Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-09-29 / 39. szám
XXXVIII. évfolyam 39. szám Szekszárd, 1910 október 2. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendő!; Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők Felelős szerkesztő Főmunkatars BQDA V9LR1QS HORVÁTH IGHÁCZ Megjelen hetenként egyszer, szombaton Előfizetési ár: Egész évre 12 K, */* évre 6 K, */4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona, 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. Egy kis politika. A lefolyt hét politikai történetében két nevezetes esemény fordult elő, mely valószínűleg hosszabb ideig foglalkoztatni fogja nemcsak a politikai köröket, hanem az egész magyar nemzetet. Az történt ugyanis, hogy T o m a s i c h Miklós horvát bán kísérletet tett egy az 1867. évi kiegyezésen álló s a Magyar- országgal való államjogi kapcsolatot a maga valóságában elismerő kormányképes többség megalakítására. Úgy hírlik, hogy fel van hatalmazva a horvát országgyűlés feloszlatására, ha a mostani többséggel való tárgyalásai eredményre nem vezetnek. Felszólítására a horvát-szerb koalíció, mely a többséget alkotja, ki is dolgozott egy pro- grammot, mely a ravasz és álnok horvát politika minden kellékével bir. Bevezető soraiban, homályba burkolva, elismeri ugyan a hazánkkal való uniót, de a részletekben már kibújik a szeg a zsákból s kibontakozik a trializmus terve, mely a Magyarországtól való elszakadást s a nagy Horvátország megalkotását célozza. A horvátok ezen nagyzási hóbortja szerint a megalakulandó Horvátország magában foglalná Dalmáciát, Isztriát, Boszniát és Hercegovinát s országuk Magyarországéhoz hasonló közjogi helyzetet nyerne. A horvát bán magyar zászlós ur s a magyar kormány képviselője, lehetetlen tehát, hogy a horvátok hasonló hóbortjának támogatására vállalkozzék. Ám ha tenné, szemben találná magával a kiegyezési törvény megtartására esküt tett magyar királyt és a magyar birodalom területének épségére felügyelő magyar országgyűlést. Nem marad tehát más hátra, mint a horvát országgyűlést feloszlatni s megkísérelni választás utján oly többséget összehozni, mely minden hátsó gondolat nélkül a kiegyezési törvény alapjára helyezkedik s a Magyarországgal való uniót fenntartás nélkül elismeri. A hét másik,politikai eseménye a magyar és osztrák kormány s a közös miniszterek értekezletén történt, mikor is az osztrák lapok értesülése szerint, a közös hadügyminiszter ismertette azon katonai engedményeket, melyeket a magyar nemzetnek adnának cserébe azon óriási áldozatokért, melyet a két éves katonai szolgálat életbe léptetése érdekében hoznia kellene. Ezek az engedmények — osztrák lapok szerint — a következők lennének: a birodalmi hadügyminiszter címzésnek, mely a magyar közjog szerint jogosultsággal egyáltalán nem bir, elejtése s az egyszerű hadügyminiszteri nevezéssel való helyettesítése; az életbe- léptetendó uj katonai perrendtartásban oly intézkedés, mely a magyar ezredeknél a magyar eljárási nyelvet léptetné életbe; végre a magyar ezredeknél a nemzeti szinü zászlók behozatala. Mennyiben felelnek meg a bécsi lapok értesülései a valóságnak, azt egyelőre nem lehet tudni, csak az bizonyos, hogy az osztrák, magyar gyűlölő keresztény szocialista párt fő orgánuma: a Reichspost, erős támadást intézett a közös hadügyminiszter ellen s azt, ezen esetből kifolyólag lemondásra szólította fel, azzal a fenyegetéssel, hogy a magyaroknak teendő ilynemű engedményeket az osztrák parlament soha sem fog megszavazni. Ha valami, úgy ez az éretlen fenyegetés mutatja a nyomorúságos helyzetet, melyben Magyarország jelenleg sinlődni kénytelen. Hazánknak, szentesített törvényei szerint állami függetlensége van s a hadseregnek legfőbb hadura a magyar király. Ha tehát egy független állam uralkodójával, egy annak fennhatósága alá tartozó ügyben megegyezésre jut, mi köze ahhoz a monarchia másik felének s különösen annak a pártnak, mely egyenesen a dinasztia ellen dolgozik, mikor a magyar gyűlöletet írja lobogójára s Magyarország fejlődését minden téren és minden módon megakadályozni törekszik. Ily eljárás előbb-utóbb felszínre fogja vetni a kérdést, hogy lehet-e állam- szövetségben élni és maradni egy olyan fajjal — a nemzet nevet velők szemben nem használhatjuk, mert Ausztria csak faji konglomeráció jellegével bir — mely minden jogosultság nélkül történelmi alakulásu nemzeteket elnyomni s önző módon kihasználni törekszik. Egyrészről tehát a horvátok Szent István birodalmának megbontásán fáradoznak, másrészről az osztrákok követnek el mindent, hogy nemzeti fejlődésünket megakadályozzák. Ilyen viszonyok között csakugyan a vakság jellegével bir, be nem látni, hogy Ausztria szertehuzó elemeivel szemben a leghelyesebb politika az, mely az egységes s kifelé nem gravitáló magyar nemzet erősödését tűzi ki célul. Az országgyűlés többségének, a nemzeti munkapártnak pedig az a feladata, hogy a két részről is jövő támadást erélyesen visz- szaverje. Ez elengedhetlen kötelessége annak a pártnak, mely Deák Ferenc hagyományait vallja magáénak s lépten-nyo- mon arra esküszik. De az országgyűlési ellenzéknek is réMemento. A „Tolnamegyei Közlöny* eredeti tárcája. Irta: Leicht Emil. Hogy van az, hogy, bár sokszor, évről- évre halljuk ezt a szomorú memeutét, mégis mindig oly ünnepi, oly megkapó . . . ? Hogy van az, hogy, bár csak a rég letűnt időknek egy véres, egy tragikus napját idézzük lelkünk elé, mégis köny szökik szemünkbe ? .. . Hogy van az, hogy mig történelmünk soksok kimagasló alakja elmosódik szivünkben, addig az a tizenháromnak az emléke mindig elemi erővel tud szivünkbe markolni ? . . . Hogyan ? Miért ? — Azért, mert többek ők, mint a hódítók, kik nemzeteket igáznak le; többek, mint akik a csaták pusztító tüzében vérzenek el, többek, mint a kultúra és haladás zászlóvivői . . . Igaz, kétségtelen, hogy ezek is nagy, érdemes fiai a hazának, mert szivük, elméjük, vagyonuk, karjuk egyaránt a hazának volt szentelve, annak a hazának, amely az isteni Gondviselés kegyelmén kívül főleg fiai erényeinek köszönheti, hogy megállott ezer év viharai közt. De azok mégis többek! Ők a magyar nemzetnek, a magyar nemzet legdrágább kincsének, szemefényének — ősi szabadságának vértanúi. Azért nem tudjuk őket feledni, árnyuk körülöttünk lebeg, emlékük szivünkben él, nevük halhatatlan . . . * 1849. augusztus 13-án, a világosi fegyver- letétel után Faskievics orosz fővezér büszkén jelenthette a cárnak: „Magyarország felséged lábai előtt hever“ . . . A véres tusa ezzel lezajlott. . . őszi szél fuj, süvít végig a csatamezőkön s szárnyaira kapott hervadt levelekkel betakarja a friss sirhantokat . . . Lombhullató ősz volt akkor is, mint most... Hűvös szellő rázta a fák pusztuló koronáit s sejtelmesen susogtak a hulló levelek. .- . Kihalt, néptelen a természet; madárdal sem igen hali- szik ... S ez a néma, ez a haldokló természet mily gyönyörű, mily megkapó háttere a haldokló, a leigázott magyar nemzetnek. Nem volt elég, hogy legjobb fiait eltemette . . . Még többet kellett szenvednie . . . Hiányzott még az utolsó állomás — az október hatodika . . . Ez a nap, amelyen a zsarnok, kegyetlen és igazságtalan Ítélete 13 hőst — a hősök virágait — juttatta a bakó keze alá, felavatván ezzel Aradot a magyar Golgotává, október 6-kát pedig örökös gyásznappá . . . Azóta ünnepeljük fájó szívvel ezt a napot, azóta zarándokolunk el minden esztendőben a szabadságunk temetőjébe — az aradi Kálváriára, hogy megkönyezzük édes magyar szabadságunk vértanúit, hogy haza és szabadságszeretetet tanuljunk tőlük ... Milyen jó, milyen üdvös, hogy a magyar nemzetnek ilyen ünnepe is van, amely élesen süvít bele mindennapi életbe s legalább ez alkalommal juttatja eszébe ősi erényeit, amelyekhez mintha kezdene hűtlen lenni — a haza- és szabadságszeretetet . . . Hadd lelkesedjen hát legalább ilyenkor az ősök példáján, azokén, kik meghaltak, mert nagyon szerették hazájukat . . . Hadd hallja és hadd értse népünk annak az aradi tizenháromnak végrendeletét és búcsúszavát — szeretni a hazát és az utolsó lehelletig kitartani szent és igazságos meggyőződésünk mellett . . . Mert erre van szüksége a magyarnak, ezt kell megtanulnia, ennek a végrendeletnek kell szüntelenül a fülébe zsongania, hogy annyi veszély és kisértés közt is, mely utón-utonfélen árnyként kíséri, szilárdan álljon, mint a tölgy a természet viharos haragjában, hogy ne inogjon, mint a gyenge, a törékeny nádszál . . . Szilárdság, férfiasság volt a magyar ősi erénye, ez legyen újra! Evvel és hasonló gondolatokkal ünnepeljük meg október 6-kát . . , Mert nem elég a puszta lelkesedés, tenni is kell . . . Parázs a lelkesedés, melytől a legkisebb szellőcske is lángot csal ki, de mihelyt be áll a szélcsend, újra hamu alá temetkezik . . . A lelkesedést tettel kiváltani — ez az igazi, a tevőleges kultusz. Ne sirassuk őket, legyünk büszkék rájok! Példájuktól, amely a mi örökségünk és reményünk a jövőre, mentsünk erőt és lelkesedést,' mert „amely népből válságos perceiben is oly férfiak támadnak, mint ők voltak, Isten népe, mely élni fog időtlen időkig és megküzd a poklok borzalmaival is.“ Ne sirassuk őket, nem haltak meg, mert mig alkotásuk él, emlékük is élni fog, mert akik az egész müveit világ hódolatát és elismerését kivivták, azoknak a sir a diadalkapujok, mert akik annyi dicsőséget szereztek hazájuknak anélkül, hogy részük lett volna benne, azoknak a halál a megdicsőülés kezdete . . . Elestek ugyanazon halhatatlan eszmék szolgálatában, amelyekért küzdöttek, de ezen eszméknek sirjuk felett viruló élete most az ő halhatatlanságukat is példázza . . . Mert emlékük élt, él és élni fog 1
