Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-01-27 / 4. szám
XXXVin. évfolyam 4. szám Szekszard, 191.0 januar 27* Függetlenségi és 48-as Kossuth-párti politikai hetilap Szerkesztőség Megjelen hetenként egyszer, csütörtökön Bezerédj István-utcza 6. sz„ hová a lap szellemi részét illető minden közleményeit intézendő!; Felelős szerkesztő Főmunkatárs Előfizetési ár: Egész évre 12 K, */, évre 6 K, */« évre S K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények iDtézendők BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K 74 f, 100—200 szóig 5 K 74 f. 200—300 szóig 7 K 74 f, minden további 100 sző 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. Főispánunk lemondása. Lapunk legutóbbi számában egy rövidke hir jelent meg, mely azt újságolta, hogy Apponyi Géza gróf főispánunk, mint a legtöbb hazafias főispán tette, beadta állásáról való lemondását. Midőn a kefelevonat kezembe került, rögtön izentem a hir Írójának, hogy én úgy vagyok értesülve, miszerint a hírnek éppen az ellenkezője igaz s főispánunk beadta ugyan lemondását, de legalább egyelőre, nem szándékozik állását elhagyni. El lehetünk tehát a cáfolatra készülve. — Miután azonban a hir szerzője jól értesült- ségére hivatkozva, ragaszkodott a közléshez, nem álltam annak útját. Feltevésem valóra vált, mert laptársunk: a T. V. következő, sugalmazottnak látszó, közleményt hozta utolsó számában: <— Főispánunk lemondása. A «T. K.»-ben megjelent közlemény a következő kiegészítést igényli. Főispánunk még az októberi közgyűlés alkalmával bejelentette a törvényhatóságnak, hogy a politikai válság folytán lemondását a belügyminiszterhez benyújtotta, a belügyminiszter fölmentésével aktuálissá vált a főispánok fölmentése is. Minthogy azonban az uj kormány és annak belügyminisztere 67-es alapon áll és van rá kilátás, hogy az alkotmánypárt — melyhez főispánunk is tartozik — Héderváry gróf kormányát támogatni fogja, ennélfogva meg van adva annak lehetősége, hogy Apponyi Géza gróf megtartja főispáni állását, amit vármegyénk közönsége a legszívesebben és őszinte örömmel látna.» Hát hogy ki mond le főispáni állásáról, ki nem, az annyira magán ügye mindenkinek, hogy abba beleavatkozni, vagy arra bármily utón befolyást gyakorolni se nem illik, se nem szabad. Ezt mindenki saját lelkiismerete sugallata alapján szokta elvégezni. A közönséget csak az utólagos bírálat joga illeti meg. Nem is foglalkoznám tehát ezúttal az ügy gyei, ha nem lenne a cáfolatnak indokolásában egy oly körülmény felemlítve, melyet nagy horderejénél fogva, fejtegetés tárgyává tenni szükségesnek tartok. Mert én nem hiszem s nem tudom feltenni, hogy az alkotmánypárt a Héderváry kormány állandó támogatására kapható lenne. Ebbéli kétségemnek pedig a főoka az, mert az alkotmánypárt a hatvanhetes alapon áll ugyan, de egész működését az jellemezte, hogy annak a kiegyezésnek becsületes végrehajtását követelte. Nevezetesen kívánta a katonai téren a 67-iki törvény rendelkezéseinek végrehajtását s életbe akarta az állami egyenjogúságot a közélet minden ágában léptetni. Ha Bécsben ebbe beleegyeztek volna, akkor az alkotmánypártnak kellett volna a kormányzást átvenni s mint egy időben hire járt, Andrássy Gyula grófot, mint a párt vezérét kellett volna a kormányalakításra való felhatalmazással ellátni. De nem ez történt, hanem jött előbb Lukács, ki a függetlenségi párttal kívánt valamiféle megegyezésre jutni s jött később Héderváry, ki hatvanhetesnek vallja ugyan magát, de ez alatt nem azt érti, amit az alkotmánypárt programmja magában foglal, hanem a 67-ki kiegyezésnek azt a ravasz módon végre nem hajtott, visszafejlesztett állapotát, melyet a szabadelvüpárt uralma alatt, annak hallgatólagos beleegyezése mellett hajtottak végre. Aki Andrássy Gyula gróf s az általa vezetett alkotmány párt következetes maga tartását figyelemmel kisérte, az nem teheti fel sem a pártról sem annak vezéréről, hogy a 67-es kiegyezést pártoló közönség ily rút becsapásához hozzájáruljon s az erre irányuló politikát támogatásban részesítse. Ezen állításomat fényesen igazolja az alkotmánypártnak múlt szombaton megtartott döntő értekezlete, melyen a Héderváry kormánynyal szemben való magatartását illetőleg megállapodásra jutott s azt két határozati javaslatba foglalva, nyilvánosságra is hozta. Ezen javaslatok szerint az alkotmánypárt tartózkodik ugyan egyelőre a kormány elleni bizalmatlansági nyilatkozat megszavazásától s a költségvetési felhatalmazást megadni kész, csupán azért, mert az elsőt, nem ismerve a kormány programmját, korainak tekinti, a másodikat pedig az ország érdekeit szem előtt tartva, véli megszavazandó- nak; de mint Andrássy, elmondott nagy beszédében egész határozottsággal kijelentette, ez az állásfoglalás korántsem tekinthető a kormány iránti bizalom nyilvánításnak s nem jelenti azt, hogy az alkotmánypárt a kormányt támogatásban részesíti; hanem gyökeredzik tisztán azon angol származású közmondásban, hogy illik a király választottját előzékenyen fogadni s csak akkor kell ellene állást foglalni, ha erre tényeivel rászolgál. Ez a határozat tehát semmi egyébb, mint az alkotmánypártnak udvarias alakban való visszautasítása a kormánnyal való mindennemű közösségnek s állásfoglalása az igazi hatvanheteseknek — a hamis hatvan- hetesek ellen. Az alkotmánypárt a maga teljességében, Andrássyval az élén, résztvett a nemzeti jogokért folytatott küzdelemben; azóta TÁRCA. Egy kis ház . . . Egy kis ház a faluvégen, De gyönyörűséggel nézem; Kék ibolya ablakában, Fürdik a nap táncra hivő sugarában. Járókelők arra mennek, Tízszer is be tekingetnek; Téli fagyban, féli sárban, Gyönyörködnek abban a kék ibolyában. Vagy talán nem is azt nézik, Más van ottan ami fénylik ? S ráhajlik kis ablakára — Kék ibolyát öntözgető barna lányka! ?! Kövy Árpád. Éva csókja. Irta: lllgenn Aurél. — A »Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcája. — A nagy kiűzetés után volt. Hátuk mögött még hallatszott a haragvó XJr .átka, a kigyó kétségbeesett sziszegése, Lucifer gúnyos kacaja és az angyalok karának dicsőítő dala, mely a gonoszok bünhődóséről és az Ur örök hatalmáról, igazságáról zengett. A nagyfényhez szokott szemüknek sötét volt eleinte minden. Csak annyit láttak, amennyit a paradicsom kapuján át kiáramló fénysáv bevilágított. Arra indultak hát. Az Isten mégsem hagyta el őket teljesen : az utat — lám — megmutatta nekik. Ádá .m dacosan hátraszegett fejjel ment előre. Mellét neki feszi tette valaminek. Maga sem tudta mily gátat érzett útjában, de abban bizonyos volt, hogy sok, nagyon sok akadályt kell legyőznie, ha meg akar élni. De miért ? Igen, miért is akar ő élni ? Erre nem találta meg a választ, őt ki kergette az Ur eddigi lakából, hol minden olyan szép, olyan nagyon szép volt. ö ott ezentúl nem élhet, neki az orcája verejtékével kell a kenyerét megkeresni. így mondta ezt az Ur. Ádám ezt nem értette. A paradicsomban mindene meg volt, nem kellett azon gondolkoznia, mi lesz holnap, hol alszik ma éjszaka ? De most künn van abból a szép kertből. Ami a boldog álomból megmaradt, az a haug csupán, meiy mögötte hangzik, az is átok, — gunykacaj. De ő azért sem hagyja magát. Egy belső kényszer — az életösztön — arra készteti, hogy éljen. Kacaghat Lucifer, bűnösnek mondhatja őt az égi kar. Az Ur haragja ellene fordult ugyan, de azért végkóp csak nem feledkezik meg róla az a jó atya, ki eddig oly szeretettel viselte gondját. És akkor, ha az Ur csak egy kissé is segiti, megél ő a maga emberségéből is. Megszerzi a kenyerét az arca verejtékével! Igen, de hogyan, honnan ? Ádám előre nézett. Szeme kezdett hozzászokni ahhoz a világításhoz, melyet a feje felett valami fényes golyó adott. De nem mindenüvé egyenlő sokat. Ádám ezt furcsállotta. A paradicsomban nem volt árnyék, ott minden maga világította meg magát. Szeme kereste a fényes helyeket. így látott meg egy magaslatot, mely az előtte fekvő tájon a legfényesebb volt. Igaz, hogy sötét, árnyékos rész feküdt közben, de Ádám azért arra indult. A fényes hely egy köves hegytető, a sötét akadály, erdő volt. Midőn az árnyékos fák alá jutott, Ádám egy hangot hallott maga mellett: — Ádám, én félek. Csak most vett tudomást párjáról. Ránézett. Az asszony sápadt volt, kezét kérőleg nyújtotta Ádám felé. Milyen más volt a poradicsomban ! Az arca üde, piros, a szeme a boldogságtól fénylett, a szája folyton kacajra állt. És ha Ádám ölébe vette s megölelte — kacagott boldogan, búgva, mint a gerle. A paradicsom madarai elhallgattak, elszégyenültek. Éva meg azt kérdezte tőle ilyenkor: „Ugye engem szeretsz legjobban a paradicsomban“ ? Persze, hogy őt szerette. Megtett néki mindent, amit kivánt. Még azt is azzal az almával . . . amiért kikergették a paradicsomból . . . Igen . . . Igaz . . . Azért kergette ki az Ur. És ki adta néki az almát? Ez az asszony. Kacagott, amikor elcsábította, és most a büntetéskor sir. A férfi keze ökölbe szorult. Az asszony felé fordult, szándéka iszonyú volt . . . De nem hajtotta végre . . . Nem volt szive hozzá. A sápadt arcban is fellelte a paradicsombeli párja kedves vonásait; a könyörgő, zokogó hangban is volt valami, ami a turbékoló gerle hangján kacagó Évára emlékeztette. És azt büntesse ő most ? Megüsse azt, aki eddigi életét leginkább meg. ódesitette! Azért, mert gyenge volt? A kigyót
