Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)

1910-12-22 / 51. szám

1910 december 25.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY

7

CSARNOK.

Änva fohásza.

Óh édis Jézusom, hozzád száll fohászom ;

Közeleg a legszebb ünnep, a karácsony,

Tehozzád könyörgök összekulcsolt kézzel,

Legalább az este engedd őt közénk el,

Óh engedd őt vissza.

Örömet hoz jöttöd az egész világra, —

Csak a mi szivünknek van fájdalma, gyásza,

Csupán a mi szemünk hullat Iájó könnyet Midőn megszülettél te örök szeretet S örülnünk kellene.

Óh engedd őt vissza legalább ez este, — íme nézd, nem teljes jöttödnek ünnepe;

Szemünkben fény helyett komor fellegtámad, Ajkunknak mosolyát letörli a bánat,

Mert ő nincs közöttünk.

Óh halld meg kérésük a szegény árváknak,

Kik a te jöttödre oly epedve várnak.

Óh jöjj s hozd el őt is, — oly üres a helye,

Hadd feledhessük el legalább ez este,

Hogy elment örökre.

Özv. BRANDEISZNÉ FREY MELANIE.

Az anyai szeretet.

Irta: Stix.

Úgy-úgy édes kis leányom. Hajtsd ide borzas kis fejecskédet édes anya karjaira, majd mesélek néked szépet tündérországról, királykisasszonyról s addig mesél anyuka, mig csak elalszik a kis baba. Tehát kezdem . . . Nagyon messze, arra, amerre a fecskék fáradtan vándorolnak, ahol mindig van madárének, leveles lomba, csergedező patakocska, ahol mindig virággal van teli a rét, a mező, ahol állandóan játszadoznak a napsugárban a tarka pillangók : ott egy nagy, fényes márványpalotában lakik egy öreg, őszszakálu vak ember, egy nagyon gazdag gróf, a kis unokájával, a szőke, pirosképü kis leánynyal és ők ketten olyan boldogok. A kis unoka felmászik a nagyapó térdeire s csókolja annak szemét, száját, ott ahol éri.

— Alszol már édes leányom ? — úgy nyugodj csendesen, békével.

— Istenem, — riad fel azután a sápadt asszony, már tiz óra és Gábor mégsem jött haza a gyárból. Vájjon hol késhetik ilyen sokáig ? Hiszen mikor reggel elment hazulról, azt mondta, sietni fog haza. S én úgy vártam, lestem a perceket mikor hallom ismerős lépteit felénk közeledni s'irae, késő est van s még sincs itthon.

Csak valami baja ne essék. Teremtő isten, valami rosszat sejtek ! Itt bent a szivem olyan hangosan dobog s fázom, remegek. Nem tudom elképzelni mi történhetet, hol maradhal.

Igen, ma kapták meg a hetibért. De hiszen Gábor sohasem szokott elmaradni a többiekkel, talán most sincs velük, de akkor meg hol lehet, miért nem jött haza ? S ha talán a többiekkel együtt ment, csak vigyázna magára. Nem, én biztos vagyok : ő nem olyan mint a többi, ő nem iszákos, nem zsarnok, hiszen mennyire szereti a családját.

Ezt a csöpséget itt, aki olyan szépen, nyugodtan pihen, mosolyog, talán az édes apja játszik vele álmában.

Aludj, aludj édes életem. Ne tudd anyád nyugtalanságát, békétlenségét, aggodalmát. Majd hazajön apa, biztosan tudom s homlokon csókolja szőke kis fejecskédet mint máskor is. Aludj . . .

*

* *

Bent a csárdában ugyancsak vígan vannak.

A korcsmáros szaporán rakja az asztalokra a litereseket s vígan, hamisan mosolyog azokkal a beesett fakó szemeivel. Hja, ma jó napja lesz, ma mindenkinek van pénze. Még az is aki egész héten hitelbe ivott: tisztáz ma mindent. Gábor asztalánál is általános a jókedv. A bor megnyitja a legzárkozottabbak nyelvét is s a beszéd hangosabb és élesebb lesz.

Itt-ott már vitáznak is, másutt meg rekedt, borízű hágok fognak régi, kopott nótába.

Senki se gondol haza, még Gábornak sem jut eszébe, hogy otthon egy édes feleség s egy gyönyörű szőke kis leány remeg a látásáért. S a cimborák itatják, kedveskednek neki s ő kábult fejjel olyan szépnek gondolja magát s olyan jónak a korcsma bűzös, dohos levegőjét.

Sűrűn nyelte az eléje tett pohár bort, arra szokatlan pirosságot kapott, szemeinek lángja szilajságot és vadságót rejtett magában.

Tétován, mint akinek nem biztos a mozdulata, keresi poharát s rekedt hangon nótába fog. A legzajosabbak is elhallgatnak egy kissé s poharat emelve, titkon ittak a legújabb cimbora egészségére. Még nem fejezte be a nótát, midőn a félig kinyílt ajtón bedugja fejét egy kiváncsi asszonyfej s hogy hallotta az urát dalolni, félénken lép a szobába. Kicsi kendőjét összébb huzza válain s utat törve magának a székek és asztalok

között s látván urát részegen dalolni, bozzámegy s megfogja kezét, szeme közé néz kérőn, sokatmondó pillantással.

S hogy Gábor meglátja a feleségét, meg- csuklik a hangja, a nóta torkán akad.

Homályos szemeivel szüntelenül keresi az asszonyt, a feleségét. Nem látja tisztán, csak hallja, hogy valaki hivja, csalogatja haza.

— Az istennek se! — fakad ki melléből a káromkodás s nagyot üt öklével az asztalra.

— Bort, ha mondom, nem parancsol senki ! — s mig szegény asszony remegve néz körül, vihogó dúlt arcok, beszeszelt kompániák gúnyos röhögése felel néma kérdéseire.

Ingadozó léptekkel hagyja el a korcsma

helyiséget s mint egy tolvaj suhan félve, remegve

a koromsötét éjjen keresztül haza, az ő kis

.eányához, aki álmodik csendesen, mosolyogva.

1 * *

*

Reggeli két óra lehetett . . .

Az anya most is ott ül kis leánya ágyánál, aki szorosan húzódik kebelére. Hiába meséi az a reszkető asszony tündérekről, hosszú szakállu törpékről, a gyermek csak fázik, remeg.

Kicsi kezével átfonja édesanyja nyakát s csókolja a sápadt asszony veritékes homlokát, könnyező szemeit. Nem kérdi már: hol van apa ? Hiszen az édesanyja azt mondta, dolgozni ment, hogy uj ruhát vehessen az ő kis szőke babájának — s a kis leány megnyugodott.

Egyszer azután nagy dorombolás van odakint.

Az anya rögtön tudta mi az, de nem sietett mint máskor eléje. Téveteg, tántorgó léptek mint közelebb és közelebb jutnak s mintha többen jönnének. Végre nyilik az ajtó s ingatag léptekkel bejön az apa. Arca torzult, ruhája sáros, csupa maszat s utána egy egész berúgott kompánia.

— Asszony bort! — kiált dühösen a férj s helyet foglal ittas cimboráival az asztalnál.

A gyermek reszket az anyja mellett s mohcjn ragadja meg annak karjait. Maga az anya is csaknem leroskad a félelem, a szégyen miatt.

— Nincs — feleli csöndesen, egyszerűen. A férj felordit: Hát van pénzed, hozass :

Most az asszony odalép, szerencse, hogy támaszkodhatik, különben lerogyna s mondja ;

— Nem Gábor, nékem nincsen pénzem. Hiszen látod, a hét vége van, ma kaptad meg egész heti béredet. Ami kis pénzünk volt, elfogyott, feléltük, elköltöttük : nincsen.

A férj felkacagott:

— Hahaha ! — Asszony engem akarsz lóvá tenni ? No nem teszed. Hanem mondom bor legyen, különben csodát látsz. Szólt s hatalmas káromkodás kisérte szavait.

— Nincs! — felel az asszony s szepegő gyermekéhez siet, betakarja a remegő kis leányt.

— Nincs ? — szól Gábor, nincs ? hát majd mindjárt lesz s ezzel felemeli a súlyos faszéket és feleségére támad.

Az asszony gyermekét védi, aki felsikolt s anyjához szökik, amazok meg dehogy segilené- nek egy asszonynak.

— Nincs, hát még sincs V — kérdi vérbe borult szemekkel s be sem várva a feleletet, a széket hatalmas ívben emelve, lesújt a feleségére.. Az asszony elterült ott az ágy szélénél véresen, eszméletlenül.

* *

Másnap reggel a lakók, akik halottak ugyan valami zajt, de nem merték volna gondolni ami történt: ott találták az asszonyt vérében fagyva, még mindig magánkivül, melette térdelt szederjes ajakkal, reszketve a hidegtől, a félelemtől a kis szőke leány. Csókolta édes anyja véres arcát, csapzott haját, keltegetve, ébredne fel egyszer már . . .

Jött az orvos s hogy fölmosták, hogy életre keltették, hogy még egyszer felnyitotta az a sovány asszony bágyadt, fénytelen szemeit s hogy szólni tudott, halkan csak annyit kérdezett:

— Édes lelkem, kicsi leányom, nem történt semmi bajod ? — és talán, hogy látta szemeinek megtört sugarában azt a szőke angyalt: boldog álomba merült , . .

Az orvosi segítség vissza adta ugyan őt az életnek, de én azt hiszem a felgyógyulásban többet használt amannál: az anyai szív igaz melege, mélységes szeretete a gyermekéért . . .

Hogyan lettem én detektív?

Hat esztendővel azelőtt történt, hogy egy budapesti nagy napilap rendőri rovatvezetője meginterjúvolt. Azt kérdezte, hogy melyik esetem volt az, amely detektivi működésem alatt a legeslegérdekesebb volt.

— Hogy tetszik ezt érteni? — kérdeztem az újságírótól.

— Azt az esetet szeretném hallani, amely önben az érdeklődést legjobban felcsigázta és olyan nyomozási menetet, mely önben az ambiciózus törekvést a végletekig fokozta.

— Ilyen eset praxisom alatt nagyon sok volt s nagy fejtörést okozna kiválasztani azt, amilyen? ön kíván. S ha el is mondhatnék önnek egyet, ezt talán sablónosnak találná ön. Azonban van egy esetem, amely bizonyára érdekes lesz. Ha tetszik, elmondom önnek, hogy miképpen lettem detektív. Illetve, mi adta azt az elhatározást, hogy a detektivi pályára szánjam magam.

*

Magam csak az elemiből nőttem ki, de azért élénken emlékszem a mi házunk legnagyobb bánatára. Elveszett az Ilonka. Az én három éves kis húgom, aki oly szép volt, mint Murilló an- gyala.

Soha oly kínos, könnyekbe fűlt éjszakát.

Elhatároztam, hogy megvigasztalom az édes anyámat.

S csakugyan húgomat én találtam meg elhagyatva a szülővárosunk sáncárkai közt. Füléből kilopták a gyűrűt.

Már ez eset után elneveztek kis detek- tivnek.

Három nappal Ilonka elveszése után két kéményseprő ballagott be az udvarunkra. A létrákat lennhagyták s anyámtól elkérték a padláskulcsot. Mint aféle kiváncsi gyerek, felballagtam utánuk, hogy megnézzem, miképpen megy végbe a kéménytisztitás.

A kéményseprők hangos beszélgetés közben láttak munkához és fültanuja voltam a következő diskurzusnak.----Te, mit csinál az Éva ?

— Szolgál, jó helye van.

—- Hol szolgál I

— Egy pénzügyi titkárnál.

— Te, tudod mit hallottam ?

— Nos?

— Azt hallottam, hogy Éva kitartott téged, mikor munkanélkül voltál.

— Az nem igaz.

— Ugyan mit tagadod. Van abban szé- gyelui való ? Hiszen nekem is volt már szeretőm, nem is egy, se nem kettő. Volt egy szakácsnőm, aki egyszer harminc forintot is adott kölcsön, mikor facér voltam. Aztán, ha egy párszor megvacsoráztatott, nem következik abból, hogy kitartott.

— Szó sincs róla.

— Mit tagadtad hát az előbb, hogy Éva nem segített. Ugyan kinek kell az olyan szerető, aki csak addig hü az emberhez, amig pénze van s mihelyst bajba kerül, a faképnél hagyja? Nincs igazam ?

— Persze. Én se tagadom, hogy nem segített volna. Az ősszel egyszer egy négy forintot kaptam tőle, pedig akkor ő is hely nélkül volt.

Gyerekeknek korántsem válik dicséretére, ha ilyen párbeszédet sikerül ellesniük, nekem azonban csak hasznomra vált.

Engem tudniillik érdekelt a diskurzus, mert az apámnak legkedvesebb bai’átja éppen a pénzügyi titkár volt és mintha emlékeztem volna arra, hogy cselédjüket Évának hívják. Meg is kérdeztem az anyámat, aki bizonyította, hogy tényleg az a neve. Faggatott, hogy miért kérdem ezt, mire megjegyeztem, hogy a kéményseprők éppen róla beszélgettek. Az anyám rám intett, bogy a másik beszélgetését nem illik hallgatni. (Hej ! Pedig mennyi beszélgetést kihallgattam már azóta. Tudniillik detektivi működésem alatt.)

Márciusban, egy vasárnapi délelőtt ez az Éva eljött hozzánk és kérte az- anyámat, hogy délután látogasson el a titkárnéhoz.

A cseléd édes anyámmal beszélgeti s én ezalatt a kis nővéremmel kinn játszottam az udvaron. Amint a cselédleány a kapu felé igyekezett, felénk tekintett és akkor láttam, hogy egy pillanatig meg áll, mintha megütköznék valamin, aztán sietve oson ki a kapun.

Délután az anyámmal együtt elmentünk a titkárék lakására. Hat óra tájban pedig, mikor az apám is eljött oda, a titkárnő elküldte Évát hozzánk a kis Ilonkáért, hogy hozza el. Azt akarta ugyanis, hogy az egész család együtt legyen. Különben is nagyon szerette kis nővérkémet, mert a házaspár gyermektelen volt. A leány el is ment s kis vártáivá Petra nénivel és Ilonkával együtt visszatért.

Petra néni nevetve jelentette, hogy a kis lány, mikor a cseléd el akarta vezetni, el kezdett sírni és | világért se engedte volna magát elvezettetni, tehát neki is vele kellett jönni.

Petra néni nevetett mikor ezt mondta s a titkár megjegyezte, hogy a gyermekek nem mindenkit kegyelnek, mert sokaktól idegenkednek.

— De Ilonka senkitől sem szokott félni, sőt a legbarátságosabban vonzódik mindenkihez. Jegyezte meg az anyám.