Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-11-17 / 46. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1910 november 20. ismételni. Ebben a tekintetben — én legalább — teljesen meg vagyok nyugtatva, mióta a bécsi lapokban azt olvasom, hogy az ottani körök abban a véleményben vannak, hogy a magyarok mind, akár 48-asok, akár 67-esek, egy húron pendülnek; mindnyájan Magyarország állami függetlenségének kiépítésén fáradoznak, azzal a különbséggel, hogy a negyvennyolcasod nyíltan — a hatvanhetesek takarva teszik. Ha a bécsi körök felfogása helyes, akkor az aggódó hazafiui szív teljes megnyugvással nézhet a jövőbe a delegációs intézmény mellett is, mert akkor nem gróf Apponyi Albert hazafias aggodalma, hanem gróf Tisza István optimismusa lesz az uralkodó bolygó Magyarországon. Boda Vilmos. Olvasókör szervezése Bitén. Ha valamely községen végig kell baladni az embernek, s kis ideje van talán, hogy szét is pillanthat, olyan sokat kiván ilyenkor megismerni. A falut vagy községet úgy futtában, csak rosszul Ítélhetné meg. Hova tér hát be az ember, nem a templomba — pedig ez sem mindig kerülendő — hanem igenis olyan középületbe tér a vándor utas, amelynek ormán egy póznára kötött gyalnforgács a cégér; vagy mivel a „jó bornak még cégér sem kell“ — hát olyan könnyű is azt megtalálni, betéved a csárdába egy ital borra. S mikor onnan távozik, azt hiszi szegény, talán eleget látott, sokat hallott. Szomorúan csalódott. Ki lehet is mindig a csárdában ? A falu kovácsa, egy-két boros kancsó vagy potya fráter — s vége. S ha estenden be is tér egy pár jobb képű atyafi, azok félre vonulnak egy sarokba, fittyet hánynak az idegenre, — a másik banda meg elmerül, s a kártya szeszélyeinek áldozza szabad vagy lopott idejét. S ha akad is valaki, akivel talán szóba ered, az vagy idegenkedve felel, ba kérdezik, de nem ritkán épen megtagad minden választ, nem tudhatja ki az idegen, mit is akarhat ? Am akad elég, aki egy pohár borért vagy szivarért szívesen hazudik nagyokat addig, mig töltve látja maga előtt a poharat, s néma lesz, ha nem noszogatják: „no igyék kend!“ Mindkét esetben eredménytelenül végződött a sokat Ígérő tudakozódás. Mi más a helyzet, ha olyan községbe téved az utas, ahol olvasókör — bármily fajtájú és elnevezésű legyen is az — ha ilyet talál ? Minő örömmel pihen, szinte otthon gondolja magát a barátságos körben s az emberek is, mintha régi ismerősök lennének. De hol is van ma valamire község, úgy 4—5000 telket számláló, ahol ilyen ne lenne ? Írtak szebbnél-szebb verset a kis iskolások számára. Mindegyik külön-külön igazgyöngyöt ér, együvé kötve, könyvbe foglalva pedig szép csokor, amelynek édes illatából buzgóság fakad a szivekben . . . A szeretet ünnepét várva Némuljon el a zsongó lárma, Pihenjen meg a lázas munka. S kizárva a zajló világot S mivel kínál: tövist, virágot Vonuljunk békés hajlékunkba S szálljunk magunkba. Homlokunknak ha van borúja, Szivünknek csalódása, búja Lelkűnknek égő, sajgó sebje: Vigyázzunk, üt a bűvös óra, Most jő nyavalyánk gyógyítója Csak hinni, bizni tudjunk benne. A szeretette. Levetve földi gyarlóságunk. Ellenségünknek megbocsássunk. Szerettűnket keblünkre zárjuk S hallgatva szivünk dobbanását, Az angyalok szárny-suhogását (Kik most hagyják el fény hazájuk’) Csitt . . . lessük, várjuk I . . . Lampérth-nek ehhez a gyönyörű verséhez odacsatlakozik Endrödi Sándoré, a hires kuruc- dalok jeles poétájáé: Jaj de pompás ía A karácsonyfa! Nincs árnyéka, csak játéka Jaj de pompás fa! Minden ága ég, Gyönyörűen égi Kis jézuska vigyázz rája, El ne aludjék! És ki győzné, csak a legszebbeket, a legmélyebben szántókat is kiválogatni! Hát igenis van, kedves járásunk talán egyetlen nagyközsége Báta unikum e téren. No mégsem egészen ... Az embert a természeti törvények kényszerítik a haladásra, utalják a társadalmi együttélésre. Hát igenis, mivel a szükség a legjobb tanító, ezen szükség parancsoló hatása alatt gyűltünk össze e hó 13-án a községház tanácstermében vagy 30-an, hogy megvitassuk a dolgot. Kell-e, szükséges-e egy kör szervezése, s lehetséges-e megalkotása ? Ugy-e furcsa kérdés ? Dehát amily kétkedve és csigalassúsággal szuszogott a kérdés már hónapok óta a kalap alatt, ime egy szép őszi délután teljesedésbe meut. Purt Adolf községi főjegyző, e minden szép és nemesért ifjúi tűzzel lelkesedni tudó férfiú ismertette a kérdést. S amíg igazán ismeri az emberi léleknek elrejtett hamvait, ahol a legnemesebb, legértékesebb tulajdonságai vannak elrejtve; az ő kulcsa, az emberi beszéd szelíd melege, a behízelgő szó varázsa alatt egyenkint nyitogatta ki azokat a kis ajtócskákat s azután már ki-ki önként mutatta mije van. Nem is lehetett másként. Elvégre a nép, ha időnkint a szemétdomb nagyhangú szócsöveinek igazat is ad, annyira mégsem romlott, hogy az igaz szó hatása reá érzéketlenül hasson : ha csak szegény nem buta, de akkor nem is hallgat ám az utcasarok szónokára; vagy gonosz is, ezt meg eléggé bünteti igazságosan a törvény. Belátja ez a mi népünk a jónak hasznát, a szépnek, üdvösnek szükségességét, mint ahogy örömmel csatlakozott most is a kibontott zászló alá — csak vezető kell. Megmutatni néki s évekkel, alkalmi példákkal támogatni, hogy nem a saját gyönyörűségemre, nem is a tiedre egyedül, de az én, te, ő boldogulására, társadalmi helyzetünk reális alapra való fektetésére, gazdasági életünk javítására, a saját énünk mellett a község fejlesztésére, a község jövőjének biztosítására kell, hogy legyen egy olyan he!y, adassék meg a polgároknak az idő és alkalom, hol összejőve megbeszélés, tudósítás, olvasás tanítás, mi minden által tisztázódna a~ napi és élet kérdés. Olyannak képzelem én egy kör hivatását, működő, átalakító hatását a polgárokra, mint aminő termékenyítő hatással van a csodás nap a fönséges világra. Midőn hajnal felé megjelen a keleti ég peremén az első halvány világos fény s bírókra kell a sötétség ellen, küzd, törekszik s végre is nap-nap után győzedelmeskedik rajta; fényesen, dicsőségesen nyargalász az ég azúrjában s meleget, életet rak a kis fűszálba s a faóriások kérges testébe; a völgy titkos méhe ép úgy tőle él, mint a Himalája gyémánttá köszörült orma s ha fáradtan nyugodni tér, azzal a biztató reménynyel búcsúzik: nemsokára újra a miénk lesz. Egy olvasókör hasonló ehhez. Csatát kezd a tudomány nevében az emberi dőreségek, vak hibák ellen. S hogy győz azon, erősségének tudatában áldást, melegséget, megelégedést, boldog életet született a kunyhó penészes odújába 8 a gazdag barátságos szobáiba. Megismeijük egymást egyenkint, megszeretjük egymást a közös Ez a könyvecske, határozottan nyereség irodalmunkra. Ami autologiunk úgy is szegény. Német nyelven könyvtárak állanak rendelkezésre, magyar nyelven, ily irányban, Knábel könyve az első. Egy gyakorlati embernek könyve — a gyakorlati élet számára. Ez mindent magában rejt. Knábel, mint jeles tanító, mint jó paedagogus eszközt ad gyűjteményével tanító társainak. Mint hazáját, vallását szerető férfiú — úgyszólván — csupa eredeti munkát felölelő müvével gazdagítja az irodalmat és kedves olvasmányt tesz a hitbuzgó családok olvasóasztalára. A könyv, amint összegyűjtője jelzi: próbafüzet kiván lenni. Ha bevállik s ha a hazai tanítói kar úgy látja, hogy ez a könyv a valláserkölcsi nevelés tekintetében fontos karácsonyfa ünnepélyek megvalósításához hozzásegít, akkor kibővítve, gazdagítva magyar zeneszerzőink eredeti karácsonyi ének dallamaival, beszédekkel s más egyebekkel, mint teljes müvet adja ki. Knábelt dicsérnünk fölösleges. Csendes, zajnélküli munkálkodásának eredményteljessége dicséri őt s ez képezi egyben méltó jutalmát. A könyvben, a már nevezetteken kívül, a következők írtak még: Szalay Mihály, Csomasz Dezső, Lágler Sándor, Kálmán Dezső, Béldyné Halász Margit, Brandeiszné Frey Melanie, Dal- mady Győző, Zábrák Dénes, Illyés Kálmán, Sárközi, Wurm Károly, Domby Béla, ifj. Porkoláb Gyula, Tóth István, B. L., Csengey Gusztáv, Huszár István, Maday Gyula és Koritsánszky Ottó. A mü beosztása szakavatott kézre vall. A következő öt részből áll: I. Jézus születése. (18 vers) II. Karácsonykor. (28 vers) III. Karácsonyfa. (17 vers) ÍV. Párbeszédek (5) és végül V. Karácsonyi történetek. (3 vers.) sorsért; a falut, ahová helyezett bennünket a végzet parancsoló hatása s társadalmi hivatásunk biztos tudata ébren tart és cselekvésre buzdít. A jelen hibáit megutálva, a múlt bűneit megsiratva uj életet kezdünk s a község gazdaságilag gyarapodni fog, az emberek jóléte biztosítva, sőt állandósítva lészen. Ezért gyűltünk össze, ezért mondtuk ki elvileg egy »Polgári Olvasókör“ alakítását. Igaz, ma még a szervezéssel vagyunk elfoglalva, biztosat hát nem mondhatunk. De akik ismerik, kinek kezében van letéve az eszme diadalra vitele s aki látta az egyhangú, tiszta lelkesedést, az úgy gondolkodna mint e sorok Írója: már régen meg lehetett volna teremteni mindezt. Hiába, maga kárán tanul a magyar — mondjuk így; de az is igaz: ami késik, nem múlik . . . Márton János a szervező-bizottság jegyzője. Csak jót. Már a rómaiaknak példabeszéde volt, hogy a halottakról vagy jót, vagy semmit. Ez az évezredeknél régebbi példabeszéd azonban csak a közízlés oltalma alatt áll; ellenben a törvény szigorúan parancsolja, hogy cselédeink szolgálati könyvébe rosszat, még ha igaz is, beírni nem szabad. Hogy ez mire vezet, kétségbe esve olvasom. Közelünkben egy kis mezővárosban történt, hogy a gyógyszerész cselédet fogadott. A cseléd jó magaviseletünek látszott, a gyógysze- részné reá bízta gyermekeit is. S mikor az édesanyja szombaton megfürdette kis gyermekeit, éktelen ütések kékes vérfoltjaiva) voltak azok borítva. Mindezt a Zsuzsi csinálta. S mikor a gyermekeket az iránt faggatták, hogy miért nem mondották meg a durva bántalmaztatásukat, azt mondották a gyermekek, mert a Zsuzsi tüzes vasat melegített s azzal ijesztgetett, hogy megsüt, ha szólni merünk. Bestiális kegyetlenségeket követett el a cseléd előbbi gazdájánál is s kitudja, hogy a némber mily bűnökkel terhelve lelkét, betolakodva családi szentélyekbe! Hogy az e féle szolgálóleány reá van szabadítva a családokra és tovább kegyetlenkedhet valami sötét mániákus beteges hajlam kielégítéséül, az nyilvánvaló. Hiszen őt megbélyegezni nem szabad, tiltja humanitásunk s e szerint a cselédkönyvbe csak jót lehet beírni, amit elkövetett azt nem szabad. Nem irta be a gyermekei vérfoltjait látva a gyógyszerészné sem. A tolvaj, az őrült, a vérbeteg reánk van szabadítva és a humanizmus jegyében a magunk kárvallásával, a reánk zuduló betegségből kell megállapítani, hogy akit családunkba befogadunk, azzal kész veszedelem egy levegőt szívni, egy fedél alatt élni. Nem, a cselédtartónak meg kell adni a jogot, hogy embertársai okulására bizonyos körülményeket a cselédkönyvbe beírhasson és ne törvény kényszerítse hazudni, vagy bűnös hallgatással embertársaira csapás, végzetes bajt mérni. Ebben ismertettük volna Knábel könyvét, amely most hagyta el a sajtót s amelyet bizonyára szeretettel köszönt a magyar tanítói kar, valamint a szülők is. Egyik szép költeményében Yarságh János a családi dalok széles körben ismert jó nevű, szelíd lelkű költője igy zeng: ». . . . Karácsonyfa azt regéli: Ma is minden még a régi; Mind mi szép, mi gyermekálom, Holtig tart e nagy világon. Karácsonyfa áldj meg minket, Gyógyítsd meg a sziveinket! Bizakodva, hittel kérünk: Tartsd meg a mi reménységünk! . . .< Hitre, reményre tanit a kötet kicsinyeket, nagyokat egyképen. A nagyoknak öröme lesz a kicsinyektől e szép karácsonyi dalokat hallani s a kicsinyeknek lelki gyönyörűséget okoz majd, hogy ez ünnepélyek által odajutnak a „gyermek- barát Jézus jászolához !‘‘ A kötet tehát a kicsinyeknél, nagyoknál erkölcs építő munkát is végez, ami az örömszerzés mellett első fő cél volt a karácsonyfa ünnepélyek életbe hívásával. Knábel könyve egy iskolának katedrájáról sem hiányozhat és akkor nem lesz majd szokat, lan, hogy karácsony estéjének délutánjában a gyerekeket és szülőket ott látjuk a faluk egyébként csöndes utcáin, amint az iskolákba sietnek a kicsinynek, nagynak egyenlő lelki épülésül szolgáló karácsonyfa ünnepélyre, hol » . . . bizakodva hittel kérünk, Tartsd meg a mi reménységünk! . . .< K.0.
