, mint kulturalak többet ér, sem hogy valami buta golyóbis leteritse. S hány emberélet vesz kárba a háború minden napján. Azonban sírni csak anyának szabad, a nővér, az ara, a szerető könyét lopva törli szeméből, de hősiesen elviseli veszteségét : a hazáért esett el kedvese ! Otthonában talán gyászt ölt, de künt az utcán a lelkesedéstől megittasul, öröm ujong s diadalmámorban úszik . . . Ma is a kumanovoi ütközetet ünnepük még leginkább. Durazzo is szerb kézen ! Rettenetesen lelkes a hangulat. Mit a félbe maradt utca kövezések ! Hogy bekötött fejjel, felkötött karral és sántítva járnak a visszajött férfiak. Zeki pasa legyőzve s a szerb zászló diadalmasan leng a messze Adria parti városban is. Az uj harci készülődésről különösebbet nem venni észre. Itt ott csoportokba verődnek az emberek. Hangos beszédjük hirtelen suttogóvá válik, aztán tovább sétálnak és tüntetve bejárják Belgrád főutcáit. Zimonynyal fent áll az összeköttetés, mint az előtt, csak gyanús a szerbeknek mindenki, aki él. Odaát is katona őrjáratok cirkálnak, csak úgy, mint Zimonyban. Belgrádra jutás szinte könnyebb, mint az elutazás. Akár hajón, akár vonaton mégy, eléd áll a szeib poücáj. Megkérdi 2 __________________, — Tessék parancsolni ! — Ha nem csalódom ön orgonáit ma a templomban. Az ifjú elsápadt. Sietve védekezett : — Igen én voltam, de bocsánatot kérek, majd jövőre . . .-Krizsóczyné nevetve szakította félbe : — Ne, ne ! Nekem nagyon tetszett ajátéka. Sőt valósággal meglepett. — Oh kérem . . . — Ne szerénykedjék. Művésziesen játszott. És honnan szedte a friss, gyönyörű prelúdiumot ? Az ifjú rábámult az asszonyra s aztán csodálkozva, hitetlenül kérdezte meg : — Hát szép volt ? — Csodaszép ! Az ifjú a cipője orrára nézett és csöndesen félénken jegyezte meg : — Én komponáltam . . . A sekrestyéből kilépett az öreg pap s mikor meglátta Krizsóczynét, azt se tudta, mit csináljon a nagy megtiszteltetéstől. — Oh, méltóságos asszony, kegyes pátro- nánk, csókolom a jóságos kezeit, minő nagy kitüntetés ! — Dicsértessék főtisztelendő Ur! Az uj - kántorhoz jöttem gratulálni. Az öreg pap nagyott nézett és zavarában rászólt az ifjúra. — No, amice, csókoljon hamar kezet a Méltóságos asszonynak ! Az ifjú meghajolt, motyogott valamit, Krizsóczyné jókedvűen mondta: — önt, főtisztelendő ur, nem merem meghívni ebédre, mert tudom, hogy még csak most fog reggelizni, de a kántor úrhoz legyen szerencsém. Élfogadja ? TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY ki vagy, mi a foglalkozásod, hol lakói állandóan, mit csináltál Belgrádban a mióta voltál ott. Föhr mindent pontosan, tiszteleg, sarkon fordul s odébb áll. A szállodákba, vendéglőkbe időnként egy-egy katona kocog végig s szemügyre vesz mindenkit, hát ha kémet fedezhetne föl valakiben. Azt hittem a katonák lent vannak Szerbia belsejében s Belgrád üres. Dehogy; lépten-nyo- moii találkozol katonákkal. Az öregek, akik még nem voltak a harcban s a fiatalok, akik kidültek és visszatértek. Nem egy van, aki alig huzza a lábát. De azért : „hasat be, mellet ki„ — masiroz a korzón hátratámaszkodva oldalfegyver nélkül. Sok a fiatal generális is. Hősi viselkedés folytán előléptetések. A posta, minisztériumok, vasút előtt egy-egy daróc rubáju, bocskoros, nyakára sállat csavart móc alak. Vállán a két méternél is hosz- szabb puska lóg, oldalán karabély. A legtöbb épületen a szerb lobogó. Nem egy van, amelyen a görög, bolgár és crnogóc lobogó is ki van tűzve. Az ablakokban, kirakatokban a harcokról való képek. Egy egy iskolán a vörös keresztes fehér lobogó : kórházzá rögtönözték. Ezeket holnap látogatom sorra. A villanyoson együtt utaztam egy török felholdas katonával. A szerbek bosszantják, incselkednek vele. — Maradj köztünk te kutya, ha mersz. — Le kellene ütni — kontrázik valaki. Szegény török nem érti, csak érezheti, hogy az ő vértje tisztán a karjára felhúzott féllioldas szallag . . . És nem a szerb parasztság bántja*, hanem az intelligencia. A szerb paraszt az szimpatikus megjelenésű. Az intelligencia pökhendi, kihívó. Egészen rávall a Monarchiával való packázás. Sok benne a szemtelenség, ami mögött határozottan sok erő is rejlik. A nemzeti öntudatban rejlő erő. Egyébként afféle parvenü viselkedésű : nagy apja majd hogy nem mindegyiké még disznó- pásztor volt, ő pedig már „ur“. Rátartó. De azért politikailag egy az egész ország. Az ő szemükkel nézve, egy igen józan — már mint nekik okos — radikális paraszt politikát folytatnak. Könnyű ez itt. Az egész országban csak 8 olyan ember van, akinek 200 holdnál nagyobb földbirtoka van. A többi kisbirtok egyenletes elosztásban. A szerb nincs regarddal semmire se. Azért értik ők meg pszihologiailag azt a kegyetlenséget, amelylyel a törökre s albánra rontottak : Nesztek vissza, amit nekütík adtatok. Sok-sok helyen Péter király képe van kitéve. Lóháton ül. Délcegen üli meg a fehér mént s az lábbal tiporja a porba hullott félholdas zászlót! Nekem olyanféle ez a kép, mint a kiszolgált huszár ágya fölött ott láthatjuk azt a lóháton ülő arcnak helyt hagyó figurát, akihez fejnek odaragasztják a volt baka képes felét. Péter Králnak pedig játék-dolga volt a bolgár mellett! Egy 56 tagú vörös félholdas különítmény most vonult át Belgrádon. Uszkübből és Prisen- ből jöttek. Csupa orvos, gyógyszerész és kirurgos. Münip effendi és Ismail major vezette őket. Égy szerb ezredestől volt útlevelük. Belgrádon át akár Az öreg pap feljebb tolta orrán az okulárét a csodálkozástól, aztán sietve ő felelt a kántor helyett: — Oh, hogyne fogadná el! Boldog az amice, nagyon boldog, hogy ilyen szerencse éri. A kántor majdnem az orrára bukott any- nyira nézte a cipőjét, Krizsóczyné pedig moso- lyogva mondta ki a szentenciát: — Hát akkor elviszem magammal a ko csimon, kint vár. Igaz, főtisztelendő ur, az orgona nagyon rossz állapotban van. Ma határoztam el magamban, hogy újat veszek a templomnak. Hadd tudjon a kántor ur még szebben játszani! III. Krizsóczyné hódolatteljes bámulója lett Kovács Jánosnak. így hitták, ezen a közönséges, mindennapi néven a fiatal, félszeg, kopott falusi kántort. Bámulta benne a csodálatos tehetséget, az öntudatlan teremtő erőt, a zsenit. Mert Kovács János zseni volt. Fésületlen, vad zseni, aki nem ismerte a maga szellemi értékeit s mint egy ostoba, tudatlan gyerek nézett bele az élet minisztériumába, a jövendőbe, amely pedig az ő dicsőségét, nagyságát rejtette iné- hében. Krizsóczynét szinte remegő izgatottsággal töltötte el a maga nagy felfedezésének tudata. A zseni refiex-csillogásu bélyege, amelyet eddig csak kész müalkotásosok csodált meg, most ott rezgeti előtte egy falusi tanító szögletes homlokán. A művészet imádata hirtelen nagyon közel hozta hozzá ezt a szegény paraszti, homályos származású embert. Mindenekelőtt a kastélynak azt a szárnyát, amelyben a múzeumi tudós szokott a nyári hónapokban lakni, berendeztette Kovács Jánosnak. 1912 december 8. Zimonynak, akár Szalonikinek szabadon vonulhattak haza — Konstantinápolyba. Csupa lerongyolt, álmatlan, kidült szemű, borotválatlan, mosdatlan alak. De azért szóba elegyedtek velem. Mikor megtudták, hogy magyar vagyok, szörnyen örvendeztek. Djevolet és Osman Murvefik Kumanovoból, félre vontak. Suttogva kérdezték, hogy mi van Drinápollyal ? Elesett-e már? Leírhatatlan hatással volt rájuk, amikor elmondottam, hogy még hősiesen védik a törökök. A béketárgyalásokról is tőlem kapták az első hirt. A szerbekhez nem voltak bizalommal ; nem is kérdezték tőlük. Zimonynak utaztak. Onnét Orsován, Budapesten, Konstanzán át — haza. Azt mondták, Szaloniki felé nem mernek menni, mert hátha nem hagynák őket békén a görögök. Velük voltak asszonyaik s gyerekeik is. Piros pozsgás kis törökök. Hazátlanok s vagyonukból kiforgatottak. Az asszonyok minden hangos szóra idegesen összerándulnak. Mér-e ezen csodálkozni valaki ? Holnap tüntetésre készül a nép. Megint ünnepli a királyt, aki különben neki csak báb. A fő az ur, a nép ő felsége ! A király csak kifelé kell — reprezentálni az államot. A dolgukat ők maguk végzik. S a király — volens nollens — helyben hagyja. Késő estig kint hullámzik a nép az utcán . . . A konak első emeletén világosság van ; a király fogadja a futárokat: hozzák a híreket a harctérről, albániából s bizonyára a nagyhatalmak külügyminisztériumaitól is. Az újság árusítók végig rohannak az utcán : kiabálják a legújabb híreket. S mig beljebb Európában lázas izgalommal várják a dolgok fejleményét, itt a háborús ország fővárosában olyan nyugodt — aránylag — a hangulat, hogy szinte példát vehetnénk tőle. Vájjon mi lenne, ha holnap reggelre Biró plakátjai lázitanának Belgrád falairól ! . . . POLITIKAI HÍREK. Reménytelen helyzet. Az elmúlt hét, — dacára a lefolyt és nagy jelentőségű eseményeknek — semmi változást a politikai helyzetben nem hozott, sőt, ha még mondhatjuk ezt, csak az űrt növelte a kormánypárt és az ellenzék között. A munkapárti tábor megszállva tartja a nemzet törvényhozó épületét s a kormány viszi az ügyeket a már ismert módon és eszközökkel. Az ellenzék felvonul, elvonul s az alatt odabenn a parlamentben express sebességgel hoznak törvényt maguknak a munkapártiak, melyek a többé-kevésbbé már eddig is gyakorolt kivételes párthalalmat átruházzák és kifejlesztik a kormául) számára. Megszavaznak törvényeket, amelyeket nem csak a haza kapuján kívül regulázzák a nemzetet, hanem az udvarában, a lakásában, az éléskamrájában. S mindezt érthető gyorsasággal s biztosan is, mert hisz nincs ellenzék, az idő kedvező. A munkapárt dísze, hogy szó nélkül, változatlanul megszavazta a kormány háborús, kivételes hatalmat, mindent felülmúló absolut akaratot adó javaslatait, azokat a javaslatokat, a Aztán kitűnő, ismert nevű mestereket hivott le magához és művelni, taníttatni kezdte a vad zsenit. A félszeg tanitócska tűrte, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. Nem volt tisztában azzal, hogyan jutott e nagy szerencséhez, csak egyszerűen tudomásul vette, hogy drága zongorán játszhatik s hogy egy előkelő gazdag, finom uri- asszony úgy foglalkozik vele, mintha valami csodát látna benne. Krizsóczyné nagyon előkelő családból való, tisztelt független asszony volt, de azért nem kerülhette ki, hogy a művészetért való lelkesedésének szokatlan formájáért a világ nyelvére ne kerüljön. És egy napon levelet kapott egy idős rokonától, akihez a bizalom szálai fűzték s ez a rokon gyöngéden figyelmeztette arra, hogy ismerős társasági körökben kompromittáló kapcsolatban emlegetik holmi néptanitócskával. Krizsóczyné fölényesen nevetett a levélre. Néptanitócska! Tudják is ezek kicsoda ez a tanitócska ? De a levél különös elhatározást szilárdított meg benne. Elhivatta magához a szobájába Kovácsot. A zseni félszegen állított be. — Kovács ur, — kezdte Krizsóczyné el- fogódva, — lehet-e. nekem jogom önt arra kérni, hogy ezentúl még hathatósabban nyúljak bele az életébe ? — Oh, kérem, méltóságos asszony, — dadogta Kovács János szégyenkezve — hiszen eddig is annyi jóságát élveztem. Erről ne beszéljünk, — vágott a szavába Krizsóczyné — én azt szeretném, ha nekem teljes jogom lenne ahhoz, hogy öntől egy és mást kívánjak. Például . . .
