Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)

1911-09-03 / 36. szám

To LN A MEGYEI KÖZLÖNY

1911. szeptember 3.

2

távol eső, de összekapcsolódó tényekből megállapíthatjuk, hogy a régi taktikát az erőszak politikája vállja fel, sőt ez már be is következett.

Az első lépés, — ami akkor ilyen színben fel sem tűnt — a képviselők terrorizálásának megpróbálása volt. Ezt a Pál—Posgai affér nyitotta meg. Mikor látták, hogy az ellenzék a fegyverektől nem hajlandó megijedni, ezt abbahagyták.

A következő lépés a kormánynak kellemetlen népgyülések terrorizálása lett. A budapesti népgytilést minden ok nélkül fegyveresen szétverették. A válasz az lett, hogy azóta a népgyülések még impozánsabb és a közönség viselkedése nyugodt, illedelmes és példaszerűen méltóságteljes. Semmi okot nem találhatnak, hogy belekössenek.

Országos felháborodást keltett a harmadik lépés, a sajtószabadság megtámadása. A fővárosi sajtó ezt oly részletesen tárgyalja, hogy nem hivatásunk az ügygyei mélyebben foglalkozni, de annyit megjegyzünk, hogy az inkriminált, állítólag királysértő cikknél már sokkal erősebb cikkek is jelentek meg a Napban. E cikk megjelenése csak ürügy volt a hadjárat megindítására, amit különben a Napnak már hónapokkal ezelőtt kilátásba helyeztek.

Az erőszakosságok soi'ozatába újabban a törvényhatóságok kíméletlen preparálása illeszkedik be és ez az, a mivel részletesebben akarunk foglalkozni és egyben felhívni az ellenzéki törvényhatósági bizottsági tagokat, hogy résen legyenek és az üléseket az ország és az ellenzék küzdelmének sikere érdekében pontosan látogassák. Jelenlétük megakadályoz mindenféle kormány és főispáni erőszakosságot.

A kormány taktikája most ugyanis az, hogy az obstrukciót — bármilyen törvénysértő és durva eszközökkel is — a törvényhatóságokkal elítéltesse. Mikor azután egy csomó ilyen obstrukciót elitélő törvényhatósági határozat együtt van, akkor az „ország közvéleményére“ való hivatkozással uj választást rendezzen és ezen olyan statáriális eszközökkel, a minőkhöz képest az utolsó válasz tás csak kedélyeskedés és tréfa volt, pénzzel, presszióval, ha kell vérrel, — a harcos ellenzék tagjait — ha lehet kiirtsa Ehhez a formális jogot a törvényhatóságok nyilatkozataitól akarja megszerezni.

Arra természetesen, hogy a katonai terheket helyeseljék és az általános választói jogot ellenezzék, egyetlen magyar törvényhatóság sem kapható. A taktika tehát az, hogy a verseci három határozat közül azokat, a melyek a katonai javaslatok ellen tiltakoznak és az általános választói jogot pedig követelik, Egyszerűen elsikkasztják, ellenben a közgyűlés ele viszik a harmadikat, a kormánynak kedvezőt, az obstrukciót elitélő határozatot. Rendszerint valami szürke és jelentéktelen tárgysorozattal rendkívüli közgyűlést hivnak össze. A legutolsó pillanatban póttárgysorozatot készítenek, melyen az obstrukciót elitélő határozat is szerepel, ezt azonban hogyan, hogyan se, de mindig úgy teszik postára, hogy Isten csudája, ellenzéki tagok még véletlenségből sem kapják meg idején, ellenben ismét Isten különös csodája folytán a munkapárti bizottsági tagokhoz mindig

bárót, hogy juttasson el Vetzkó Antal bedeghi plébánoshoz, unokaöcscséhez, egy magyar egyházi dalokat tartalmazó kötetet, melyet nemrég kapott tőle. A dalok ritmusát és melódiáját erősen magyarosnak érzi. Mosonyi itt paprikát szagolna, — Írja tréfásan.

János néven emleget egy karmestert, aki nem más mint Richter János, a világhírű dirigáns. Majd panaszkodik több ízben a bécsi sajtó iránta való ellenséges magatartásáról s jólesően emléke zik meg a magyar sajtó viselkedéséről. Számtalan érdekes epizódról is történik említés a levelekben. Igen kedves, a mint Liszt beszámol Augusznak, hogy miként csinál propagandát a hires szekszárdi vörös bornak s kéri, küldjön belőle Kaulbach festőnek, Bodenstedtnek, a Mirza Shafty szerzőjének, Rubinstein zeneköltőnek és még sok másnak.

Kortörténeti vonatkozások, családi dolgokra tett megjegyzések nagyszámban fordulnak elő. De mindegyik levél tanúságot tehet arról: milyen jó magyar volt Liszt Ferenc. Lelkesedve mondja nem egyszer, hogy mily büszke hazájára és mennyire szereti ...

Egy ilyen rövid cikkely keretében lehetetlen még csak vázlatos képet adni Liszt eddig ismeretlen levelezéséről, mely gazdag kincsesbányája lesz a Liszt-biográfusoknak. Csapó Vilmos könyvével igen nagy szolgálatot tett Liszt és a magyar művészet ügyének. Reméljük, hogy példáját követni fogják mindazok, a kiknek Liszt-levelek vaSy írások vannak birtokában. így azután vala- hára megkezdődhetnék a nagy magyar művész iránt való tartozásunk lerovása.

Csapó könyve magyar és német nyelven jelent meg. Megrendelhető a Molnár-féle rt. könyv- kereskedésében. — Ára 6 korona.

idején érkezik, A munkapártiak megjelennek és a tisztviselők, a regálebérlők, a kormánytámogatásra és hivatalra aspirálók meg is hozzák a kormánynak tetsző határozatot és az ellenzékiek az után az újságban értesülnek arról, hogy mi is történt a közgyűlésen. Természetesen már későn van.

Ezért felhívást intézünk e helyen az ellenzéki érzelmű törvényhatósági bizottsági tagokhoz, hogy a törvényhatósági bizottsági ülésekre pontosan és lelkiismeretesen járjanak el; nézzenek szigorúan a főispán urak körmére. A haza és a köz érdekében teljesitik kötelességüket, ha megakadályozzák jelenlétükkel a kormány közegeinek törvénytelen eljárását.

Dr. Bognár Oszkár.

Tanév elején.

A két hónapi iskolai szabadságnak vége van. Újra az a gyötrő gond tolakodik a szülők leikébe : mit csináljanak a fiaikból ? Mindegyik lelkében az a vágyakozás él, vajha az életben dús kamatait hozná meg az az áldozat, melyet a szülők oly sok küzdéssel gyermekeikre költenek.

Az élet nehéz. Napról-napra drágul a kenyér. Megszerzése egész embert kivan. Erővel, aki nem fárad el az élet küzdelmeiben, ügyeset, aki e harcban nem mai'ad alul, hanem aki az életét széppé, gondtalanná tudja varázsolni, a pénzszerzés örömeiben. A gyermekeket szerető szülők fohászos sóhajaiban ott vergődik az a gondolat: vájjon milyen pályára adják szivük magzatát, hiszen a pálya jól megválasztásától irányitódik jobbára a szerencse is.

Az elhatározás pedig nem könnyű. Itt is, ott is a panasz, hogy ez, meg amaz a pálya túlzsúfolt. A tülekedés, a protekció hajsza nagy mérve, a hasztalan kilincselés sikertelensége szinte mementóképen figyelmeztetik a szülőket: ne add a fiadat jogásznak, mert okleveles ügyvédek mennek el napidijasoknak, ne add tanárnak, mert ezrével vannak állás nélkül, ne add hivatalnoknak, mert egész életén át a gyötrő gond lesz a része.

Nagyon hálátlan munkát végez az a szülő, aki a gyermek sorsát a véletlenre bízza, a gyermeket hajlama ellenére valamely pályára erőszakolja. Ezekből lesznek a tucatemberek, akiket az egyre súlyosabbá leendő élet megőröl, mert rajtuk az erősek, a tehetségesek keresztül gázolnak. A gyermekhez lehet okos, meggyőző szót intézni : de görcsösen ragaszkodni a maguk akaratához — a gyefíneY hajlama ellenére, yégzet- szerü.

Az a régi rendszer, mely csak a hivatalnokot tudta és látta urnák, ma már múlófélben van, mert annyi hivatalnok nyomorúsága igazolja : hogy a titulus miatt nem szabad és oktalanság lenézni a kenyérszerző mesterember szerszámát. Nem különösen akkor, mikor a produktiv munka értéke egyre növekedőben van.

Mindenütt keresik és megfizetik a képzett iparost. Ennek a tere az egész világ, a hivatalnokénak pedig rendszerint csak a hazai hatóságok szobái, ahol a diplomás emberek kálváriát járnak, csakhogy egy darabka kenyérhez jussanak.

Oktalanság a titulusért egy egész életen át nyomorogni. Olyan titulusért, amely ma már okos emberek előtt nem is imponál, mert a dolgozó munkásban éppen olyan hasznos polgárát látja a hazának, mint aki szellemi képességeivel szolgálja a köz javát.

Áki tehát erőszakolja a gyermeket az iskolába a diploma után s nem törődik azzal, hogy a vergődő, a bukdácsoló gyermek mint válik tucatemberré diplomával a kezében, az a szülő pénzét az ablakon dobta ki és egyben keserű sorsát ásta meg annak, akit szeret.

Ma, mikor a technikai pálya nagy jövővel recsegtet még a mi agrár államunkban is, szeretnék a szülők figyelmét oda irányítani, hogy fiaiknak technikai pályát válasszanak: feltéve, hogy fiaiknak erre kedvük, hajlamuk van. Pénzzel járó kereseti ág: a vegyészeti ipar is, ahol a munkást igen jól fizetik. A technológiának bármely ága, a gépipar fokozatos fejlődése, az ötvös művészet, az építőipar, mind-mind aranybánya. Nem sporadikus esetek, hogy diplomás emberek hagyják ott az iroda Íróasztalát és váltják fel a pöröllyel, vagy a mészáros taglójával. A pápai ügyvédből lett suszter példáját követik már a nyomorúságát megunó hivatalnokok, akik azt látják, hogy az ügyvédi klientúrából csak egyesek élnek gondtalanul, a tanár egész életén keresztül kínlódik, még bejut a VII ik fizetési osztályba, az orvos kénytelen menekülni a nagyvárosból falura, mert egy házban 4—5 konkurrenciája van s a kenyérszerzés annyi piszkos harcot,, annyi ellenséget csinál.

Látjuk, tapasztaljuk, hogy a kis hivatalnok sorsa pedig valósággal kétségbeejtő. A kor megköveteli tőle az igényes életet, fizetéséből nem bir haladni az áramlattal, amit aztán a nyomasztó adósság követ. Egy egész élet vergődése vált ki szomorú panaszkodásokat a jobb sorsra méltó emberek leikéből, amelynek eredménye, sokszor az élettel meghasonlás.

Nem mondjuk, hogy valamennyi iparos sorsa maga az eldorádó. De az bizonyos/ hogy inkább nyílik alkalom a pénzszerzéshez az ipar terén, főleg nálunk, ahol az ipar kezdettleges s igy |j jó munkást keresi, mint hivatalnoki téren, ahol az államnál éppen úgy, mint a megyénél, városnál, igazán nagy küzdéssel jut az ember kenyérhez. Ha meg is van az a protekció, amely gyermekeinket hivatalba juttathatja, meg kell gondolni: hogy az iparosnak, a kereskedőnek nem kell protekció, őt a pályáján munkájának értéke viszi előre, amely öntudatnak is becsesebb, mint az, hogy kilincselés, protekcióból lettünk valaki.

Ám ne higyjük, hogy az iparos képzettség nélkül is emberré lesz. Igen: végezzen az a fiú iskolákat, mert ma az iparos is csak úgy tud existenciát teremteni, ha értelme, képzettsége van, amellyel üzlete szellemi életét irányíthatja. Nem a rossz, a hanyag tanulókból lesz jó iparos, hanem a tanulók, a pályáját kedvelő ifjúból, akiben van értelmi fejlettség ahhoz, hogy mesterségét művészivé fejlessze.

Ha eddig a fokig jutott, kétségkívül a mesebeli aranyeső hull a zsákjába, amit lépten nyomon látunk, különösen igy tanév elején, mikor éles körvonalát az a gondolatkör mutogatja, amely ma már nem ismeretlen, nem népszerűtlen.

A pályaválasztó szülők és gyermekek gondolatvilágát szeretnők megtölteni a produktiv pálya megszerettetésével.

Ez a pályát választó ifjúság szerencséje, mindnyájunk öröme volna.

Közjótékonyság.

Az emberbaráti intézmények ezerfélesége, a nap nap után alakuló újabb és újabb jótékony intézetek, a régiek felkarolása, újak létesítése, egyesek és testületek segélyezése nehéz teher a társadalom vállán. Alig akad egy nap melyen gyűjtést ne eszközölnének, s mégis alig van rá eset, hogy ezen nap-nap utáni emberbaráti adakozások uj áldozatkészségből erednének. Mindig, minden nap ugyanazon személyek adakoznak, s ha bármiféle önkéntes adományra van szükség, ismételten ugyanazok kerestetnek fel.

A jótékonyság gyakorlása kötelesség. Akinek van, az adjon ! A tüz-, viz-, jégkárosultakon, vagy a természet számos csapásaival sújtottakon segítenünk kell, a szegényeket, árvákat, minden emberbaráti és közművelődési intézményt, egyesületet, mozgalmat elejtenünk szintén nem szabad ! A szív és a lélek világa parancsolja a közjótékonyságot, 8 ez elől müveit ember, — ha képes rá — ki nem térhet.

Csakhogy a kötelesség nem egyes emberekre, de az emberek összességére szól. A jótékonyság gyakorlása, a nemes, emberbaráti, közművelődési célra esetről-esetre, úgyszólván naponként megkívánt adakozásoknak általánosaknak kell lenniök. Nem igazságos, ha minden esetben ugyanazoké a teher. A közjótékonyság gyakorlása minden ember feladata s nem az értelmiségtől, hanem a tehetségtől kell, hogy függjön. Egyes osztályok teljes kihasználása a közjótékonyság gyakorlásával össze nem egyeztethető annál kevésbbé, mert ez már ezen osztályok kárára és veszélyére történik.

Hogy példával éljek, Dunaföldvár 13108 lakósa közül legkevesebb 13000 nem tud, s nem akar tudni a közjótékonyságról. Tizenháromezer ember közül a legvagyonosabb polgárok nem hederitenek a terhes gyűjtésekre, s ha „próba szerencse“ módjára hozzájuk is bekopogtat valaki, s az ínségben, nyomorban szenvedők, apátián, anyátlan árvák, a sors csapásai alatt segítségért kiáltó ezerek, vagy közművelődés előmozdító egyesületek, humánus intézmények stb. érdekében gyüjtőivet mutat fel, állítólagos „Írni nem tudással“ hidegen elbocsájtják, sorsjegyeket, egyéb módozatokat pedig „nem foglalkozunk velők“ megjegyzés mellett, fájó mosoly kíséretében ridegen elutasítják! 8 megmarad a teher a 108 embernek, akik nemes lelkületűknél fogva esetről esetre viselik is azt, amíg bírják ! De belátásra méltó, ha ilyenek után a mai nehéz és nyomasztó megélhetési viszonyok közt már ezek is fáznak tőle, s a közjótékonyságot a 13000-el megosztani szeretnék." Mennyivel szebb mennyivel hatalmasabb lenne az eredmény!

Adóban meg lehetne osztani a köteles terhet igazságosan, becsületesen, minden részrehajlás nélkül a közérdek javára. Községi költségvetésben évről évre beállítandó lenne a közjótékonyság az adózó polgárok száma és teherviselési képességéhez képest községi pótadóban szolgáltatná az egész társadalom a társadalmi és emberbaráti szükségleteket 1 Minden egyes j^é-