Tolnamegyei Közlöny, 1909 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-13 / 19. szám
2 TOLNA MEGY El KÖZLÖNY 1909 május 13 köpött szakadatlanul folyik, azt bizonyítja, hogy van köztük valami megállapodás s annak a korona által való elfogadása érdekében egyesült erővel munkálkodnak. Ha ilyen, mindkét részről — korona és nemzet — elfogadható alap csakugyan felfedezhető vagy található, akkor helyesen cselekesznek államférfiaink, ha a béke érdekében minden eszközt felhasználnak és alkalmaznak. A nemzet pedig bizzék és reménykedjék, mert részén van a törvény, jog és igazság^ ám ha állami létünk és nemzeti fejlődésünk ellen törnek ellenségeink, készen találnak bennünket a legönfeláldozóbb harcra. Magyarország erőssége a trón és Ausztria erőssége, ha ezt a súlyt tartó pillért megakarják gyöngíteni, saját létezésüket ostromolják meg. Az elvakult szenvedély és józan gondolkozás kelnének akkor harcra s melyik kerülne ki abból győztesen, azt hazánk legutóbbi 400 éves története kézzelfoghatólag igazolja. Boda Vilmos. Szokásos közönséges napszám. Nem csoda, ha manapság a nagybirtokosok birtokaikat parcellázák, örökáron eladják, nem csoda, ha a középosztály idegenkedik a birtokvételtől, különösen szőlővételtől, manapság, amikor a »szokásos közönséges napszám« az Eldorádóját éli. A községek által kiállítani szokott szegénységi bizonyítványok csak azoknak adhatók ki, kik teljesen vagyontalanok s kik sem birtok, sem tőkepénz, sem járadék, sem munkálkodásuk és szolgálatuk folytán nem húznak nagyobb jövedelmet, mint amennyit az illető községben a »szokásos közönséges napszám kitesz.« Ez a napszám azonban ma már felül - haladja az 1000 koronával javadalmazott hivatalnokok jövedelmét, kik társadalmi állásuknál fogva százszoros különböző kötelezettségekkel vannak terhelve s kik eme szerény fizetésükből sokszor nagy családot tartanak fenn s kik szegénységi bizonyítvány elnyerésére jogosítva nincsenek, mert jövedelmük nem napszámos jellegű. Ily körülmények között kételkednünk kell, hogy ki valóban szegény ? Az-e, ki esetleg 4—8 középiskolát végzett, sokszor felsőbb tanulmányokat is hallgatott s ki az állam vagy a község szolgálatában csekély fix fizetéssel tengeti magát s családját, avagy az a család-e, hol maga a férj naponta 3 kor., feleség 2 korona napszámot keres s kik ha akarják, manapság mindig kaphatnak munkát ?! Az amerikai kivándorlás és a szocializmus okozta magas napszám feltétlenül a drágaságban is leli magyarázatát. S a jó napszámos, aki nem pipázással, tere-ferével tölti ki a napot, a legtöbbször, erős munkája utánj meg is érdemli azt. Csakhogy ilyenek kevesen vannak ! S ha egynéhány megkapja az 1 frt 30 kr. vagy 1 frt 50 kr. napszámot, a másik százzal már nem lehet alább beszélni. Inkább elácsorog napokig a piactéren, semhogy engedjen a 48-ból melyhez pedig jussa nincsen. Mert munka és munka, munkás és munkás közt nagy a különbség. Csakúgy, mint a hivatali pályákon. Ott is, ennek is, annak is, arányosan osztják a fizetést. A »szokásos közönséges napszámot« a gazdák is rontják. Ha egyeseknek a gazda meg- érdemlett vagy meg nem érdemlett munkája után délben is, este is fél liter bort szolgál, a többi is ásít utána. Sokszor maguk a gazdák, csakhogy »jobban dolgozzanak«, megadják a magas napszámot, nem egyszer megtoldják valamivel, I ennek a következménye, hogy a másik száz gazda munkást nem' kap, még pénzéért sem. I Ha valaki 1 frt 50 kr. napszámot adott, nincs I alább napszám. Ki kevesebbet i°;ér, kinevetik. I Pedig sok szegényre ráférne az 1 forint is, a 80 kr. is s többet segitene rajta, mint az ácsor- gás vagy fitymálódzás. Elvégre minden napszámos annyi napszámot kérhet, amennyit akar. Megadni senkinek sem »muszáj«. De ha valakit felfogadtak 5 frt vagy 10 frt napszámért is valamely külső vagy belső munkára, akkor ezt a munkát a napszámosnak elejétől végig ezért kell végeznie. Hányszor megesik azonban-, hogy délben leteszik a kapát,-az ásót, mert meghallják, hogy a szomszédban 10 krajcárral több a napszám. »Ennyiért vagy annyiért folytatjuk — mondják — alább egy krajcárral sem. Ha tetszik jó, ha nem tetszik, úgy is jó s megyünk.« S a szőlősgazdát, vagy más birtokost ott hagyják faképnél, kapálja be maga ! Sokszor a hét közepén, mikor már munkást sem kaphat, ami által óriási kárt szenvedhet. Ez a napszámos-eljárás már nem tisztességes. Attól ma már nem kell félni, hogy a napszámos a »szokásos közönséges napszámért« megerőlteti magát, nem kell attól tartani, hogy késő estig kora reggeltől huzza az igát. Nem verik fel a gazdát lakásán álmából, mikor a ház utáni kerti munkálatokat végzik, a napkeltét legtöbbször útban érik meg s a napnyugtát nem várják be. Nem úgy, mint régen! S ha hírét veszik, hogy itt vagy ott a napszámos »nagyon korán« kezdte a munkát, bezzeg megszapulják érte. Ezt az eljárást sem helyeselhetjük. Munka manapság bőven van, »szokásos közönséges napszámot« is megadják, a munkáshiányt és a szociálizmust a kisbirtokosok tönkre- menéséért felhasználni nem lehet. Ez ellen tenni kellene ! Crassus. — Hátralékos előfizetőinket felkérjük előfizetési dijaik mielőbbi szives beküldésére. A kiadóhivatal. TÖVISEK. Árnyképek. — Irta: Mányoky Gyula dr. — Főszolgabíró: Az.uj népoktatási törvény szerint a felekezeti tanítóknak is állami esküt kell tenniök. Ezért idéztem meg az urakaí. Kérem, mondják utánam. (Olvassa az eskü szövegét.) Én . .. A tanítók : Én . .. Főszolgabíró : Esküszöm . . . Belecskai tanító (hirtelen közbevág): Kérem, ón nem tudók jól magyarul; németül szeretném letenni az esküt. Főszolgabíró (elképedve): Magyar tanító létére németül?! Nem tud jól magyarul?! Hiszen a magyarosításért már jutalmat is kapott 1 Hogy lehetett akkor éz ? Hogyan tudhatna magyarosítani, aki maga sem tud magyarul. Tudomására fogom hozni a tanfelügyelő urnák. * * . * yl Csés jó-napot kívánok, — mondja a szakály.i ember, benyitva az egyik közeli német község hivatalhelyiségébe. Jegyző: Guten Tag mein lieber Freund! Was wollen sie ? A szakályi magyar: (Egyet sercent és. hallgat.) Főszolgabíró (hivatalt vizsgál) : Jegyző ur, minek germanizál ? Hiszen látja, hogy ez az ember magyar.' Még ezzel is németül ?..-. Jegyző: Bocsánatot kérek, de annyira hozzávagyunk szokva a német szóhoz, akaratlanul is rájár a szánk. Főszolgabíró: Ez a baj! Pedig önöknek kellene tovább építeni az alapon, amit leraktak a néptanítók. (Félre.) Mindinkább látom, hogy német községbe csak sovén magyar és az való jegyzőnek, aki németül keveset tud, beszélni pedig keveset se szeret. (Fen) Sohasem kellene elfeledniük, hogy a magyar nemzeti állam magyar helyi közigazgatás nélkül ki nem épülhet. A kritikus : Tévedtem. Nem lesz belőle alispán. Nem kurizál, hanem kritizál. És nem pajtásai, hanem elvei vannak. ' * * Törvényszéki elnök (most kúriai biró) : A királyi bíróság a tanukat meghitelteti. Álljanak a korláthoz.. (A tanuk a korlát mellé állanak.) Mondják utánam : Ich schwöre . .. Ügyvéd : Kérem, a tanuk között van Szarka Sándor Kölesdről, meg Gyönkről Weinberger orvos. Méltóztassék ezeket magyarul esküdtetni meg. Elnök : Szarka, tud maga németül ? Szarka tanú: Valamicske ragadt rám a kaszárnyában. Elnök: Orvos ur maga izraelita, magától nem is kérdem. — mi bánt, hisz mindened meg van, amire vágyói ? — Igen kedvesem, meg van mindenem, jólétben, gazdagságban élek, — oh de abból, amiie vágytam, amiről álmodtam, abból nincs semmim. Az életem szürke s az marad mindig, mint ez az empire szabású ruha, mely eltakarja testemet, s mint az alkonyat, mely nem engedi, hogy lelkem tükörébe pillanthasson senki. — Kinek olyan lelke van, mint neked, kinek szellemi ragyogása még a pesszimisztikus hangok alól is oly csillogón tűnik elő: annak nem kell eltakarnia lelke tükörét; kinek egész külseje a görög szobrok plasztikus alakjára emlékeztet: annak nem kell gésa-ruhát viselnie ; kit oly nagyon szeretnek, mint téged, annak nincs oka igy beszélni. — Tehát ne viseljek gésa-ruhát, hogy lássa környezetem a rajtam levő plasztikát ? 1 De hát miért, hisz az őszikép csak úgy teljes, ha nincsenek pompázó virágai, hisz a dér a lombtalan fa fölött épp úgy suhan el, mint egy rózsabimbó bársonyos szirma felett, nem veszi észre sem egyiket, sem a másikat. Beszéljek álmaimról, vágyaimról, melyek egy sirmélyén pihennek, előhívjam ŐKet, hogy kísérteiképpen körém gyűljenek ? Nem tudod mit kívánsz kedvesem. Vagy nem láttad még soha a legszebben nyíló virágokat is elhervadni, pompás szirmukat összecsukni, ha az őszi szél szerelmes, de hideg csókjával érinti őket, s nem láttad-e azt, hogy tárja ki reszkető kelyhét a napsugár tüzes, forró csókjának hatása alatt ?! Az a fagyos szél ismét vissza vinné vágyaimat, álmaimat, miért hívjam hát elő ? Az én napom, az úgy sem jön fel soha, — az lement, eltűnt az örök semmiségbe ; hadd nyugodjanak hát az álmok, hisz én élek igy is, az én életemnek is megvan a célja, az igaz, hogy nem a bölcselők szerint előirt cél, mert én nem munkálkodhatok a tökéletesedésemen azért, hogy boldog legyek, legfennebb azért, hogy másokat azzá tehessek, de sorsom ez — bele nyugszom. — Látod nénikém, a te gondolatod végtelen bolyongása között most már megtalálta azt a pontot, melyet az őszi napfény is be aranyozhat s amelyhéz mindig visszatérhetsz pihenőt tartani, hisz a más boldogságáért küzdesk. Nehé2 dolog, de hiszem, hogy nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint saját munkánk sikerét látni; a gyönyörködés pillanata elfeledtet sok mindent, lassanként majd te is elfelejted, hogy a bimbó nem a nyári napsugár forró heve alatt fejlett rózsává, hanem az őszi nap szelíd s talán hideg sugárfénye alatt, a különbség mindössze csak az, hogy színe halványabb, mint a többié. — Igazad van. Bámullak, hogy ily fiatalon igy beszélsz s éppen te, kinek lelke tele van nagy, nemes ambiciókkal, tele van hittel, bizalommal egy eszmény iránt, mely mint a hajnali fény dereng jövő utadon, hogy édes álmaidból édes valóságra ébresszen 1 Tehát újra egy aranyos pont az én alkonyatomban, az én szürkületemben, hová nyugodni térhetnek gondolataim. Mikor az utolsó szó is elhangzott ajkáról, már teljesen nyugodt volt, lelkét megacélozta az a tudat, hogy van valaki, akiért küzdenie kell, aki gyöngébb nála, aki reá támaszkodik. Megfogta kis barátnője rózsás ujjacskáit s szelíden magához vonva, csókot nyomott szőke fürtü fejére, aztán kar a karban, haladtak a kastély felé . . . Lépteik zaját egy-egy felröppenő madárka, egy-egy megkésett gerle búgó kacagása szakította meg. A csalogánypár is pihenni tért lombfészkébe, hogy reggel ismét együtt dicsérhessék az örök Isten nagyságát, ki belát mindenek leikébe s megküldi balzsamát a sajgó, fájó sebekre. A csülagok pompás fényben ragyogtak, a hold egy felhő mellől kandikált ki mosolygó, széles arcával, aztán tova suhant, hogy ellesse a mások titkát is . . . Még itt-ott egy könny hullott a földre, virágra, fűre, de csakhamar összevegyült a harmat csillogó cseppjeivel, hogy ne tanúskodhasson senki, semmi arról a nagy harcról, mit az a szel' * halvány asszony vívott s miből győzelemr került ki . . .
