Tolnamegyei Közlöny, 1909 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-24 / 25. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1909 junius 24 minden szenvedést s nem riadunk vissza semmiféle üldöztetés kellemetlenségeinek eltűrésétől. Szóval megfogadjuk tanácsaikat s vakon követjük őket cselekvéseikben. Csak egyet ne kívánjanak tőlünk, azt, hogy lemondjunk a reményről, miszerint sikerül valamikor az osztrák járomtól megszabadulni és lehetséges egyetlen vigasztalásul fenmaradt azon eszményünket megvalósítani, hogy a középdunánál létre jön egy magyar nemzeti alapon szervezett önálló és független állam, mely Nagy Lajos birodalmának emlékeit ülteti át az életbe. Erre az egy térre nem tudnánk őket követni, de nem is fog annak szüksége előállni. Biztosíték erre a hazafias gondolkozás és érzés, mely vezéreinket áthatotta a i múltban s minden bizonyára át fogja hatni a jövőben is. Boda Vilmos. Népgyülés Szekszárdim. A borértékesítés előkészítésére kiküldött bizottság nevében Boda Vilmos elnök múlt vasárnap délelőtt 11 órára népgyülést hivott egybe, melyen közel 2000 ember jelent meg. A nép- gyüiésen Boda Vilmos adta elő a borértékesítés érdekében teendő intézkedéseket, akinek beszédét a következőkben ismertetjük. Beszéde bevezető részében megemlékezett azon áldatlan és a termelők érdekeit közelről érintő borértékesitő viszonyokról, melyek a vármegye legelső bortermelő helyén, Szekszárdon tapasztalhatók, amelyek már odafejlődtek, hogy a homoki szőlők termése magasabb áron kel el, mint a költő állal is megénekelt s világhírre vergődött szekszárdi bor. — Azután áttért annak fejtegetésére, hogy a múlt évben megtartott népgyülés által megválasztott bizottság minő ernyedetleu munkásságot fejtett ki, hogy megtalálja annak a módját, miként lehetne a mindnyájunk által* érzett súlyos bajokon segíteni. Legelőször megfontolás tárgyává tette, hogy a szövetkezeti alakulat megfeleine-e a helyi viszonyoknak? de miután arra a meggyőződésre jutott, hogy az ily alakulás néhány száz hold szőlőterületet ölelhetne csak fel, míg a szőlők túlnyomó nagy része annak jótéteményein kívül esnék, azt elejtette. Azután sorra került annak megfontolása, váljon nem lehetne-e részvénytársulat alakításával tenni kísérletet. De azt is mellőzni volt kénytelen a bizottság, mert eltekintve attól, hogy az ily alakulás óriási pénzösszegeknek gyűjtését tenné szükségessé, ami aligha volna keresztülvihető, még az a veszedelem is fenyegetné a bortermelőket, hogy idővel a részvények olyan elemek kezébe kerülhetnének, melyek csupán az üzleti érdeket s nem a bortermelők érdekeit figyelembe venni, tekintenék feladatuknak. Végre is Simontsits Elemér vármegyei alispánunk indítványát fogadta el a bizottság, hogy Szekszárdon hivatalos jelleggel borertekesitő hivatalt létesít, melynek feladatává teszi, hogy a boroknak piacot szerezni iparkodjék, az eladó borokat nyilvántartsa s csekély ügynöki dij szedése mellett azok értékesítéséről gondoskodjék. Felhívta a népgyülést, hogy ne fogadja ellenszenvesen az uj hivatal felállítását, mert a bizottságnak az a törekvése, hogy a borértékesitő hivatal főnökének törzsfizetése állami segélyből fedeztessék, a szedendő ügynöki dijak pedig oly alacsonyak lesznek, hogy az a múlthoz képest a lényeges javulás jellegével fog bírni. Előadja, hogy a bizottság ezen értékesítő hivatal felállításával nem tör osztályok ellen, csak azon tényezőket akarja szaporítani, melyek hivatvák a létező bajokon segiteni. Végül elfogadásra ajánlja a következő határozati javaslatot: „A Szekszárd-városi bortermelők folyó 1909. évi junius 20-án megtartott népgyülése a kiküldött bizottság azon javaslatát, hogy a kedvezőtlen borértékesitő viszonyok orvoslása céljából egy borértékesitő hivatal létesittessék, melynek költségei a kieszköziendő államsegélyből s azon bortermelők által fizetendő ügynöki dijakból fedeztetnének, kiknek borai a hivatal által értékesíttetnek — helyesli, egyhangúlag magáévá teszi s felhatalmazza a kiküldött bizottságot, hogy annak létesítése érdekében a szükséges lépéseket Szekszárd r. t.’ város képviselőtestületénél megtegye.“ A népgyülés a javaslatot egyhangúlag elfogadta. Felszólalt még Wolf Arnold szőlőbirtokos és felkérte a bizottságot, hogy hasson oda, hogy a szüretek ne korán kezdessenek meg, hogy igy értékesebb bor legyen előállítható. Városi közgyűlés. Szekszárd r. t. város képviselőtestülete folyó hó 19-én déután 3 órakor rendkívüli közgyűlést tartott dr. Szentkirályi Mihály polgármester elnöklése mellett. Az elnöklő polgármester megnyitva a közgyűlést, jegyzőkönyvi hitelesítőkul kijelöli Szabó Ferenc és Szulimán György képviselőtestületi tagokat. Már maga az a körülmény, hogy nem vonakodtak azon álürügy alatt, hogy a király küldöttével szóba kell állani, Lukács Lászlóval, a magyar gazdasági önállóság elárulójával tárgyalni, elég oknak mutatkozik arra nézve, hogy ilynemű váddal illethetó'k legyenek. Vigasztaló egyedül a dologban csak az, hogy sem Kossuth Ferenc, sem Apponyi Albert gróf nem mentek bele a Lukácscsal való tárgyalásokba, pedig az ő lojalitásuk, azt hiszem, a királylyal szemben, kétségbe nem vonható. De itt volna a legfőbb ideje, hogy ez a két államférfiu, kik iránt a függetlenségi párt nagy többsége osztatlan bizalommal viseltetik, kiálljon a porondra és nyíltan megmondja az országnak szándékait, hogy végré azok is, kik a válság megoldása iránti harcon kívül állanak, határozottan állást foglalhassanak. Ha nekünk Kossuth és Apponyi azt fogják mondani, hogy az önálló Ijank iránti jogos és törvényes követelése a nemzetnek, jelenleg, a viszonyok mostohasága folytán, nagyobbmérvü rázkódások nélkül, meg nem valósítható, belefogunk nyugodni, hogy a létesítés batárideje kitolassék. Ha nevezettek amellett foglalnak állást, hogy szükséges a pártok szövetkezésének fenntartása, azon célból, hogy az általános választói jogot úgy alkossák meg, amint, Andrássy Gyula gróf tervezte, hogy a magyarság és értelmiség túlsúlya biztosíttassák, örömmel hozzájárulunk. Ha ők oly módon vélik az ország javát előmozdítani, hogy elveink fenntartása mellett, vállalkoznak a 67-es alapon való kormányzásra azon célból, miszerint a 67-iki kiegyezésnek azon része, mely az állami egyenjogúságot biztosítja, a maguk valóságában végrehajtassanak és életbeléptettessenek, nem zúdulnak fel miatta. Ha arra határozzák magukat, hogy a békés kibontakozás minden tisztességes eszköze immár ki lévén merítve s sikertelennek mutatkozván, eljött az idő, midőn a nemzetnek törvényes jogai biztosítása érdekében a legelkeseredettebb harctól sem szabad visszariadni, hanem szenvedéseket tűrni, nélkülözéseket és üldöztetést elszenvedni hazafias kötelesség, — hát bele fogunk menni a harcba, tűrni fogunk pusztulna el s látni kelljen fiának szégyenét: kudarcát. — Hej, Halász Julis, hamis volt a te szived ! . . . De mit is beszélek, hiszen te talán nem is tehetsz róla! Tadom, te szerettél, te mindig hű voltál hozzám ... de hát kit átkozzak, kit gya- lázzak az én mostoha sorsomért, kit, ha téged nem ? — Elkapott a gazdagság csábos ördöge. Nem volt elég egy szegény, nádfedeles házikó csendes, nyugodt boldogsága, szerető kar édes ölelése s egy rajongó szív imádata? Feláldoztad mindezt egy büszke legény hetykeségeért, meg nem érdemlett gazdagságáért. — Ugy-e, mert az duhajabban járta a táncot, mint én szoktam ? Jobban tudót mulatni a cigánynyal, mint egy becsületes, magamfajta szegény legény szokta? — Talán cifrább szavakat tudott a füledbe súgni; mikor úgy titokban összejöttetek a kert alján, a hídnál ? — Talán azért hittél neki, mert jobban tudott szorítani két izmos karjával; mert nem elégedett meg egy igaz, égő csókkal; de százat rakott hamvas orcád rózsáira? — ígérte, hogy selyembe járat, bársonyba öltöztet; hogy a munkától, a dologtól óv; tejben füröszt | 'hogy lehozza az ég csillagait, hogy bogárfekete hajadba tűzze ékül... ? — Es te hittél neki szentül, vakon; s visszaküldőd a jegygyűrűt nékem s vele azt üzented: feledjelek! — Zokogva mentem a temető felé s ráborultam drága szülőm sirhantjára s fuldokló hangon panaszoltam el az én nagy boldogtalanságomat. A jo anya mintha megértette volna fia fájdalmát, mert mire hazaértem, nem fájt a szi vem annyira; .... de nem is fog az fájni már sohasem. Az életemet adtam néked s te csak játékszernek nézted azt s tönkre tetted. Azt mondtad feledjelek, — nem, soha! De szeretni sem foglak tudni ezután, azt is érzem. Romba dőlt lelkem oltárán a legnagyobb szentség s nincsen ami azt pótolni tudná most . . . . és sohasem. Nem mertem az emberek közé menni 3 ha találkoztam valakivel, földre sütém szemeimet; féltem az arcukba nézni. Esküvőd napján bezárkóztam a legutolsó kamrába, hogy ne halljam a vig muzsikaszót, — mikor esküszöl másnak hűséget — s ne tudjam az én temetésem szomorú énekét. Nem törődtem az emberekkel S nem akartam hallani rólad sem híreket. Nem akartam tudni, váljon boldog vagy-e; vagy hinni a boldogtalanságod. De feledni ekkor sem tudtalak. S mikor megláttalak hónapok múltán — úgy véletlenül — az isten-házában, láttam fakó arcodat, beesett, homályos szemeidben hiába kerestem azt a lobogó tüzet; nem akartam hinni szemeimnek, alig ismertelek meg. Azután hallanom kellett, hogy boldogtalan vagy, de nem fájt né£em a te szenvedésed. Tudtam, hogy az urad csak mulat, dorbé- zol egyik napról — a másikra s veled nem törődik. A birtok lassan elúszik, elviszi a sok lumpolás, a cigány, a sok dáridó. Majd hallottam, hogy beteg lettél; nehéz, veszélyes kór ütötte fel benned csíráit s hogy napjaid meg vannak számlálva. Ekkor mégis kértem az Úristent: könyörülne rajtad, bocsássa meg bűneidet amiért ilyen nagyon sújt s adjon vissza újra az életnek. Talán meghallgatták imámat a menyekben, mert felépülésed után pár napra, már hozzám jöttél. — Miért is kerestél fel, kimondta néked, hogy nálam kaphatsz vigasztalást, balzsamot sajgó sebedre? — — Hazudtak neked! Ugy-e emlékszel rá, mikor elpanaszoltad bánatos, kínos sorsodat; mit feleltem : „Én nem segíthetek te rajtad. Hiszen van urad, akit te rajongásig szeretsz; akiért eltudtál dobni magadtól egy igaz, szerető szivet. Aki boldogságot hazudott néked s te megvetetted azt a másikat. — Menj jó asszony, térj uradhoz; én nem tudok segiteni rajtad. — S te halálsápadtan hallgattad gyilkos szavaimat s könyörögve valltál be mindent, hogy megtévesztettek, rábeszéltek; az apád kényszeritett, hogy amannak légy a felesége. — Te nem is szeretted igazán s hogy engem mindig, örökké szeretni fogsz, még akkor is, ha én megvetlek, ha szánni sem tudnálak már. S én siránkozó, bünbocsánatért esdő szavaidat sem hittem el: mert nem tudtam feledni azt a megaláztatást, amit vélem tettél. Nem akartam megboszulni azt a másikat sem, aki elrabolt tőlem; — vagy talán kegyelem lett volna, ha vissza fogadtalak volna; talán örült volna, hogy tőled megszabadulok: de én örömöt sem akartam okozni néki. Es midőn az urad megtudta, hogy nálam voltál; elkergetett, elhajtott, s te földönfutó, nyomorék lettél. Szerencsére nem volt gyermektek, akiért élned kellett volna. Láttalak sírva jönni hajlékomba ismét, mint egy koldusasszonyt, s könyörögni, hogy bocsássák meg néked, hiszen kegyetlenül sújtott téged már a haragos isten.
