Tolnamegyei Közlöny, 1909 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-30 / 52. szám
2 TOLNAMEGYEi KüZIwüN'i 1909 december 30 így fogva fel a helyzetet, azt hiszem, előre meglehet állapítani, hogy Lukács küldetése is azok közé a szerencsétlen kísérletek közé sorolható, melyek sem a dinasztiának, sem a monarchiának hasznára nem válnak. De hát Bécsben megsokalták a Magyarország által eddig elért eredményeket s kimondották, hogy minden további engedmény ki van zárva, még akkor is, ha a magyarság kívánságai a szentesített törvény keretei között mozognak. 1867-ben, két szerencsétlenül végződő hadjárat után, a szorult helyzet, melyet magukidéztek elő, szükségessé tette a magyarok segítségét is igénybe venni. Visszaállították tehát alkotmányát s velők kiegyezést kötöttek. Alig száradt meg azonban a tinta a megkötött egyezségen, már is annak kijátszásán törték a fejőket s annak több nevezetes intézkedését életbe sem léptették, így ma sincs a külügyekben egyenjogúság s nincs magyar hadsereg, mely az egész hadsereg kiegészítő része. Nem engedik a magyar gazdasági különállás megalkotását. Pedig ez mind benn van a nevezett kiegyezésben. íme az osztrák erkölcs, mely a régi kuruc DÓtában oly hűségesen van megörökítve, ismét bemutatja magát a maga valóságában s akad mindég magyar ember, ki állásért, anyagi előnyökért annak szolgálatába szegődik. Mikor majd elérjük,— amire törekednünk kell minden rendelkezésünkre álló eszközzel, — azt az eszményi helyzetet, hogy nem akad köztünk egy se, ki áruba bo- csájtja magát, akkor arra is lehet kilátásunk, hogy az osztrák ármánynyal sikerrel meg fogunk küzdeni. Boda Vilmos. Uj esztendő. Kicsiny hatása van az emberéletnek és a pusztulásnak biztos tudata uj év napján bizonyos szellemi mérlegkészítésre, a lehangolásnak erre a szomorú gondolatkörére kényszerít. Hiszen oly kevés ember váltotta, tudta beváltani az uj évhez fűzött reményeket és tudta elvégezni azt a munkát, amit magának kitűzött. Még a kötelességteljesitésnek olyan klasszikus férfia, minő Arany János, epilógusában bánatos merengéssel énekli, mily keveset tudott végezni abból amit maga elé kitűzött. És minél nagyobb kötelességérzet lakik az emberben, annál nagyobb örvény tátong a teljesített munka és füstbe ment szándékok között. Uj év táji melankóliánk ebből a körülményből fakad, de még másból is. Minden esztendővel fogy erőnk, lanyhul energiánk s aki élte delelőjén túl van, az, ha a gondviseléstől hozzárendelt környezetben nem talál örömet, — magából a csendes resignációt érleli meg — uj év napján. Ám még se ezek az érzelmek köszöntsenek reánk uj év reggelén. Boldog ember, aki e napon reménykedve tekint a nagy bizonytalanság felé s mi, akik a közjavat szolgáljuk e helyen, mindenesetre a reménykedésnek, a hitnek és bizalomnak érzelmeit kell hirdetnünk. Mert nemzet, mely a maga rendeltetésében nem bízik s aspirációihoz minden esetleges nehézségek közepette nem ragaszkodik — már él van veszve. Azért a közélet borús jelenségei se rombolják össze nemzeti aspirációinkat. Soha máskor, mint a kifürkészhetetlen jövő felé merengés napján, uj évkor nem érezzük jobban s ne hirdessük lelkesebben, hogy „megvirrad még valaha“. Fukidises mondja egy helyt, hogy nem erősített várfalak és épületek, de a benne élő férfiak teszik az államot. Azért, ha nemzeti intézményeinket megrombolja is a sujtoló végzet, ápoljuk a nemzet fiaiban a csüggedhetlen és szilárd hazaszeretet érzelmét s a mainál ragyogóbb, boldogabb uj esztendő ránk köszönt. Nemcsak a mi szeretett kis hazánkban, hanem egész Enrópában uj társadalomalakitó jelszavak és irányok söpörnek végig. Minden korszaknak megvoltak a maga eszmeáramlatai s a társadalom még akkor is előre jutott, mikor véres forradalmak árán arattak diadalt az emberiséget megváltani hivatott uj jelszavak. Mit féljünk ma az osztályharctól, mikor ezeket a kultúra fegyverével vívják ? Hiszen a napjainkban mutatkozó osztályharcnak jelszavai voltaképpen a kultúra hajtása. És bizonyos, hogy ha a kultúra a legszélesebb területen megcselekszi a maga embernevelő, emberjavitó hivatását, ledőlnek az osztályharc Jerichó falai és széthullnak az osstályharc kiáltó és megvalósíthatatlan szélsőségei. Kinek ne lenne ez leghőbb kívánsága, ákinek lelkében a család és tulajdon, — e két nagy eszmény egész tisztaságában él ? Mit hozasz uj esztendő ? Hozod-e a békesség olajágát, a nemzetnek hitet és kitartást ? Az egyénnek boldogulást s hozod-e váljon a nemzet egészének a legfőbb jót, a békét. Azt az áhított helyzetet, melyben köz- és magán- tevékenység egyet cselekedhet, a haza javát és boldogulását. Bizva-bizunk, hogy az emberiség javára, fejlődésére az elkövetkező uj esztendő a legfőbb jót hozza, jó napokat, sikereket és mindezeknek alapját, a jó egészséget, melyet ekként a boldog uj esztendővel olvasóinknak tiszta szívből kívánunk. Hétköznapok. Az egyik úgy jön, mint a másik: Semmit sem hoznak. Nincsen varázsa, reménye, álma A holnapoknak ? Tegnap a lelkem a küzdelembe Belefáradt. Tegnap egy csomó reményemnek Törtek szárnyat. Tegnap a szivem megbiztattam Hittel félve: Tegnap a <má»-ban bízva, néztem Fel az égre. ... Kopott országút szürke földjén Állok, állok. . .. Tegnapról — mára, máról — holnapra Mire várok ? Egyik nap úgy jön, mint a másik: Semmit sem hoznak. Nincsen varázsa, reménye, álma A holnapoknak ! HUSZÁR LOLL Kérelem. A mostani megélhetési viszonyok között kétszeres súllyal nehezedik a beköszöntött tél az amugyis kereset nélkül szűkölködő szegényre. Ezért a népkonyha nemes hivatásához képest már a legközelebbbi napokban megkezdi működését, hogy némileg könnyitsen a szüköl- ködők nyomasztó helyzetén. Teljes bizalommal fordulunk tehát a lelkes emberbarátokhoz;: és számos szegényeink nevében is egész bensőséggel kérjük, miszerint kegyes adományaikkal nyújtsanak módot arra, hogy a népkonyha minél nagyobb mérvben fejthesse ki tevékenységét. A népkonyha hálás köszönettel fogad el könyöradományokat úgy készpénzben, mint élelmicikkekben. A kegyes pénzadományokat kérem egyenesen nevemre Szekszárdra küldeni. Az élelmicikkeket pedig kérem a népkonyhához juttatni (Szekszárd, Sédpatak-utca 1113. szám, rám. hath, óvoda.). Ez utóbbi adományokról csak néhány sorban nyílt levelezőlapon szíveskedjék engem is értesíteni. Szekszárd, 1909 december havában. Hazafiui üdvözlettel: Bezerédj Pál. Olvasóinkhoz. Harmincnyolc évvel ezelőtt született meg a «Tolnamegyei Közlöny», hogy úttörője legyen a vidéki hírlapirodalomnak vármegyénkben. — Akkor indult meg lapunk, mikor csak azok vették kezükbe a hirlapirói tollat, akiket a közügyek és a közjó előmozdítása lelkesített önzetlenül, minden haszonlesés nélkül. A « Tolnamegyei Közlöny ■» a legrégibb vidéki magyar hírlapok közé tartozik, melynek munkásai mindenkor meggyőződésből igazságosan szolgálták Tolnavármegye közönségének érdekét és minden ügyben szemök előtt tartották a vidéki sajtónak nemes hivatását. Soha, még a legkényesebb kérdésekben sem tért el lapunk az igazságtól; soha sem feledkezett meg arról, hogy célja a kulturális, a közgazdasági és a társadalmi intézmények megteremtése, fejlesztése és fen- tartása. Mindenkor tárgyilagosan, pártatlanul foglalkoztunk a felmerült közérdekű kérdésekkel és tartózkodtunk a személyes kérdések tárgyalásától. Nem kérkedésből, hanem az igazságnak megfelelőleg állítjuk, hogy vármegyénk számos közhasznú intézményének Mese egy bolondos fiúról. — A «Tolnamegyei Közlöny> eredeti tárcája. — Irta; Márton János. Egy szomorú őszi estén történt. Magam sem emlékszem rá teljesen, hogy is történt; mégis azt bizonyosan tudom, hogy szegény Karcsi sohasem gondolta volna, hogy valaha is lesz életében egyetlen nap: amely oly sok kínt, szenvedést fog születtetni számára. Azt hitte, az élet mindig olyan csodás szép marad, aminőnek ő képzelve gondolta ; azt hitte, hogy sohasem lesz oka haragudni a végzetre, amely látszólag kerülte, nehogy még ifjan tépázza szét fakadó virágait lelkének. Úgy gondolta, hogy az emberek mindig jók maradnak, becsületesek, hogy neki sohasem kell megismerni á mások szánalmát; sohasem kell átszenvedni a mások kikacagását, gúnyos szavaiknak gyilkos mérgét. Szegény bolond fiú. Ma már mindent tud. Fél az emberektől, irtózik a világ zajától; igy él eltemetve az önásta, a saját készítette sírban . . . . . . Ezelőtt pár éve nevezték ki egy alsó tolnamegyei községbe segédjegyzőnek. Alig verte le még az iskola porát magáról, mikor hozzánk került. Csinos fiú volt és sokat tartott magáról. Zsebe Ferec megszökött Aradról. Szerzett magának egy trombitát s bámulatos vakmerőséggel járta be az ország félreeső falvait, ahol tudta, hogy osztrák katonaság tanyáz. A falu végén megfujta a Generalmarschot s mindenütt csinált nagy komédiát. Vadkerten egy egész század cserepár megretirált előtte.. Utoljára szülőföldjén, Kölesden szerepelt. A nagyvendéglő udvaráról egymaga kivert 30 vasas németet. De hát addig jár a korsó a kútra, mig el nem törik. Zsebe Ferencet elfogták és nagyon sok időt töltött sáncfogságban. * * * Virágh Gidát elítélték Aradon golyó általi halálra. Ezt később átváltoztatták 16 évi várfogságra, amelyből kilencévet kitöltött nehéz vasban az aradi vár sötét börtönében. Amikor a vérbiróság azzal vádolta meg, hogy eskü szegő, Csehországból hazaszökve 151-ed magával hütlenül elhagyta zászlóját; széttépte mellén a dolmányt, kirántotta onnan a Nádorhuszárezred selyem zászlójának golyótól tépett rongyait, s magasra emelve odaszólt: »Itt van, nem hagytam el, azt is magammal hoztam.* Most ott nyugszik a kunszentmiklósi temetőben ősei mellett.
