Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-29 / 5. szám
o TOLNAMKGYEI KÖZLÖNY 1911 január 29. XVIII. század végén. Akkor színtiszta magyar emberek európaiasitották, gazdagították nyelvünket tudással és tudatosan, bár nem mindig sikeresen. Most felszínes magyarok tudatlansága és könnyelműsége fosztogatja a magyar nyelv ősi kincseit és ékteleniti törzsökös tisztaságát — fertelmes barbarizmusokkal A magyarul dadogó idegenek tömege, a nem magyar vérü és lelkű magyar irók, a hivatalok paragrafus-emberei, az üzleti világ számoló gépei, az idegenből hajszolva ferdítő napisajtó: tömérdek irdatlan idegenszerűséget csempésznek a nyelvbe, tukmálnak az irodalomra, hamisveretü nyelvpénzt hoznak forgalomba, helytelen analógiákkal félrevezetik a nyelvszokást, elharapódzott magyartalanságokkal megvesztegetik a megernyedt magyar nyelvérzéket. Jött-ment jövevényszólások, gazdát kiverő vendégszók, vadidegen hangzású kifejezések garázdálkodnak a magyar nyelv házatáján. Idegen szellemű szólásformák, szolgailag forditott szerkezetek, más lelkű népek gondolkodásmódjának majmoló utánzásai, idegenszerűségek, magyartalanságok, barbarizmusok hamisítják meg a magyar nyelv szellemét és természetét, tesznek erőszakot szűzi tisztaságán, rágódnak élete gyökerén, seDyvesztik velejét, fenyegetik végpusztulással igazi eredeti mivoltát. Éktelen gyom, dudva, burján, giz-gaz veri fel a magyar nyelv nyájas virágoskertjét. Fattyúhajtások, buja élősdik sorvasztják a nyelv gyümölcsösét. Irtani, gyomlálni, nyesegetni kell, különben sivár avarrá silányul a nemzet termő talaja. Mint az átok-hinár lepi el az idegenségek békanyála a magyar nyelv kristálytükrét, hogy már nem tükröződik benne tisztán a magyar géniusz verőfényes ege. A magyar faji ösztön már szinte csak a nép alsóbb rétegeiben eleven. A műveltek nyelvérzéke tompul. Közöny, fásultság zsibbasztja meg a nemzeti érzést. A nemzetköziek megtagadják a nemzeti szellem jogait. A holnaposok nem ismerik el a tegnap nyelvét, a hagyomány formáit, a múlt örökségét. Á nagy modernség mellett zsugorodik az ősi mag, hanyatlik a magyar lélek. Pedig, ha nem is kizárólagosan, mégis első sorban nyelvében él a nemzet. Az alkotmány mellett a nyelv a nemzeti lét gyökere és koronája, az ősi hagyományok alakja és tartalma, a múltak szent ereklyéje, a nemzet legbecsesebb kincse, értékesebb minden anyagi vagyonnál. Alkotmányunkat idegen erőszak kobozza el fél- ezred óta, vagyonúnkat idegenek harácsolják századoktól fogva. Nyelvűnket pedig, mely alkotmányunknál régebbi, mely minden gazdaságunknál drágább, mimagunk tesszük az idegen ség prédájává. Ez valóságos szellemi öngyilkosság, erkölcsi hazaárulás. Nyelvünk védelme valóságos lelki honvédelem. A szellemi szabadságharcnak is vannak bátor bajnokai. A névtelen hősök, a magyar nép százezrei, akik épen, romlatlanul megőrizték az elődök nyelvét. Az ihletett alkotók, az igazán magyarul iró magyar irók és költők, Petőfi és Arany követői, akik természetes szerves fejlesztéssel gazdagítják, nemesitik nyelvünket. És a tudós vezérharcosok, az újabb ortologusok, akik a nyelvtudomány, az elmélet fegyverével küzdenek az ősi nyelv jogaiért az idegen bitorlók ellen. Emellett azonban némely laikusnak jóakaró hozzászólásaiban sok a naivság és több a buzgó- ság, mint a hozzáértés. A napi sajtó ebbeli népszerű közleményei pedig nem ritkán egyoldalúak, elfogultak, tudománytalanok. E téren még sok a tenni való. Újabban két igen derék tanitó-ember lépett a küzdők sorába, két testvér: Borbély György, a zalaegerszegi főgimnázium tanára és Borbély Sándor, a váci orsz. siketnéma-intézet igazgatója. Már régebben bátran és kitartóan harcolnak, mindenik a maga körében, a magyar nemzeti vagyon megmentése és gyarapítása érdekében, a magyar iparvédelem ügyéért. Tudják és hirdetik, hogy csak gazdaságilag független nemzet lehet igazán szabad és önálló, hogy minden magyar embernek első sorban a maga háza küszöbén kell felállítani az önálló vámterület sorompóit s a maga erszényében kell megalapítani az önálló nemzeti bankot. Most a veszélyeztetett anyanyelv védelmére keltek a tudomány, a meggyőződés, a lelkesedés fegyverével. A legszerencsésebb formát választották. A legközönségesebb, tehát egyszersmind legveszedelmesebb idegen és magyartalan szók, szólásformák, kifejezések, szerkezetek, szóelrendezések közül bemutatnak vagy 150 szemen- szedettet, kimutatják a magyar nyelv szellemé vei, természetével, törvényeivel ellenkező voltukat, érthetetlen, nevetséges idétlenségüket, rámutatnak törvénytelen származásukra s megmutatják a helyes magyar kifejezéseket. Nem száraz tudományossággal, nem nehezen érthető szakszerűséggel irt tanulmányok ezek, hanem népszerű könnyed stiiusu tárcacikkek, érdekkeltő, elmemozditó, élvezetes olvasmányok. De azért biztos nagy tudás szolgál alapul ez igényteleneknek látszó fejtegetéseknek ; ehhez járul úgyszólván kimerítő nyelvkészlet, ritka finom, szinte csalhatatlan nyelvérzék és éles megfigyelés, mely néha nyelvünk ismeretlen sajátságos szépségeire, lappangó szubtilitásaira vet meglepő világot. A mindig érdekes és szellemes előadás majd vas logikával bizonyít, majd negédesen humorizál, majd az irónia, szatíra, szarkazmus, a jogos felháborodás, sőt néha a hazafias túlbuzgóság ostorával sújtja a bitorlókat, mindig meggyőződésből, tehát meggyőzően és győztesen. Nemcsak az észhez szólnak e cikkek, hanem a szívhez is; nemcsak meggyőznek, hanem meghódítanak is. Élet, hév, lélek van bennük. A könyvnek nagy nemes célzatai vannak, de nincs benne külső rendszeresség. Amint időn- kint felbukkannak az egyes témák, úgy ragadta meg azokat a szerző hazafias buzgalma. így lett e fejtegetésekből egy testes könyv. Könyv, mely megérdemli, megkívánja, hogy minden müveit magyar ember elolvassa. Sőt meg is szerezze. Ezt azzal teszik lehetővé a szerzők, hogy rendkívül olcsóra szabták az árát. A 14 Ívnyi könyv, melyet az „Első Váci Sajtó“ kifogástalan szolidsággal, ízlésesen és díszesen állított ki, csupán egy koronába kerül. A szerzők munkájukon kívül, tetemes anyagi áldozatot is szántak e műre, a szent cél nevében, az erkölcsi siker érdekében és reményében. Hazafias cselekedetet mivel, aki támogatja őket ez üdvös szándékukban. Megrendelésre, illetőleg a vételárnak és 20 fillér postaköltségnek beküldése után bérmentve küldi meg a könyvet Borbély Sándor Vácról. Még egy-két észrevétel. A könyv értékét emelte jeles Írónk, Bérezik Árpád programszerű bevezetése s idevágó érdekes cikke. Az a mintaszerű mód, amelylyel ezt a nehéz és fontos feladatot megoldották a szerzők, kívánatossá teszi, hogy ilyen módon rendszeresen összefoglaló, kimerítő nagy munkában dolgozzák fel az idegenszerűségek és magyartalanságok egész anyagát. Tartalmánál, szelleménél és olcsóságánál fogva a „Nyelvünk védelme“ különösen alkalmas arra, hogy tömegesen megszerezzék tanulók jutalmazására. Meg vagyok győződve, hogy becsületes és hasznos dolgot mivelek, mikor a Borbély testvérek könyvét a legmelegebben ajánlom mindazoknak, akiknek nem közömbös a nemzeti nyelv ügye. Dr. Herrmann Antal. Arröl a millióról. Nem egyszerű közgazdasági jelentőségű a pénzügyminiszternek minapi felszólalása a képviselőházban, mellyel bejelentette, hogy állattenyésztésünk fejlesztésére még egy milliót ad kollégájának, a földmivelésügyi miniszternek. Ez a kis felszólalás mindannyiunk zsebét érdekli, de leginkább a fizetéséből élő tisztviselői kart. A kor ragálya, a fényűzés mellé oly súlyosan nehezül minden emberre, aki fix jövedelemből él a drágaság, hogy egyszer már a baj gyökerére kell tapintani és nincs előbbvaló feladatunk, mint a közélelmezési cikkek mai elviselhetetlen drágaságát megszüntetni. Azt mondják a drágaság világjelenség. *— Csakhogy nálunk a nyerstermelő agrár országban nemcsak a világárak konjunktúrái nehezednek ránk, hanem hazai bajok is és pedig állatlétszám nagy csökkenése, nem csak a sertés, hanem a szarvasmarha állományban is. A magyar gazdát jobbára hidegen hagyja a mai nagy ár, mert alig van eladni való állatja. A sertésvész tizenöt esztendő óta szegényiti a gazdát. Sajnos, ez a csapás a legkisebb embert, a kis gazdát, munkást sújtja leginkább, hiszem a sertés a szegény ember haszonállata. Merjük mondani, hogy a sertésvész a magyar erős faj gyöngülését is okozta és hogy e fontos népélelmező cikk fogyatkozása és szerfölött megdrágulása sokhelyt a pellargát és más, a pauperizmus kínzó nyavalyáit hozták a rosszul táplálkozó népnek. Ebből az odavetett és irásközben felötlött gondolatunkból is kitűnik, hogy az az egy millió igazi szociális olajcsepp és valóban csak az a baj, hogy olajcsöpp. No de mégis valami és úgy nézzük, olyan szakértő kézbe jut, ahonnét óvatosan szétosztva, csak gyümölcsöt teremhet. A földmivelési miniszter a napokban egy újságírót tájékoztatott arról a többek között, hogy miként kívánja fölhasználni azt a most már harmadfél millióra növesztett összeget, melyet tárcája az állattenyésztési ág fejlesztésére költ- ségvetésileg kap. Eddig a községek tenyészapaállatok vételére legfeljebb ha a vételár harminc százalékát kapták államsegélyképen, a miniszter szándéka ezután a kedvezményt a szegényebb községek részére negyven százalékig kiterjeszteni, hogy minden község jó tenyészauaállatot tarthasson az állattenyésztés javára. Eddig az állam csak az apaállat beszerzésével segítette a szegényebb községeket, ezentúl a tenyész-üszők vételére is megfelelő biztosítékok mellett államsegitséget fog a miniszter enge- delmezni. A szegény ember legfőbb háziállata a sertés sajnos a tizenöt esztendő óta tartó sertésvész következtében nagyon megfogyatkozott. A miniszter elhatározta, hogy államsegélyt ad a gazdáknak apaállatok vételére. És mivel állat- tenyésztésünk fejlesztése szigorúan összefügg azzal, hogy községeink jóformán a tizenkettedik órában legelőiket rendezzék, a miniszter továbbra is kiterjedő gonddal igyekszik támogatni azokat a községeket, ahol legelő nincs, legelő vételben ahol pedig van, de olyan állapotban hagyják, hogy annyit ér, mintha jóformán nem is lenne. Ott arra igyekszik a községeket rábírni, hogy legelőiket rendezzék, javítsák, fogasolják és fűmaggal bevessék. Képzeljük biró uraimék, hogy fognak erre egyet ümmögni. Mi oiindent ki nem találnak az urak. Pedig ez nem úri kitalálás. Szükségesség. Mindezeket sommázva : magisztrátusunknak komoly és sürgős feladatai vannak. Az állam kiszáll és ezt el kell fogadni. Nem szolgálunk partokuláris érdekeket, hanem állattenyésztésünk nagy elmaradottságát vesszük tekintetbe, midőn azt óhajtjuk, hogy minden megyebeli községünk mozogjon azért a bizonyos egy millió minél nagyobb hányadáért. Farsang. Mondhatnék szomorú farsang. Mindnyájunkat úgy szőrit a csizma, hogy szinte nem is farsangolhatunk. A napi élet drágasága, a felfokozott igények, a szertelen fényűzés mindnyájunkat anyagi gondok elé állít. Kinek volna kedve mulatni ilyen körülmények között ? De más okunk is van csüggedt szárnyakkal nézni a régi heje-hujázás nagy idejét. Az anyagi gondok mellett itt van a társadalomnak klikkekre, kotteriákra oszlása, a társadalmi osztályok szembehelyezkedése, a kiválás bősz biztatása és rangkórság hajszolása. Hogy a társadalmi osztályokban mily nagy a hajlandóság összekülönbözni, — láttuk a legelőkelőbb fórumon a törvényhozásnak vitatkozása rendjén. Mennyi haragvó hullám, sejtett keserű érzelem csiholódott össze a szerb kereskedelmi törvény tárgyalása közben. A mai piaci drágaságért egyedül a termelő gazdákat tenni felelőssé, ez a merkantilérdekcsoportoknak törekvése, holott mi látjuk a vidéken, hogy a gazdáknak jóformán a tizenkettedik órában jött a kis áremelkedés és ez magában semmiképen nem okozza a drágaságot. A gazdákat balsikeres esztendők és piaci rossz konjunktúrák olyannyira elősegitettek, hogy a sovány esztendő után rájuk férne a piaci jó konjunktúra mellett a hét bő termés is. De mindez csak bűnbakkeresés. Ám mégis kihat a társadalmi érintkezésre. Mig egyre öregszik a demokráciái intézmény hazánkban: egyre jobban és jellegzetesebben mutatkozik a társadalmi tagozódás. Csodás ellentét jelszó és tények között. Nálunk a demokrácia hazájában még a falusi mundéros gazda is arisztokrata. És tessék elhinni az életviszonyok megdrágulása következtében előálló anyagi gondok mellett ez az osztály kiválás ölte meg a vidéken a farsangot s ennek idején a társadalmi érintkezést. Ahol még kegyeletes hagyományok szerint rendeznek is farsangi táncokat, ott is minden kanapé sarokban egy-egy társadalmi osztály szeparálódik. Mindenkinek kicsi a másik. Születés, vagyon kiválik. Az emberek rémes gondokkal agyukban mímelik a mulatást s e közben szörnyen unatkoznak. Általánosságban beszélünk, ahogy az országban általában pátriánkon mit vonjanak le igazság szerint, azt az olvasóra bízzuk. Kétségkívül mi meg a szeparálás terén nem tartunk ott, hogy minden kanapénak meg legyen a maga kiváltságos köre, de az utóbbi években bizony nagy társadalmi eltolódás történt és az egész társadalomnak igaz és őszinte együttartása — valljuk be — majdnem jámbor óhajtás. Segithettink-e ezen ? De még mennyire. Egyénenként mindenkinek szerep jut ebben s ha a most folyó farsangon az egész társadalom együttesen minden válaszfalak ledöntésével tudna legalább mikor Terpsichorénak áldoz, fesztelenül mulatni, — ez is vívmány volna ebben a szomorú farsangban.
