Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-07-14 / 28. szám
2 f TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY I 1910 julius 17. valaki arról, hogy az eddigi kiviteli piacok elzárulván, újak szereztessenek ? Azt hiszem senki, legalább az állam részéről eddig ily irányban valami nagy erőkifejtés nem volt tapasztalható. Boldoguljon mindenki úgy, a hogy tud. Ha nincs pénz húsra, egyék burgonyát. Ezzel is fel lehet az életet tartani. Élni pedig nálunk hazafiui kötelesség, mert hát a véderőnek újabb munkától elvont karokra van szüksége; a felemelt adókat pedig meg kell fizetni azoknak, kik életüket tovább tengetik. Boda Vilmos. A bitfelekezeti tanítók sérelme. Amióta az Í907. évi XXXVIII. törvénycikk sok-sok könyörgés, rimánkodás után végre intézkedett arról, hogy a tanítóknak minimális 600 koronás „cselédbérét“ 1000 koronára egészítette ki, azóta ez a testület oly megelégedettnek, olyan boldognak érzi magát, mintha vágyai netovábbját érte volna el. A tanítóság kisebbik részét — az államiakat — ha más nem is, a megkülönböztetés, előtérbe helyezés, mely a fizetés-rendezési törvényben foglaltatik, némi büszkeséggel és megelégedéssel tölthet el. Ez a kiváltság pedig abban áll, hogy az állami iskoláknál alkalmazottakat minden más népoktatási intézetnél működők elé helyezte fizetésüket illetőleg a törvény. Az igaz, hogy azok is 1000 koronával kezdik működésűket, azonban 5 esztendei tanítóskodás után 400 koronás, újabb 5 év múlva meg 200 koronás, 30 év elmúltával 6 ízben 200 koronánként összesen 1400 korona pótlékban részesülnek. Lássuk most a nem államiak fizetésemelkedését. Mindjárt kitűnik, hogy bizony kár olyan nemtörődömséggel néznünk ezt az igazságtalan és bennünket tisztára megszégyenítő, meggyalázó intézkedést. A hivatkozott törvény a hitközségi ős községi tanítók számára éppen 400 koronával kevesebb korpótlékot biztosit, mint az államiak részére. Hogy miért? — annak magyarázatát akárhogy keresem, megtalálni nem tudom. Nézzük most azt a fizetéskiegészitésről szóló intézkedést. Minden állású és foglalkozású em- ber, ha hivatásával, foglalkozásával szorosan ösz- sze nem függő külön munkát végez, ezért a külön ténykedéséért külön díjazást is követelhet és ha ezt meg nem kapná, otthagyja ezt a foglalkozást. Ismerek állami tisztviselőt, aki hivatalos teendői elvégzésével egy pénzintézetnél könyvelői munkálatokat végez, amiért őt tisztességesen honorálják. Egy mérnök ismerősöm hivatal után ellenőrzést teljesít busás honoráriumért. A kő- mives a kanalat, az ács a fejszét, az asztalos a gyalut és más iparos a maga eszközét félreteszi, mihelyt munkaideje letelt és csak abban az esetben dolgozik tovább, ha külön fizetnek neki. Gondoskodott azonban a tanítóknak fizetéskiegé- szitési törvénye arról, hogy a felekezeti kántor- tanitók külön foglalkozásukért, a kántoroskodás- ért, külön fizetést ne húzzanak. Amig a miniszter az állami tanítók egy részét kötelezi, hogy tanítási időn kívül „külön díjazásért“ az illető hitfelekezet kántori teendőit végezze, a községi iskolai kántortanitó kántori járandóságát érintetlenül hagyja, addig a hitfelekezeti kántortanitó jövedelmét, ha tisztán tanítói fizetése 1000 koronára nem rúgna, egyszerűen a kántori — tehát külön foglalkozásnak minősített jövedelméből — egésziti ki 100 koronára. íme egy-két példa. Két tanító közül az egyik községi, a másik hitfelekezeti iskolánál működik. Mindkettő egyúttal kántor is. összfizetése mindegyiknek 1000 korona, melynek fele, tehát 500 korona tisztán tanítói. A községi tanító fizetéskiegészi- tésért folyamodik, amit meg is kap, mivel ezt megítéli neki a törvény. 500 koronával kiegészítik tanitói fizetését 1000 koronára, kántori járandóságát azonban érintetlenül hagyják. így 1000 korona helyett összesen 1500 korona lesz a fizetése és dolga semmivel sem több, mint eddigelé. Hát az ugyanennyi fizetésű hitfelekezeti kántortanitó mennyi jövedelmet fog ezentúl kapni? Tanitói fizetésképen 1000 koronát, a kántoriak ellátásáért pedig semmit. (500 korona helyett.) Egy másik eset. Az anyaegyház kántor- tanítója hitfelekezeti, a fiókegyházé községi iskolai tanító. Mindkettőnek összefizetése 1270 koronában volt megállapítva, melyből 700 — 700 korona tanitói, 570 korona kántori jövedelem. Mig az anyaegyházi kántortanitó nemcsak saját községében tartozik mindennemű kántori teendőt végezni, hanem a filiában temetni is, addig a fiókegyházbeli csupán litániákat köteles vasár- és ünnepnaponként tartani. A „fizetésrendezés“ óta az előbbi azonban most már csak 270 koronát kap a kántorságért, mert 570 koronából 300 koronát tanitói fizetése kiegészítésére vették, mig utóbbi 300 koronával több fizetéshez jutott, mert 700 korona tanitói fizetését államsegélyből 300 koronával kiegészítették 1000 koronára, kántori járuléka pedig megmaradt 570 koronának. Nyilvánvaló fizetés- csonkítás, amit ez az uj törvény megenged, egy másik §. pedig elitéi. De hány hasonló esetet tudnék felemlíteni! Még ez csak hagyján! De mit szóljunk ahhoz, hogy a törvény nemcsak anyagi tekintetben bánt el mostohául a hitfelekezeti kántortani- tóval, hanem önérzetében bántotta őt, amennyiben az összes tanítók közt utolsónak tette őket. Nem-e lealázó és szégyenletes a törvénynek ilynemű intézkedése? Akiben csak cseppnyi önérzet van is, kell, hogy felháborodjék annak tudatában, hogy azok közé tartozik, akiket egy országos intézkedés a vele egy kenyéren lévők közt is a legeslegutolsó helyre sorozott. És mindezt mi okból? Talán azért, mert legtöbben vagyunk ? Vagy talán azért, mert, mivel éppen a kormányt anyagilag nagyban támogatják, ameny- nyiben sokan saját erejökből tartanak fönn iskolákat és fizetik az ő tanítóikat ? Vagy ok-e az akkora megaláztatásra, hogy a felekezeti tanító nemcsak a hazának, hanem egyházának is hü fia! Tiltakoznunk kell, hogy bennünket továbbra ue hagyjanak ebben a szégyenletes állapotban; ne bántsák az olyan jövedelmünket, amelyért külön teljesítünk szolgálatot. Fel kell emelnie az egyházhatóságoknak is tiltó szavát és segítségére kell jönnie alkalmazottainak, ellenkező esetben nem bízhatunk sokszor hangoztatott jóindulatukban. Ne tűrjék, hogy az ő alkalmazottaikat, az ő tanítóikat a leghitványabbaknak tekintsék, továbbá ne engedjék, hogy a kántori jövedelmeket, amelyek a hitközség alkalmazottját illetik, más célra fordíthassák 1 A kar társakat meg kérve-kérem, ne nézzék összetett kézzel ezt az igazságtalanságot, mert néma gyermeknek az anya se érti a szavát, hanem hangoztassák mindenütt, ahol csak alkalom kínálkozik, hogy nagy sérelem ért bennünket, kérjük, kívánjuk, követeljük, hogy az orvosoltassék. Részesüljünk mi is oly ellátásban mint az államiak, kapjunk mi is oly fizetést, mint azok, hisz ha többet nem is, de annyit mindenesetre mi is dolgozunk, még hozzá rosz- szabb és elhanyagoltabb viszonyok között, mint ők, képzettségünk semmivel sem kevesebb mint azoké a dédelgetetteké, azt meg senki sem foghatja ránk, hogy kérelmünk jogtalan volna. Szekszárd, 1910. julius hó 12-én. Hiller Gyula szekszárd-njvárosi kántortanitó. A közrend, a béke, a személy- és vagyonbiztonság. A közrend, a béke, a személy- és vagyonbiztonság. Ennek megoldására lennének hivatottak a csendőrök, az állami s a községi rendőrök! E hivatásuknak csak akkor felelhetnek meg, ha szakszerű kiképzésben részesülnek. E szakszerű kiképzést kívánják szolgálni azok az év folyamán rövid egymásutánban megjelent munkák, melyek a vidéki rendőrség államosításának előszele gyanánt Laky Imrének, az állami rendőrség őrszemélyzete tanosztály parancsnokának tollából szakavatottsággal összeállítva megjelentek. E munkákból kiviláglik, hogy ha a kormány komolyan foglalkozik a vidéki rendőrség államositásával, akkor a rendőrőrszemélyzet egyöntetű, szakszerű és céltudatos kiképzésébe oly iskolai rendszert talál, mely már a gyakorlatban is bevált. Ez év január havában jelent meg a közjog és magánjog általános ismereteinek kézikönyve. Laky Imre a rendőri és csendőri iskoláknak szánja e művet előszavában, de e népies irányban írott munka kitűnő szolgálatot tehet a polgári iskolákban, középiskolákban s leginkább a tanitóképezdékben is. Hogy a hazafiságot, honszeretet, hazafiui hűséget mi módon tanítja Laky, elég, ha rámutatunk a hirtelenében kiragadott alábbi szemelvényekre : A közjogi tankönyv előszavából (VI. oldal): „A közbiztonsági közegek “ kiképzésére szolgáló tananyag ilyetén feldolgozásánál is ama legfőbb szempont vezetett, hogy e könyvekbe fektetett alapelveknél fogva a tanulóban a feltétlen törvénytisztelet, a polgári kötelességérzet, a haza és a koronás király iránti szeretet nemes érzelmei ápoltassanak. “ Érdekes amit a Büntetőjog tankönyvében (II. kötet) az állam elleni kihágásokhoz magyarázatképen ir (II. kötet 85. oldal): „Aki a magyar állam tagja, kell, hogy annak zászlaját, színeit és címerét vallja a magáénak s azokat tisztelje és szeresse. Idegen zászlóval, idegen jelvénnyel, idegen címerrel tüntet hazája ellen, amelyben született, amelynek polgára s amely táplálja őt. Lehet a hazában bárkinek bármely anyanyelve, de azért tagja az oszthatatlan és egységes magyar nemzetnek. E mellett nemzetiségi nyelvét, szokásait használhatja, ápolhatja, a magyar állam törvényei ezt nem tiltják. Sőt ugyancsak enyhén bünteti a kihágási büntetőtörvény alapján a hazafiui hűség és kötelesség ellen szemérmetlenül tüntetőket. Pedig minden más állam sokkal erősebben védi a maga címerét, nemzeti szineit, lobogóját. Ennek példája többek közt a nagy Németbirodalom porosz tartományának helytartósági elnöke által 1891. évi április 15-én kiadott rendeleté, mely a porosz-lengyel tartományban még azt is kihágásnak minősíti, ha valaki saját szélmalmának lapátkerekeit fehér-veres lengyel nemzeti színre mázolja be. Ez intézkedést azzal indokolják meg, hogy a lengyel fehér-veres szin tüntető használata által az állami közrend, a köz- biztonság, az államhoz való hozzátartozási érzése veszélyeztetik. A szélmalom kerék-lapátjának az eltemetett Lengyelország színeire való befestése a nagy Németbirodalommal szemben tüntetés a lengyel állameszme mellett. Vágyakat ébreszt, melyek államellenesek! Ha a hatalmas német császárság az ily vágyak elnyomását legfőbb állami érdekből elsőrangú kötelességének tartja, mennyivel inkább ne tartsák a mi csendőreink és rendőreink kötelességeiknek az oly tettesek feljelentését, kik oláh, szerb, tót, a magyar ál- lamságot sértő zászlók és jelvényekkel tüntetnek vagy akik a hazafiságot arculvágó internacionális vörös zászlókkal, hazát, társadalmat, fajokat, családot, házasságot, vallást gyalázó jelszavakkal ajkukon az utcát elvitázhatatlan jogos tulajdonuknak tekintik. Ugyancsak a büntetőjog tankönyvében a fegyverhasználat jogosultságát következő magyarázattal kiséri: „A rendőr a közbiztonság és közrend katonája. Fegyvere disz. Ám a fegyverrel való visszaélés büntetendő cselekmény 1 Ellenben büntetendő gyávaság a fegyvert’ nem használni ott, ahol arra joggal szükség van.“ A második kötet a Büntető törvények tankönyve szerény címét viseli. De tartalmazza bőséges utasításokkal ellátva nemcsak a bűnvádi perrendtartás és nyomozási eljárás szabályait, hanem dr. Gábor Béla tollából az országos bűnügyi nyilvántartó hivatal szervezetét és az ujjnyomat rendszer ismertetését is. Legbővebb és legkimeritőbb a Kihágások és rendőri büntető bíráskodás cimü III. kötet, mely az előbbi tankönyvrendszerü alaktól eltérő- leg kis zsebkönyvalakban jelent meg. Eltérőleg az összes hasonló munkáktól e majdnem 600 oldalas, de mégis könnyen zsebben hordható munkában nemcsak a rendőri (köz- igazgatási) büntető bíráskodás szabályai vannak ismertetve, hanem célszerű csoportosításban eddig be nem mutatott módszer szerint vannak az Összes kihágások csoportosítva. Valószínűleg e könyv lesz a legkedveltebb, mert nemcsak csendőrök és rendőröknek pótol- hatlan zsebkönyve, hanem a hatóságok és a nagy- közönségnek is célszerű Útmutatója leend a kihágások tömkelegében.
