Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)

1911-05-28 / 22. szám

XXXIX. évfolyam_________________________22. szám _________________Szekszárd, 1911 május 28.

■U

ra mm

Függetlenségi és 48-as politikai hetilap

Siepketzf6«ég

Bezerédj István-ntcza 6. it., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők

Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11

Molnár-féle nyomda r.-t,, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzköldemények intézendők

Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon

Felelős szerkesztő BODA VILMOS

Főmnnkatárs

HORVÁTH IGNÁCZ

3 K

Előfizetési ár: Egész évre 12 K, l/s «vre 6 K, */« évre Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona, 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér.

Grói Batthyány Tivadar

és kerületének érdekei.

A körülmények újból alkalmat adnak arra, hogy megkezdett cikkemet folytassam. A kereskedelmi tárca költségvetésének tárgyalása újból alkalmat nyújtott a mi kedves képviselőnknek arra, hogy szereteté- nek, mellyel kerületének érdekeit igazán szivén viseli, újabb tanúságát adja. Hiszem, hogy még vannak, akik emlékeznek azon érdekes nyilatkozatra, melyet Szekszárdon első szereplése alkalmával mondott, akár lesz a kerületnek képviselője, akár nem, de nem fog megfeledkezni arról, hogy szóba hozza az országházban a mi igazán mostoha vasúti ügyünket s ezen Ígéretét most fényesen beváltotta s azt is konstatálhatjuk, hogy az ideiglenes kereskedelmi miniszter ur is habár nem a közel jövőben megvalósuló, de érdemében eléggé megnyugtató választ adott.

Hatalmas beszédéből, amelyben oly sok kereskedelemügyi országos érdeket felkarolt, szabadjon leközölnöm azon részleteket, a melyek bennünket közvetlen közelről érdekelnek.

Budapest—Szarajevói vasút.

A nagyobb vasúti kérdésekről még csak két irányban kívánok megemlékezni. Az egyik, azt hiszem, olyan kérdés, amelyre nézve mindnyájan ugyancsak egyetértünk és ez a következő: Annektáltuk Boszniát és Hercegovinát, ezt nem fogják visszacsinálhatni. Ezek a tartományok véglegesen a Habsburg-dinasztia és jogilag a magyar szent korona alá tartoznak. — Most tehát igen természetes, hogy mindent meg kell tennünk arra, hogy ezen provinciáknak — bár politikai önálló fejlődésüknek és mentül nagyobb konsti- tucionális szabadságuknak teljes tiszteletbentartása mellett — gazdasági értékét Magyarország, a magyar közgazdaság szempontjából minél jobban hasznositsuk.

Már pedig az tény, hogy ha egy területtel közgazdaságilag élénk forgalmat, élénk életet akarunk fejleszteni, ennak előfeltétele a legrövidebb, a legjobb vasúti és hajóösszeköttetés. Itt természetesen a vasúti összeköttetés a fő s e tekintetben csak utalok arra, bogy a mi összeköttetésünk Budapest és Szerajevo közt kacskaringős, hosszú, a célnak és az érdeknek meg nem felel. Nekünk arra kell törekednünk, bogy Budapest és Szerajevo közt egy közvetlen, egyenes vasúti összeköttetést kapjunk, mert ez szerintem egyik előfeltétele annak, hogy a magyar közgazdaságnak és Bosznia és Herczegovina közgazdaságának érdekeit egyaránt kifejlesszük és kihasználhassuk. Ha pedig ez áll, akkor én keresem azt a vasúti vonalat, amely ennek a célnak megfelel és itt boldogult Baross Gáborra emlékezem, aki alatt volt szerencsém annak idején ^szolgálni és akinek az volt az elve és szokása, hogy akár egy tengeri, akár egy vasnti vonalról volt szó, midőn egy ily probléma eléje került, az első az volt, hogy vett egy vonalzót, elment a térképhez és a vonalzóval beállította a legrövidebb összeköttetési vonalat abból az elvből indulva ki, hogy mindig a legrövidebb összeköttetés a legkedvezőbb és attól csak annyiban szabad eltérni, amennyiben technikai akadályok vagy financiális nagy érdekek bizonyos ki..’rési szükségessé tesznek.

így nézve a helyzetet, látjuk, hogy Budapest és Szerajevo közt a legrövidebb, majdnem geometrice egyenes vonal a budapest— sárbogárd—rétsziíasi vonal. Szekszárdot nem akarom említeni, mert azt mondaná valaki, hogy hazabeszélek, hanem a budapest—sárbogárd—rétszilas—bátaszék—mohács—eszék- szerajevói vonalat. Én ajánlom a t. kormánynak, hogy ezen vonal kiépítését, amely csak egyes részleteiben nincs még kiépítve, gondoskodása és tervezései körébe vegye fel.

Én mindig szeretek politikai ellenfeleim argumentumaival dolgozni, különösen akkor, midőn politikai ellenfeleim a kormány mögött ülnek.

így anélkül, hogy ezen kérdés felett részletesebben immorálnék, bátorkodom az igen t. miniszter ur figyelmébe ajánlani azt az igazán szép elaborátumot, melyet ebben a kérdésben Tolnavármegye alispánja, Simontsits Elemér ur, Tolnavármegye törvényhatósága és különösen Bartha Béla tolnavármegyei földbirtokos ur dolgozott ki, kik ennek a kérdésnek közgazdasági és forgalmi szempontból való fontosságát és helyességét a legteljesebb alapossággal dolgozták ki. Ezen memorandumok tudtommal most is a minisztérium előtt feküsznek.

Szekszárd—Sárbogárd—Budapesti vasút.

S most engedőimet kérek, ba egy igazán helyi vonatkozása kérdést is szóba hozok, amely azonban teljesen az államvasutak kritikája körébe tartozik és ez vonatkozik a vasúti menetrendek megállapítására.

Egy egész sereg példát hozhatnék fel, a melyek mind azt bizonyítják, hogy az államvasutak a menetrendek megállapítása tekintetében igen sok esetben nem a közérdeknek megfelelő- leg járnak el. Csak egy konkrét esetre kívánok utalni, s midőn ezt teszem, ismét abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a tisztelt túloldalnak legkiválóbb férfiaira híva tkozhatom, mint koronatanúkra.

Tolnavármegye székhelye, Szekszárd, Budapesttől 167 kilométernyíre van. Ebből a vonalból, ha jól emlékszem, 99 km. a budapest— fiumei fővonalra esik, — ahol tehát elsőrendű gyorsvonatok közlekednek — a vicinális vonalra pedig mindössze csak 68 km. Mégis tény az, hogy bár Szekszárd, Tolna vármegye központja, a fővároshoz aránylag igen közel fekszik, ma Budapestről két és félszer olyan messze eső vidékekre hamarább el lehet jutni, mint a sárbogárd—bátaszéki vonal mentén lévő községekbe és helységekbe, és pedig kizárólag a menetrendnek lehetetlen beosztása következtében.

Kossuth Ferenc t. képviselőtársam, mint kereskedelemügyi miniszter igyekezett annak idején ezen a bajon segíteni, a mennyiben, gondolom 1908. végén vagy 1909. tavaszán, beállított

Intés.

Vigyázz a szivedre, ha jön a május, Szerelmes ködében csukd be a szemed Vigyázz, nehogy lelkedbe lopja megint Tavaszi éjszakák álmát. Engemet.

Kerüld a sugár, barna törzsű fákat Oly hajlékonyán ringok mint magam, Fordulj el a rét széna illatától;

Olyan mámoritó mint az én hajam.

Kerüld a buján nyíló oigonákat, Leheletük elől zárd el ablakod,

Menekülj, ha zöldes alkonyban járva Az én hívogató dalomat hallod.

Burkolózz józan önmegtagadásba,

Fuss az én utamból, ameddig lehet,

Mert ha egyszer a szemünk Összevillan, Magadhoz szorítasz megint engemet.

GEREN DAY MARGIT.

Hepehupás, öreg pécsi utcák.

(Emlékek és emlékezések.)

— A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcája. —

Irta: Horváth Rezső.

(Folytatás és vége.)

IV.

S ah, gondolatom száll-száll s megállapodik egy másik utcánál. Csak olyan hepehupás, csak- olyan dugadőlt, rég kiérdemült utca ez is, mint a többi, amelyről most megemlékezem s amelyek borongó*, zimankós őszi délutánokon a gondolataimat uralják.

Fölfelé kapaszkodó, rossz kövezetü utca volt ez is, amelynek nem volt járdája sem s amerre járt az ember, mindenütt apró, kis kavicsokon, faltörmelékeken kellett botorkálnia. Gid- res-gödrös utca volt, amely a város fölött félhold alakban elnyúló szőllőkbe vezetett. Zsák utcának kellett volna lennie voltaképeu, de mert a tüzes baráturi bort termő szőllőkbe torkolt, hordó-utca volt a leghelyesebb név a számára. Aminthogy ez a név állott a házak falain.

Ebben a göröngyös, alig járható utcában vannak kora ifjúságom legszebb, legédesebb emlékei; oda vezetnek vissza álmaim, ábrándjaim s mindaz, ami az idealizmushoz tartozik.

Égnek kapaszkodó, dugadőlt utca! Teben- ned ismertem meg az első szerelmet! . . .

Az édes, őrjítő érzés ott markolt bele legelőször a szivembe — s én ott ismertem meg, bogy mi a legfájdalmasabb és mi a legédesebb érzése az emberi szívnek.

Ott talált rám sejtelmes varázsával az örökszép, örökifjú érzés, a világokat uraló és világokat leromboló szerelem.

Piros pozsgás, ^pufókarcu volt a leány. S alig tizenhat éves. Én meg akkor még csak két ikszet hordtam a válIáimon. Aztán hogy egy aranyosfénnyel csillogó májusi napon egymásra találtunk, egyszerre egybeforrott fiatal szivünk. A leány szenvedélyes, édes kis fruska volt akiben összes kamaszkori álmaimat megtestesülve láttam s akit úgy szerettem, mint a jó gyermek az édesanyját.

Ezen az utcán sétálgattunk végig egyszer egy szép ápriliseleji vasárnap délutánon.

Mintha csak a természet is a kedvünkben akart volna járni, a nap legmosolygóbb, legaranyosabb sugárkévéjét bocsátotta le a hepehupás

utcára. S mi a fénylő napban, a kápráztató fény- özönben csöndesen bandukolgattunk.

Nem volt köztünk szó szerelemről. Mit is beszélhettünk volna? Azok akik tudják, hogy szeretik egymást, sohasem beszélnek szerelemről. Fölösleges is volna.

Mi is szunnyadozni hagytuk ezt a kérdést. Szorosan összesimulva, lassan lépegettünk és — tervezgettünk. Mariska akkor zárdába készült; apáca akart lenni. A kisleány szive tele volt keserűséggel a világ iránt s fiatalon el akarta magát temetni: elzárkózni a zárda hideg falai, csendes magánya mögé.

És akkor, amidőn igy föltárta előttem a szivét és a magam nyomorúsága is előttem libegett, mégis igy szóltam hozzá :

— Ne menjen el apácának, Mariska . . . Maradjon itt, künn az életben.

Lemondásrezgettki a hangjából, amikorfelelt;

— Miért maradjak künn az életben, hiszen nincsen célja az életemnek ?

Elfogott a keserűség, szomorú életemnek minden buját, bánatát beleöntöttem a pár szóba, amikor feleltem:

— Mariska, hát el akar temetkezni ilyen fiatalon, ilyen gyermekfejjel, amidőn még nem is tudja mi az élet? Ne menjen el, Mariska ! . . . Maradjon itt, a világi életben — még boldog is lehet. Higyje el, jobb idekünn.

— Meglehet — mondta Mariska. — De én nem hiszem, bogy boldog lennék. Ha volna, aki hűen, igazán tudna szeretni, aki elvinne magával innét, a nagyvilági zajból, valami csöndes kis fészekbe, egy eldugott kis falucskába, akkor igen: boldog lennék . . . Mert az ember akkor boldog igazán, ha van, aki igazán szereti s akit szeret . . .