Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-09-15 / 37. szám
2 A társadalom a magyar iparért. Á politikai alakulások arra engednek következtetni, hogy az önálló vámterület és ezzel együtt a magyar nagy gyáripar megteremtésére jó hosszú ideig nincs reményünk. Ha csak valami égi csoda nem történik, úgy a közös bank szabadalma meghosszabbittatik, mint 1917-ben a közös vámterület is fenntartatik. Ez Magyar- országra annyit jelent, hogy jó darab ideig agri- kultur állam kénytelen maradni. Alig néhány éve, a magyar nemzet egyértelműen foglalt állást az önálló vámterület mellett. Az illetékes kereskedelmi testületek, a kereskedelmi és iparkamarák, különféle kereskedelmi^ipari egyesülések, a gyárosok, iparosok testületéi egyhangúlag odanyilatkoztak, hogy a magyar ipar fejlődése érdekében az önálló vámterület nélkülözhetetlen, mert a zsenge magyar ipar védővámok nélkül képtelen fejlettebb osztrák iparral a versenyt felvenni. Sajnos a politikai helyzet arra mutat, hogy a nemzet ezen vágya is az álmok birodalmába került. Pedig azt, hogy a nemzetnek uj anyagi erőforrásokra van szüksége, azt a minden mértéket meghaladó amerikai kivándorlás igazolja. A tökéletesülő gépek a mezőgazdaságban mind több munkaerőt tesznek fölöslegessé és ezt csak a fejlődő ipar tudná lekötni. Bizonyítják ezt a külföldi ipari államok példái. Németország kivándorlása a nagy ipari felpezsdülés óta rohamosan csökken. Ma tized része sem vándorol ki a németek közül, mint 1881-ben. -— Angliából Amerikába alig vándorolnak ki, holott az angolok Amerikában is otthon érezhetik magukat, hiszen ugyanazon nyelvet beszélik, majdnem ugyanazon társadalmi viszonyok közé kerülnek. A magyar kivándorlás ellenben — annak dacára, hogy a magyar parasztot künn lenézik, megvetik, megalázóan bánnak vele, kiuzsorázzák — mégis nőt- tön-nő, mert bizony a magyar parasztnak oda- künn még igy is jobb dolga van, mint itthon. A kivándorlás rengeteg mérvét kizárólag az ipar hiányára vezethetjük vissza. Mutatja ért az, hogy a legtömegesebb kivándorlás oly vidékekről történik, ahol a népet csak iparral lehetne visszatartani. Legtöbben a terméketlen vidékekről, a tótok közül vándorolnak ki. Mivel politikai téren hiába várjuk az önálló vámsorompó felállítását, a magyar társadalomnak kell akcióba lépnie és a magyar közönség szívós kitartásának kell pótolnia a védővámok hiányát. Erős társadalmi mozgalmat kell újra indítanunk a magyar ipar érdekében. 1906-ban a tulipán-mozgalom idején megindult ez a törekvés, de hála a magyar ősi erénynek, — a kitartás hiányának — a mint keletkezett, el is aludt. Még a közönség remélte, hogy politikai téren is sikerül az önálló vámterületet megvalósítani. A társadalomnak újra sorompóba kell lépnie. És nézzük a többi nagy alkotást, a klasszikus világ fenmaradt képzőművészeti alkotásait és a mai kor müveit. Nézzük és igy érezzük, hiányzik nálunk valami. Hiányzik az az alapos ismeret, az a tudás, mely megkivántatik akkor, ha igazán, hozzáértőn kívánunk mindent elemezni. Ha nem csak nézni, de látni akarunk, ha a látottakból tanulni s a tanulás által a magunk képzését felsőbb fokra emelni kivánjuk, hogy ezzel is használhassunk. A mi iskoláink még nem vették fel tantárgyul a képzőművészetek történetét. Az a kevés, amit a görög nyelvvel, vagy a görög pótlóval tanulunk, meg sem közelíti azt, amit feltétlenül tudnunk kellene. És szociális téren sok mindenben tanítómestere a világnak e város. A világ vagy legalább is Európa leggazdagabb emberei mellett itt vannak a mindennélküli nyomorult szegények. Nem olyan tömegben, mint Londonban, de vannak. A vái’os, az állam gondoskodik róluk, ha nem tékozlás folytán jutottak koldusbotra. Az agg korúak és rokkantak gondoskodása, a munkások ellátása stb., stb. Mind olyan, ami külön tanulmányt igényel. Hogy mást ne is említsünk az, hogy a nem saját hibájukból dolognélküliek napia10 fillérért kapnak jó, tápláló ételből-álló ebédet — rendőri felügyelet mellett. Itt agy kertben a kalapban lévő kis mi- nettek és varró lányok, akik lesik-várják mig munkájuk akad, megosztják szerény falatjukat a kalapnélküliek, a dologban lévők. És egymást segitik. A törekvések nem széthuzók. At van hatva mindenki a „P mité fait la force“ (az egységben rej-ik az erő) jelmondat által . . . És Páris vezet? Ökölbe szorított kézzel intett Kóma felé : lépj sorompóba a kultúráért való cselekvésben, különben nem lessünk barátok! És Páris halad előre a maga utján, bizonyságául, hogy megint megelőzte pár évtizeddel más városok, országok haladását ! Koritsónszky Ottó. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY Nem mondhatjuk, hogy a tulipán-mozgalom teljesen hatástalan maradt. Az osztrák gyárosok megérezték az idő szelét és azóta mindent elkövetnek, hogy áruikat, még törvénysértéssel is, magyar eredetüeknek tüntessék fel. Folyton olvashatjuk, hogy oly védjegyekkel igyekeznek áruikat ellátni, a mik azokat magyar eredetüeknek tüntetik fel. Árpád, Szent István, Hunyadi, Rákóczi névvel ellátott védjegyeket próbálnak a védjegylajstromba becsempészni, amiket a keres kedelmi minisztérium természetesen visszautasít. A napokban egyik brünni gyár a „Betyárvászon“4, egy másik pedig „Petőfi és Rákóczi gomb“4 jelzéssel próbált szerencsét a belajstromozásnál — természetesen hiába. Mi sem mutatja ennél jobban, bogy maguk az osztrák gyárosok várják és természetesnek találják a magyar társadalom megmozdulását, csak a magyar közönség nem akar eszmélni és keleti lanyhaságáról letenni. A legelső teendő az lenne, hogy a hivatalok legalább hajtsák végre azt a — még a koalíció idején kiadott — miniszteri rendeletet, amely minden magyar hatóságnak, hivatalnak kötelességévé teszi beszerzéseinél a magyar cikkek előnyben részesítését. A tanárok, tanítók dicséretremóltóan követik esztendők óta azt a szép szokást, hogy a tanulókat, különösen a felsőbb osztálybelieket felvilágositják a magyar ipar pártolás fontosságáról. A kereskedelmi és iparkamarák több Ízben felszólaltak, hogy a közönség nem törődik a magyar iparral, sőt még a közhivatalok sem tartják magukat a magyar iparpártolást előíró miniszteri rendelethez. Nem szükséges ezen célra más, csak szívós, erélyes, fáradságot nem ismerő szervezés. Hozzá kell szoktatni a közönséget abhoz, hogy magyar eredetű árukat kérjen. Az élelmes kereskedő majd gondoskodik annak beszerzéséről. Bizonyos, hogy ezen az utón mihamarabb el fogjuk érni, hogy a kereskedő — mint ezt a tulipán-mozgalom idején láttuk — cégtábláján tünteti fel, hogy nála magyar eredetű áruk kaphatók. Kezdetnek elegendő, ha egy-egy társaskör, kaszinó, olvasókör stb. veszi kezébe az ügyet és nyilvános helyeken : korcsmákban, vendéglőkben, kávéházakban, klubbok helyiségeiben, iskolákban, esetleg községi, városi hivatalokban falragaszokon, plakátokon hívja fel a közönség figyelmét a magyar iparra. Nyomon fogja ezt rövid idő múlva követni, hogy a kereskedők hívják fel hirdetéseikben és körleveleikben a magyar árukra a közönség figyelmét, amit ma sajnos, csak elvétve látunk. A mint a mozgalom nagyobb mérveket ölt, gondoskodni kell arról is, hogy a közönség tájékoztatva legyen hitelesen afelől, hogy mely kereskedő tart tényleg magyar árukat. A mozgalom fősikere természetesen a sajtó magatartásától függ. A hogyan a magyar sajtó eddig viselkedett, abból bízvást menthetjük azt, hogy az olvasóközönséget a magyar iparpártolásra buzdítani és ezt a kérdést állandóan napirenden tartani fogja. Dr. Bognár Oszkár. Társaséletünk. Elkövetkezvén az ősz és tél hosszú estéi, ez a meglehetősen elkopott théma kínálkozik toliunk alá, hogy a társasélet pangásáról és fellendítésének módjairól elmélkedjünk. És mindjárt elöljárójában eszünkben jut egyik laptársunk, melynek ez a rovata volt: társasélet. És meghalván a polgármester felesége, a rovat igy mutatott : Társasélet. A polgármesterné halála. Tessék elhinni, hogy ez nem is bonmot. Valóság szeriut mutatja közéletünket. Társaséletünk vagy meghalt, vagy haldoklik. Hogy mi ennek az oka? A kor utilitarius jellege. Ma mindenki vagyont gyűjt, vagy adósságot csinál. A régi, hires magyar vendégszeretetet már régen elnivellálta ennek a kornak önző szelleme, fényűzése, drágasága. A pesti nő jour- ját kávéházban tartja. A kis városban pedig a jövedelmek kimértsége, a régi patriárchális egyszerűség átváltozása fenn az ernyő, nincsen kas- szerü nagyotmutatáshoz, régen befagyasztották a társaséletet. És amint rendezünk kollektiv kiállításokat, kötnek a munkások kollektiv bérszerződéseket ; a mulatságokat is ilyen kollektiv rendszerrel tartjuk, vagyis ha mulatunk : ki-ki a saját zsebére, ha ugyan a kollektivitás nem a batyubál tisztes alapján mutatkozik. De még ez hagyján. Legalább ezeken a helyeken mulatnak, valamelyes társaséletet élnek akármennyire elszigetelődnek ott is a társadalmi osztályok és akármily elszigetelten rendeződjenek ezek a mulatságok, a sarok kanapézás, a rangbeli kiválás és pöffeszkedés bizonnyal megterem ott is. Társaséletünknek inegölőjc, hogy több ostf-. tályra tagolódik mint az állami hivatalnokok statusa. Számba jön a vagyon, születés, társadalmi állás és mivel mindenki maga kiasszifikiilja-au. gát, majd annyi kotterie létesül, mind a hány ember van a társadalomban. Nem kész nevetség-e, hogy nemzetiség, vallás, foglalkozás és tudja Isten milyen megkülönböztetések szerint tagolódik szét a társasélet ? Ki lesz az a nagy szervező erő, aki ezt a sok fajta frakciót egyesíteni tudja? Hol vagy te nagy ember, hol késel az éji homályban, aki össze tudnád teremteni a társaséletet minden kasztszerü árnyalat nélkül. Ez az ember nem késik, mert még meg se született. Maradjunk csak a lehetőségnél. A kollektivitás alapjára kell helyezkednünk és azt kell óhajtanunk, hogy a meglevő tényezők foglalkozzanak a társasélet fejlesztésével. A kaszinónak e tekintetben hagyományos rendeltetése van. Nem arra gondolunk, hogy a hét folyamán egy ka- szinóbálat í’endezzen, hiszen egy fecske nem csinál nyarat és különben is a pezsgő társasélet alatt kulturális életet gondolunk. A kaszinó kezdeményezheti sorozatos népszerű, tudományos előadások ciklusát. Ezeket fűszerezhetik zene előadások. Ha a kaszinó Széchenyi eredeti ideáljait megvalósítani nem akarja, vagy nem buja, iskoláink tanári karának belevonva a felhasználható erőket, kell kezdeményeznie, hogy élénkébb, kulturális élet költözzék már hozzánk és kisértsük meg, hogy a kultúra tudná-e társadalmunkat egészében összehozni. Szóval a társasélet fejlesztése körül valamennyiünknek van teendője és őszintén szólva örülnénk is, ha lapunk hasábjain mások is kifejtenék nézeteiket arról, miként lehetne az uj szociális viszonyok között társaséletünket emelni. Megfigyelések vásárkor. Aligha somogyi nem volt az a két ember, akinek a beszélgetését kihallgattam. „Adj’ Isten sógorkám!“ „Fogadj Isten !4‘ — , Hogy van a& aptyik ?“ „Csak mögvóna44. „Hát az anyjik ?44 „No az is hálá Isten egészségös, de a zángyom asszony igön fájlali a dürükát, a lábát mög a rögéncs (görcs) huzi. Egyre-másra sikéntoz. Ehagyi, mög-mög újrakezdi. Viszök is neki orvosságot a „dogriábú4*, (alighanem drogueria) a’ talán használ.44 „No csak hasznájjon.44 — Hát mit vösző ?44 ,,E’ pár csikót néznék, ha úgy ta- lánék. Hát ke' ?44 „Tüskeboronáér gyüttem.44 „No hát csak vögyön. Tisztölöm az otthunvalókat.4* „Én is.44 „Isten mögáldja !44 „Téged is.“ (Mégse lehetett mindkettő somogyi, mert az nem tüskeboronával fésüli meg a szántást, hanem csak „fogasújja.44 # Odább megyek. Egy asztal körül nagy csoportosulás. Univerzális hámozókést kínál megvételre egy élelmes kereskedő, „mely feleslegessé teszi az ugorka- s káposztagyalut: lehet vele krumplit, tököt, répát, almát s más gyümölcsöt hámozni, kiszedi a krumpliszemeket, az alma csutkáját egészben és •— csak 15 krajcár az ára, de — ezt már nótázva mondta — „aki ez árat ke-^ vesli, 30 fillérért is megveheti.44 Amig ott álltam, meg is vettek vagy 20 darabot. Magam is vettem kettőt, de valami tisztességes ember kiemelte a zsebemből ezeket éppen úgy, mint annak a szegény asszonynak a 16 koronáját, aki pár lépéssel odább egy csendőrnek azt rimánkodva elpanaszolta. Hazafelé menet azért újra vettem két olyan kést s fogadni mernék, hogy legkevesebb 25 háziasszony hasonló vásárfiát kapott. $ Arcképpel ellátott zsuzsu és brossokat készítő gyorsfényképésznek se lehetett rossz vásárja. Éppen egy pásztorbotos, kifent bajuszu bácsi állott a fotografáló masina előtt, mikor odaértem. Elkészült a kép. „Kicsinylöm 20 krajcárér ! — ölég lösz érte 10 is44 — mondja a rendelő. „Ha nem volna oly jól trafálva a bácsi, odaadnám 5-ért is44 — igy a fotográfus. Kifizetődött. Kétszer is találkoztam még e bácsival. A mellére volt kitűzve az arcképes éi’em, Mindig azt nézte. Bizonyára hazáig is. Egy fiatal, kedves lánycsoport állt most a gép elé, bizonyosan oly szándékkal, hogy levéteti magát. Azonban a dologból nem lett semmi. Előbb nem tudtak megegyezni, ki melyik oldalra álljon, utóbb mégis elhelyezkedtek, de a másik pillanatban mind a négy eltávozott, arcképes medaillon nélkül. Minden bizonnyal áz lehetett az ok, hogy a művész ur — bár nem hallottam — sajnálkozva kijelenthette, hogy nem fér meg a — kalapjuk olyan kicsi képen, * „Talán fördőkádnak veszi ke’ azt a fene nagy hordót?44 (lehetett 5 hektós) —szólítja meg a pintérnél alkuszó, jól táplált vidéki bácsit
