Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-27 / 43. szám
5 solygása, egy jó barátnak drága emlékezete. Óh, a szerető hitves nem fonja többé áldó karját nyakunk köré, lelkűnkből lelkedzett magzatunk nem mosolyog ránk soha többé, s óh, fájdalom, az élet csapásai közt hű maradt barátunk nem fogja többé kezünket biztató szavak közt megszorítani. De csontjaik ott porlanak a szénaillatos temetőben s mi gyakorta elmegyünk a virágos hantokhoz, a melyek szeretteink halandó részeit takarják. Igen, mert azt hisszük, s oly jól esik azt hinnünk, hogy a drága hamvak közelében könnyebben egyesíthetjük lelkünket mindazzal, ami az ő emléküket teszi, s közelebb jutunk az ő szellemükhöz, a mely ime, amig mi élünk, közöttünk él. Ezért megyek el én is a temetőbe, mint egy sírnak zarándoka. Most hullatják levelüket a temető fái erre a sírra. Oh mily szomorú ilyenkor a temető ! Csupaszon állnak a bokrok s a fák a sir körül, meg az örökzöld lombokat is befútta az őszi szél bibor és sárgaszinü falevéllel. Oh, minden a halálról beszél itten, a sir alatt és a sir felett. Lépteim alatt raegzörren az ut avarja s mintha valami gyászos panaszszó hangzanak fel nyomomban. Egy láthatatlan kéz felirta számomra a római temetők epitaphiumát: Siste Viasor! Lehajtott fejjel bolyongok a temetőben, szomorú gondolatok szállnak meg, a melyekről nem tudok számot : dni s amelyek mé gis lekötnek. Ám a láthatatlan kéz felirata hirtelen megállít, szinte parancsszóra, óh a halottaknak is van hatalmuk az élőkön ! Meg kellett álinom e sírnál, hogy illatos áldozatot mutassak be a kegyelet oltárán s ime, a sírnak néma lakója porladó csontjaihoz viszi el lelkemet. Te nyugszol e sírban, hozzánk hü és igaz barátunk, pályánk szerető szivü és biztos kezű mestere, Markovich Jenő! S inig egy hivalkodó márvány obeliszk mohlepte felírására esik tekintetem, biztos vagyok abban, hogy a te korhadó fakereszted nem lészen mértéke a te emlékezetednek; mert sok szerető szív őrzi azt híven, nem szűnő kegyelettel. Bizonnyal az utódok szeretete és becsülése ad csak hosszú emlékezetet sőt halhatatlanságot, sokkal inkább, mint a márvány-obeliszre, a Pantheon, a Wolhaila vagy a Westminster abbey. * Nem sokkal múlt egy éve, hogy itt hagyta curulisi székét ez a kiváló ember s íme, mintha elfeledtük volna őt. Pedig sokaknak él emlékében élénken az ő jóságos és vidám arca, amelyből oly sajá'szerü ellentétként villant elő sas- tekiutete. De hajh, mi tagadás, mindenkinek sorsa a feledés, aki maradandó alkotást nem hagyott maga után. Pedig Markovich Jenőt megáldotta a Gondviselés minden oly tulajdonsággal, hogy kiválót és nagyszerűt alkosson, amely túlélje őt. Nagy tudása, elfáradni és megtörni nem tudó energiája, fönnen szárnyaló gondolkozása s termékeny elméje mind képesítették őt erre. ÍS hogy ime, meghalt anélkül, hogy hirdetné nevét egy kő, amely az ő géniuszának köszöni létét, tragikus sors körvonalai tárulnak szemünk elé, amelynek ő is osztályosa volt. Áldozatul esett ő is az újkori fejlődés hekatombáiban, el kellett pusztulnia névtelenül azon a helyen, amelyre őt hivatása állította. Látnunk kell az ő pályafutásában is, hogy a modern kor nem kedvez a genie előretörésének, mert az osztályok uralma annyira körülbástyázta a társadalom ormait, hogy még midőn a genie azokat bevenni tudná j&táni erejével, össze kell roppannia az ostromlónak vagy el kell csüggednie. így őrölte meg Markovich Jenőt is a mindennapi élet zord forgataga s az a nyomasztó tudat, hogy a betevő falat előteremtéséi kell elfogyasztania azt a drága energiát, amelyet a sorstól nagy és nemes tettek véghezvitelére kapott. így kellett neki is erejét fölemésztenie az ósdi előítéletek ellen való harcban ; harca nem mutatott fel sikert, mert az előítéletekhez mindig az uralkodó rendszer oszlopai és hatalmasai ragaszkodnak legmakacsab- bul s a romboló törekvések érvényesülése elé Bietnek mesterséges gátakat is emelni. így kellett látnia neki is, hogy bár kiemelkedett egy fejjel kortársai közül, a közönséges embereknek a géniétől való ösztönszerü félelme, a rosszakarat és a szükkeblüség aknákkal vette körül pályáját De azért ő sohasem csüggedett. Sohasem láttuk őt meghajló gerinccel. Bármily viszontagságokon kellett is keresztül esnie, büszke önérzettel láttuk őt felemelkedni a balsors kegyetlen támadásain Shakespeare ércbe öntött igazságaként: „Nem csillagainkban ... a hiba, hanem magunkban, akik megbókolunk !“ Kérlelhetetlen ostorozója volt a servilismus- nak, amely immár mindent megmételyezett ezekben a koldus időkben. Nem kímélte sem a finom gúny fegyvereit, sem a felháborodás dörgő szavát, ha a törvények szellemének és az emberi méltóságnak önérdekü megcsufolóit kellett pellengérre állítania. Ah, utolsó pillanatunkig is ra1912 október 27. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY gyogó bámulattal fogjuk övezni ezért nemes emlékezetét, s egy minden izében férfiú gloriolá- jával vesszük azt körül. S ha igaz Anatole France mondára, hogy az ember jellemével hat embertársaira, Markovics Jenőről elmondhatjuk, hogy az ő hatása nagyobb volt a vele együtt működő nemzedékre, mint sok államférfiué, akik származás és összeköttetés révén a legmagasabb polcokra jutottak el s üres jelszavakkal a hízelgők ezreit szerezték meg maguknak. Sohasem törődött a kislelküek érzékenységével, a hiúság gőgjével, sem saját érdekeivel akkor, amidőn hitvallást kellett tennie nagyszerű elvdi és eszményei mellett, amint oly szépen irja azt Pellico Silvio: „Egy fontos igazság mellett vallomást tenni mindenkor kötelesség, mert ha nem is remélhető, hogy mindjárt elismerésre talál az az igazság, mégis elő készitheti más lelkét arra, hogy az egykor nagyobb itéletbeli részre- hajlatlanságra tegyen szert és végre megérje a világosság diadalát lu Valóban, ő az igazságnak felkent bajnoka volt! Ami pedig az ő egyéniségét mindeuki előtt lebilinc8elővé tette, úgy hogy széttéphetetlenül magához láncolta azt, aki őt a mindennapos érintkezésen túl ismerte: az a melegen dobogó szív, amely együtt tudott érezni mindenkivel, a mely mindent megértet és mindent megbocsátott. Őt ismerve értettük meg igazán nagy Széchenyink mondását: „Csak a gyenge szereti önmagát az erős egész nemzedékeket hordoz szivében !“ S ha Markovich Jenő ily példát tudott adni nekünk, mondhatjuk-e hogy hiába élt?! Nem, nem élt ő hiába! S ha nagy alkotások nem is hirdetik nevét, hirdetni fogja emlékezete abban a nemzedékeket megihlető eszmében, hogy egyetlen hely elfoglalására kell törekednünk az életben s ez a hely: a férfiúéi Az ő emléke által értjük át Madách örök igazságát: „A célt, ha nem is érjük el, mitsem tesz. A cél úgyis csak megszűnte a dicső csatának, a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja a küzdés maga. S ha találunk egy eszmét, amely lelkesít s ejpel, nagy és szent eszme az, mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság vagy nagyravágvás formájában hat-e, előre fogja vinni az embernemet.“ Megértettünk téged, értékelni tudjuk küzdelmeidet s követői fogjuk fenkölt példádat. Szel lemed bennünk és általunk élni fog s annak tiszteletét fiainkra fogjuk hagyni, ha meghalunk. Nyugodjál békén, atyai barátunk, drága mesterünk ! TANÜGYI HÍREK. „Jövő nemzedék“. Az életnek áldozatok hozatalára legérdeme sebb java a gyermek. S a szülők az áldozatok meghozatalában nem is fukarkodnak. Éjét napot cgygyé tesznek, nélkülöznek ; tűrik a természet minden mostohaságát, elszenvedik a legfájóbb megaláztatásokat, csakhogy a jövő nemzedék sorsát biztosítsák. Történet és mindennapi tapasztalatok bizonyítják, hogy az eredmény nincs arányban a hozott áldozatokkal. Az ok: téves utón kívánunk célt érni; főleg az anyagi eszközök által igyekszünk a jövő nemzedék sorsát biztosítani. Kicsinyleni az utódainkra hagyható vagyont balgaság volna. De viszont csak ezt, vagy főleg ezt hagyva gyermekeinknek örökségül, keveset tettünk, — habár mindent áldoztunk — utódainkért. A vagyon forgandóságának szemünk előtt levő példái kézzelfoghatóvá teszik, hogy családunk jólétének, hosszú és boldog életének biztosítására a vagyon nem elégséges. És vájjon közülünk hány tudja elérni családjának szerzés által való u. n. biztosítását ? Egy igen kis töredék. Az óriási többség elérhetetlen fantomot kerget, mialatt elmulasztja a lehetőt, a nevelésben, egy derekabb és boldogabb jövendő nemzedék kialakításában való aktiv részvételt. A nevelés kötelességének elmulasztása, avagy lanyha teljesítése az anyagiak hajszolása mellett, továbbá arra vezethető vissza, hogy a szülők egy igen jelentékeny hányadát az elemi életszükségletek előteremtése teljesen igénybe veszi. Ezek a szó szoros értelmében nem érnek rá gyermekeikkel foglalkozni. Mások — szintén igen sokan — a kulturélet költségeit túlbecsülve, az életszükségletek körét szerfelett kiterjesztik. — E miatt nincs idejük a nevelés munkájában való részvételre. Ezeken a bajokon csak a tömegek egyre emelkedő jobb gazdasági helyzete, illetőleg a több kultúra segithet. A családi nevelés kötelessége lanyha telje sitésének nem utolsó oka, hogy a szülők, habár bizonyos ösztönös hozzáértést a nevelés dolgaihoz tőlük elvitatni nem lehet, a nevelés kötelessége terén magukra vannak hagyatva. Nincs, aki irányítsa, biztassa, bátorítsa, kitartásra buzdítsa őket. Nem a szaklapokban van hiány. A szülőknek való orgánumunk nincs. Egy ilyen organumut inditunk ,,Jövő nemzedék“ címen.Folyóiratunk abban. fog eltérni minden eddig létező magyar szaklaptól, hogy nem a szakemberek, hanem a szülők nyelvén fog szólani. Nem nyújtunk elvont elméleti ismereteket, hanem a nagy Tanítómester példájára főleg példázatokban, történetekben, epizódokban beszélünk. A szivén át keressük az utat az elméhez és az akarathoz. Népszerűsítjük a nevelési ismereteket, hogy tettekben kifejezésre jutó érdeklődést keltsünk a nevelés művészete iránt szélesebb rétegekben. Akik azt hiszik, hogy egy ilyen folyóiratra szükség van, támogassanak minket régebben kitűzött, de közbejött akadályok miatt eddig a megvalósulás útjára nem juthatott célunk elérésében. Tisztelettel kérjük az érdeklődő nevelőket és szülőket, hogy előfizetőkül jelentkezni, illetőleg előfizetőket gyűjteni szíveskedjenek. Pécs, 1912 október 25. Ember János. — Tanitógyülés. A „Pécsegyházmegyei Róm. Kath. Tanitó-Egyesület“ kebelébe tartozó bonyhádi esperes kerületi tanító kör“ folyó hó 31-én, Bonyhádon a kath. kör helyiségében tartja ülését, melynek tárgysorozata a következő : 1. 8 és fél órakor szent mise az elhunyt köri tagok lelke üdvéért. — 2. Elnöki megnyitó. Tartja dr. Jozgits János egyházi és Walter Ádárn világi elnök. — 3. A múlt gyűlés jegyzőkönyvének felolvasása, hitelesítése. — 4. Uj tagok felvétele. — 5. Blandl György nagymányoki plébános értekezése az uj ,,Rendszabályok“ ról. — 6. Indítványok — ha alapszabályszerűen beadatnak. — 7. Tagsági dijak és „Pius-internátusi“ adományok befizetése. — U. i. a társasebéden részt venni szándékozók jelentkezzenek előtte való napon levelező lapon Strohmayer János köri pénztárosnál Bonyhádon. — Tanítói közgyűlés. A Pécsegyházmegyei Róm. Kath. Tanitóegyesület értényi espereskerületi köre folyó hó 22 én tartotta meg Nagykónyi- ban évi rendes közgyűlését Magyar Zsigmond kerületi esperes elnöklésével, aki megnyitó beszédjében testvéri szeretetve, munkásságra és a kath. iskolák szintájának emelésére buzdította a tanítói kart. Németh Gizella bedegi tanítónő „A nő megváltozott szerepéről a társadalomban“ cimü tételről értekezett. Végül a tisztujitásra került a Bor, melynek eredménye ez : Németh Antal elnök, Brunner András alelnök, Pintér István jegyző, Németh Gizella pénztáros. A jól sikerült közgyűlés után társasebéd volt, melyen lelkes fel- koszöutőket mondottak húzott drótszállal. TÖRHETETLEN! Magyar Sí EMENS-SCHUCK ÉRT-MŰVEK Budapest, VI., Teréz-körut 36. TÖRVÉNYSZÉK. Esküdtszéki tárgyalások. Október 21-én. Hauszknecht János szekszárdi lakos, vincellér a feleségét Bátor Annát, kivel rossz házas életet élvén, Szekszárdon, 1912. évi junius hó 18-án, kora reggeli órákban forgópiaztollyal agyonlőtte. Ezért a tettéért ült fölötte törvényt a szekszárdi kir. törvényszék esküdtbirósága. — Nem valami magy érdeklődés mellett nyitotta meg a tárgyalást Hazslinszky Géza kir. törvényszéki elnök, szavazó bírák voltak : Salamon Iván és dr. Végess Ferenc kir. törvényszéki bírák, a jegyzőkönyvet dr. Parragh Béla kir. törvényszéki jegyző vezette, a vád,at Kozacsek József kir. ügyész képviselte, vádlott védője dr. Pirnitzer I Béla ügyvéd volt. A tárgyalás a késő esti órák-
