Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)

1910-03-24 / 12. szám

V

valamely magas célért küzdenek? És nem így lesz-e ez a mi magyar nemzetünkkel is, ha ennek fiai nem önző célokért, nem feltűnési vágyból, vagy a hatalomért egyesülnek egymással, hanem a korlatokat ledöntő szeretet jegyében?

Akkor nem fogjuk kővel megdobálni legnagyobb ellenfeleinket sem, de a frázisok csillogó köpenyegébe sem burkolódzunk bele, hanem a legszentebb elhatározásokkal, erkölcsiségünk kimagasló példájával fogjuk diadalra vinni az emberiség egyetemes érdekeit.

kíivy irpii.

Társadalmi mozgalmak.

így van ez kezdet óta s így lesz a világ végéig. Az emberiség folyton nyüzsög, forr, bizonyos célokat tűz maga elé, amit ma szépnek< nemesnek tart, holnap azt közelebbi villágitásnál mint hasznavehetetlent elveti.

De azért nem nyugszunk meg, gyors tempóba akarunk mindent tökéletesíteni, úgy látszik ez vérünkbe van oltva. És ebből a mozgalmas társadalmat átalakító törekvésekből a nők sem akarják kivonni magukat, Nem! mert ebbe mintegy a férfiak kényszerítik bele. Az a folytonos lesajnáló hang, az a tiszteletlenség, melyet lépten nyomon tapasztalniok kell a bizonyos erősebb nemtől, hajszolja őket bele abba az ugynevezet lehetetlen nevetséges társadalmi evolúcióba, Nézzük csak elfogulatlanul, alapos körültekintéssel, hogy mi lehet az oka, ennek a Magyarországon is nevetséges lehetetlenségnek ?

Legelső sorban is a nehéz megélhetési viszonyok. De erre mint antifeministának az a válaszom, hogy a súlyos gondokai szembe sem fogadom el, a feministák bizonyos nézeteinek létjogosultságát. Legyen az asszony szerény elégedjék meg, kevéssel, hiszen a „Miatyánk- “ ban is csak a mindennapi kenyérért imádkozunk.

Már most világosítsuk meg a másik oldaláról is. Ki ne olvasna ma már újságot ? s azokban ritka nap, hogy ne találjunk egy egy cikket, hirt, valami borzalmas dologról s ha még nem tudnak pozitív részleteket, oda kanyaritják, hogy „keresd az asszonyt.“ No de ez már a megszokott refrain. — ‘Azután találunk cikket, mely a női divatot figurázza; ha nagy kalap a divat, bizonyára statisztikát készítenek róla, hogy a féljek hány korona áru szivarral szívhatnak kevesebbet, hogy az

egyensúly a háztartásban meglegyen ; ha egyszerű toilettet látnak, akkor bizonyos raffináltságot keresnek benne, aminek az ára, férjuramat egy kis kártya pártitól van kétszeresen hivatva elvonni. Már pedig a flanckórság megítélésére a férfiak hivatatlanok, — nem találok alkalmasabb kifejezést .— ahhoz ők szinvakok, nem értenek hozzá. Csak a külsőség után indulnak, a nagy kalap szembe ötlik nekik, az nagyon drága ! pedig sokszor az egyszerű kis kalap háromszor annyiba kerülhet.

Ha a lányok bálba mennek az nem szórakozási szempontból, hanem férjvadászás céljából történik. Ha egy házasságról hallanak, csak úgy zug a megjegyzések özöne, „szegény, ez ugyan beugrott“, vagy „megfogták“, vagy pedig „ennek a szegény tatárnak, (már t. i. a férjnek) hány évét veszi igénybe az asszonyi állatnak akklimatizálódása ?“ Sajnálkoznak a szegény beugrott férj felett, hogy kénytelen volt állatszeliditővé átalakulni. Szent meggyőződésünk „hosszú haj, rövid ész“.

Ezek után bármily szivvel és lélekkel legyen is valaki antifeminista, ebből a szempontból a nők társadalmi átalakulásukat célzó törekvéseiket csak helyeselni lehet. Mert az önérzetük készteti őket arra, hogy a férfiakkal felvegyék a harcot, s független megélhetést biztosítsanak maguknak. De csak olyan világba való forgolódást tartok megengedhetőnek, amely nem a tüntetés iránti vágyban nyilvánul, hanem szigorúan a megélhetési törekvéseiket biztosítja. (A politikai szereplést csak házilag kezeljék, s az már a házastársak privát ügye legyen, hogy kiüljön a kormányon ?)

Továbbá az átalakulások által biztosítsanak maguknak női méltóságukhoz illő tiszteletet, vívják ki maguknak, hogy ne érezze magát minden ember jogosultnak arra, hogy büntetlenül gúnyolódjék felettük. Törekedjenek arra, hogy a férfiak divatvilágából ki legyen szorítva azon ízléstelen modor, mely ma sokaknál közkedveltségnek örvend, a női nemnek lépten nyomon való lekicsinyítése. És ha ezt el tudják érni, csökkenne azoknak a száma, akik ma minden tizennyolc, húsz éves leányban már egy-egy félj vadászt látnak, s ez a férfiakra is kellemes lenne, mert nem kellene attól tartaniok, hogy minden kapá- lódzás dacára is, heleugornak az úgynevezett „férjvadászok“ hálójába.

S ha eljön az az idő, midőn öntudatosan megállhatnak a saját lábukon, ajánlják fel ők is

büszkén, önként azt a bizonyos adót, amivel most az agglegényeket ijesztgetik, hogy bele ugrassák őket a szent házasságba. Azután végül, midőn már mindent kivívtak, indítsanak még egy mozgalmat, hogy azokat a „szegény vigasztalanul élőket“, akik minden idealizmustól mentek, akik a szerelem mindenható, mindent átalakító erejében nem hisznek, ne vonják adó alá, hanem arany éremmel tüntessék ki, hogy örök időre elmenjen a kedvük az

............szeliditéstől.

Dunaföldv

ár. K. J. '

Glosszák.

Irta: Mányoky Gyula dr.

Barabás Béla folyó hó 18-án és 19-én a kölesdi választókerületben időzött. Eljött, hogy támogassa Halász Lajost. Természetes, elmentem én is. Hogy társaságában lehessek ismét s hogy megint hallhassam őt, akihez változatos életem legszebb emléke csatol. Változatos élet, igen! Nem is ám ilyen: Született helyben, élt helyben, meghalt helyben. Agyát begyöpözte, szivét meg- kérgesitette az örök egyformaság.

Tizenhat éve hallottam először Barabás Bélát. Ő is eljött Tapolcára, ahol egy időközi választáson Kossuth Ferencet léptettük föl. Először az országban. Tapolcza és vidéke az akkor alakulóban volt néppárt szelleme által befolyásolva, hidegen, sőt ellenséges érzülettel fogadta a protestáns Kossuth föllépését. A hatás külső eszközeivel pótoltuk hát a belső meleg hiányát. 4gyuzás, két diadalkapu, négyszáz trikolor, a főtéren pazar díszítésű hatalmas szónoki emelvény, Kossuth négyes fogata után a balatonfüredi, köveskállai, kővágóörsi nemes községekbeli választókkal kétszáz .zászlós kocsi, — igy vonult be Kossuth Ferenc Tapolczára. Mint pártelnöknek, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy őt bemutassam a hat-hétezer főnyi közönségnek.

A hatalmas programmbeszéd után Papp Elek, Olay Lajos, Lakatos László a volt negyven- nyolcas kapitány, Illyés Bálint a negyvennyolcas költő hevitettek, lelkesítettek s Komjáthy Béla humorizált, — de csak jég maradt a jég.

Utóljára Barabás Béla szólott. „Mi ez ?. . Micsoda hang ez ?!“ Nem hang volt az,' hanem muzsika! Majd lágyan szólt, mint valami Eol- hárfa, majd sziláján, mint a Rákóczi-induló kezdő akkordjai, majd szomorúan, mint szólhatott az a tárogató, amely kisérte a bujdosó kurucok zokogó dalát: „Piros csizmám nyomát hóval födi be a tél.“ Tapolca jobbágy község volt, és benne ezernél több izraelita. Szólt hát az ének a jogtalanok millióiról; azok földi megváltójáról; és ennek első-szülöttjéről. „Aki a ti vállaitokon akar bejutni abba a házba, amit az ő apja, a ti apátok: a magyar nép atyja épitett. Mit kíván a hála ? Mit parancsol a magyar becsület?“ Elolvadt a jég.

sem, a morgó, zakatoló szörnyetegen kívül, lassan visszasompolygott az előbbi .helyére.

Átengedte magát egészen a szive érzelmeinek, bánatának.

Tahi szerelmes volt. Szeretett egy fiatal leányt; szive tiszta, ifjúi lángolásával szerette s minden érzését, életének minden nemesebb ambícióját ehez a szerelemhez fűzte. A leány szép volt, kedves és fess, de éppen olyan proletár, munkás, mint ő. Nem voltak suhogó selyemruhái, nem voltak magasratörő vágyai, nem voltak igényei és nem voltak csengő-bongó aranyai; — de annál nagyobb szive volt. Kellett, hogy szive legyen, mert máskülönben nem is történhetett volna meg az, hogy Tahiba, akin éppenséggel nem volt sok vonás, ami szépséget kölcsönözött volna neki, beleszeretett.

Megriadtak e szilaj, következményeket követelő szerelemtől mindaketten, amikor egymás lángoló tekintetéből kiolvasták a rejtett tüzet. Mindegyik megijedt — és szégyenleni kezdte a vágyak kitörését. Hanem arra egyik sem gondolt, hogy nem lehet épen a szív érzelmeit eltitkolni.

Tahinak alárendeltje volt a lány, de ez őt magához emelte fel, a segédmunkásnői sorból.

Boldogan tervezgettek egymás között, amikor tudták, hogy a kiváncsi, profán tekintetek elől rejtve vannak, s ilyenkor meghányták-ve- tették a jövőt. De a tervezgetéseket egy napon keresztülhúzta a sors ... A leánynak kérője jött, akinek szülői, anélkül, hogy csak beleegyezését kérték volna, igent mondtak. Hiába volt Tahinak minden kérése, könyörgése a leány szüleihez, az adott szót azok még egyetlen leányuk boldogságának feláldozása révén sem akarták visszavenni. S ilyenformán egyszerre vége szakadt a boldogságnak:- Erre gondolt most is a barna fiú, s egyszerre csak szégyenkezve nézett körül, mért hérkulesi termetét összerángatta a görcsös zokogás. Szégyenlette, hogy sir, de nem tudta visszatartani; nem volt hozzá ereje. A forró, meleg könny cseppek egyszerre csak előtörtek a szeméből és gyorsan peregtek le az arcán. És ekkor nem nézett semerre sem, hogy látja-e valaki, vagy sem, hanem egyszerre csak ráborult a formazáróasztalra és sirt, sirt, keservesen, mint egy gyermek, aki eltört egy tányért és fél, hogy megbüntetik érte . . .

Hirtelen csengőszó hallatszott fel.

Tahi gyorsan felkapta a fejét és a zsebkendőjével végigtörülte az arcát. Aztán gyorsan felsietett a rotációs tetejére. Tudta, hogy a csengetés mit jelent és hogy az egyedül csak neki szól. Az elmésen megszerkesztett gép szerkezetébe ugyanis egy éles hangú csengő van kombinálva, amely — tulharsogva a zugó-zakatoló gépet — éles hangon adja tudtára a gépmesternek, ha elfogyott a festék.

A festékező hengerek megfordítása csak pillanatnyi idejébe került, s amint dolgát elvégezte, nagyot sóhajtva nézett le a sebesen forgó acélkerekek, hengerek közé, amelyek sziláján forogtak egymásután, s éles fogaik szinte biztatóan beszélgettek hozzá, s hívogatták magukhoz. De Tahi e pillanatban hirtelen hátrafordult. Oröm- és életpir ömlött le arcán, s egy pillanat múlva már lefelé rontott a kemény vaslépcsőkön. Valaki a nevét kiáltotta.

Az a valaki pedig nem volt más, mint egy karcsú leány, aki az ajtófélfának támaszkodva, bámult befelé. Magas nyúlánk termetű, kelllemes arckifejezésü szőke leány volt, sötétszemü szempárral, amelyek okosságot fejeztek ki. Mosolygott.

Tahi nagy léptekkel termett mellette, s amikor hozzája ért, gyorsan átkarolta a derekát és messze eltartva magától a kis testet, a fekete 'széniekbe nézett. S aztán hirtelen magához szorította a leányt, az arcuk összeért, — de nem csókolta meg.

— Eresszen el, Lajos! — kiáltott a leány, s a mosolygás eltűnt ajkairól.

Tahi eleresztette és visszament a géphez. A leány elmélázva nézett utána. A férfi a gépnél megáit, forró pillantást lövelt vissza a leányra, 3 azután hirtelen, egy mozdulattal elkapta a villamos kapcsoló szabályozóját és egy rántással az ellenkező irányba váltotta át azt. Nagy lobbanás világitotta be hirtelen a sötét pincehelyiséget; zöldeskék fény vágott bele a sötétbe, úgy hogy a leány összerázkódott, annyira megijedt a fellobbanó, vakító fénytől.

És szűnni kezdett a moraj, a dübörgés. Már csak egyes kerekek mozogtak, s hogy ezek is álljanak meg, Tahi hirtelen lekapta a transz- misszió sziját. Ekkor aztán megállt a gép; csend lett. ,

Egy másodperc sem múlott el, hogy a gép megállott, s Tahi már visszaugrott a leányhoz. Durván ragadta meg a karját s nem törődött azzal, hogy az fájón, ijedten felszisszen, s félve, remegve húzódik el tőle.

— Miért nem jöttél az elébb, amikor hivattalak ?! — kiáltott a fülébe, úgy hogy az egész helyiség rikoltva adta vissza a fulmináns hangot.

A leány sikítva harcolt: megijedt az eltorzult arcú legénytől. Tahi szemei valósággal vérben forogtak, s elszánt tekintetéből látszott, hogy mindenre képes. Nekiéresztette a hangját, — tudta, hogy kettejükön kívül senki sincsen már az egész, nyomdahelyiségben, -— amely egész félelmetességében hangzott az öblös pincében.

Hirtelen mozdulattal eleresztette az egyik kezével a leányt és felszakitotta vele a kék munkászubbonyt ; azután hatalmas érővel csapott a mellére, a szive fölé.