Tolnamegyei Közlöny, 1908 (36. évfolyam, 1-53. szám)
1908-02-27 / 9. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1908 február 27 ismét a függetlenségi párt lesz-e ? az még egyáltalán nem bizonyos s az is kétséges, hogy benne lesz-e Kossuth Ferenc a következő kormányban ? Ez pedig, hozzávetőleges számítás szerint, egy év leforgása alatt mind meg fog történni. Az aj kormány, lehet, hogy uj embereket, uj eszméket és eljárási módot honosít meg minden téren s hogy ebben a harcban szerepet fog-e vinni a mi csigavasutunk ? — az is a kétes jövő kérdése. De azért az ügyet napirenden kell tartant s minden alkalmat fel kell hasznalnz, a kedvező megoldás érdekében. Vállvetve kell működnünk, nem egymás működésének lekicsinylésével. A jelszót kell alkalmaznunk: többet ésszel mint erővel. Ugyhiszem az ész is, az erő is rendelkezésünkre áll s nem baj, ha időnként csak az egyiket alkalmazzuk. Boda Vilmos. Glosszák. Mikor először utaztam a szekszárdi vicinálison, a személyforgalom éppen nem volt népes, mert baksis nélkül is kettőnknek egy egész .kupé jutott. - »Nem szabad kukoricázni«, _ ez volt fölirva a kupé oldalára. Kérdeztem ’’titá rsamtól, egy szekszárdi úri embertől, hogy jelent ? Azt válaszolta, hogy nem szabad a .atról leszállani és tejes kukoricát tördelni, szedni. Mert ami a vonat gyorsaságát illeti, mérsékelt fürgeségü ember is megtehetné azt. Körülbelül igazat mondott. Haladásunk fürgesége nagyon is mérsékelt volt. És még olyan rémhosszu pauzákkal, tolatásokkal, csattanások- kal, lökésekkel, sípolásokkal és kiabálással gar- nirozva, hogy öt X van bár vállaimon, de patri- arkalisabb vasúti utazásban egyszer volt részem csupán. Elkövettem azt a könnyelműséget, hogy a diszmegnyitást követő napon már ráültem az ukk—Csáktornyái helyiérdeküre. Nincsen az a parasztszekér, amely kegyetlenebbül rázna; nincsen Gyönkön, Szekszárdon fiakker, amely keservesebben nyikorogna, mint a hogyan rázott, nyikorgóit az. És a várakozások ! . . . Zala- szentmihályon tiz perc. helyett harminc percig állott. Még a szomszéd kupéban való disz- bankéttezett mérnök is felriadt és kikiáltott: »Mayer, miért nem megyünk már ?« — »Hát menjünk ?< Kérdezte vissza a derék Mayer, — És, legott megszólalt háromszor a harang, (akkor még járta) és megindult nem ugyan dübörögve, mint inkább szuszogva a vonat. Jegyet Sárbogárdig váltottam, de mikor a kölesd-tengelici állomáson egy üres kocsit láttam, — érthető, hogy úgy tettem, mint szent Pál az oláhokkal. —- Gyi te! — és megindult az én- újabb alkalmatosságom. Mehet! — és megindult a volt utitársamé is. Egyforma sebességgel. Még el is búcsúzhattunk. «Viszontlátásra holnap az orfeumban !» És kocogtunk tovább. Ő jobbra, én balra. Jeles egy ut volt akkor még a kölesdi vasúti ut. Vontak parallel két árkot, ami bennük volt, közéjük hányták — és készen volt. Sok ilyen két part, két árok köze még törvény- hatósági útnak is van csúfolva. — A kocogásból csakkamar ballagás lett. Beszélgessünk. — «Hol van Tengelic ?» — «Nem lehet látni, olyan messze van.» — «Hát Kölesd?* — «Az még messzebb.» — Nagyot néztem. Se Kölesd, se Tengelic és mégis Kölesd-Tengelic ?? — «Mit adtak a kölesdiek erre a vasútra ?» — «Tizenhatezer forintot, de a füttyét se halljuk, becsaptak bennünket.» — Arany János Füle- miléjé-ben a szomszédok legalább hallják a füttyöt, amiért fizetnek tallérokat, lázsiásokat, — a kölesdiek és még egy csomó községbeliek azonban ezreket fizettek és fizetnek azért, ami nekik még csak nem is fütyül. — Jó nép ez a mienk. Türelmes. Próbálnának ilyet tenni a somogyival, a zalaival. Huszonöt évvel előbb olyan utak voltak Somogybán is, mini ma Tolnában. Ősszel, tavasz- szal tengelyig érő, csülökig ható sár. — Igái két óra Kaposvártól és novemberben, enyhe decemberben előtte való nap kellett elutazni, hogy megjelenhessen az ember reggel tiz órára a bíróság előtt. — Kivétel a Somogyi Takarék- pénztár ügyésze, a mostani főispán volt, aki négy lovat fogatott egy könnyű parasztkocsi elé. — Egy alkalommái Szenna nevezetű községben volt dolgom. Egy óra Kaposvártól. Minden negyedórában megállani, a lovaknak ínagukat kifújni engedni kellett. — E kedves percek egyikében egy bocskoros ember jött velünk szemben; persze nem az utón, hanem a földeken. Az első bocskoros magyar, akit láttam. «Hova valósi barátom ?» — «Szennára.» — «Hova megy ?» — «A székvárosba.» — «Székváros ? Ilyen községet ne«i ismerek Somogybán.» — «Nem is somogyi akkor az ur ! Kaposvárra megyek, a mi székvárosunkba.» Ez az, ami hiányzik Tolnavármegyében. A mi székvárosunk. Somogymcgyében a bocskoros is, a csizmás is, a laktopános is úgy tekint Kaposvárra, mint minden vérbeli magyar Budapestre. Mint a győrmegyebeli Győrre, a vasmegyei Szombathelyre. Jóindulattal, nagy büszkeséggel, • lelkes örömmel. Kaposvár nemcsak a kaposváriaké, — az egész vármegyéé. Az az első, a fő, — csak utánna a többi. A somogyi ember természetesnek találja, hogy a vármegye fővárosának kell legelsősorban emelkedni. Az ő szükebb hazája székhelyének gazdasági és értelmi központnak kell lenni. És azzá is lett. A tizenkétezer lakosú faluvároska harmincezer lakosú város ma. Iparral, kereskedelemmel, katonával, gyáfral. Huszonöt évvel előbb csak egy vasútja volt; ma hat vicinális fut ki belőle, köztük három a Balatonra. Helyi vasúti hálózata olyan, hogy mindegyik járási székhely össze van kötve a központtal; éppen mint az egész országban legjobban adminisztrált Vasban és Zalának az egerszegi törvényszékhez tartózó részében. Nálunk egészen más állapotok vannak. Nálunk lokálpatriotizmus dühöng. Mindenkinek a maga faluja, a maga pusztája a világ közepe. Szekszárd . csak a szekszárdiaké. A központi hivatalok helye. Azután punktum és pauza. Ez a kisszerű felfogás, a szertehuzások ezen áradata tette lehetővé a rétszilasi vicinálist. Amely nem szolgálja a székváros érdekét, nem áll szolgálatában az általa rendre elkerült községeknek sem, — hanem igenis az általa keresztül szegett tizenhat nagybirtoknak. Tolnavármegye székvárosának érdeke azt kívánta volna, hogy a legrövidebb utón legyen összekötve vasúttal a Dunával s a budapest—fiumei fővonallal. Egyetlen világhírű cikkünk : a szekszárdi vörös. A nagyvárosi, a külföldi kereskedő irtózik a vicinálistól. Harminc kilométert még csak elszenved, de a hátvanöt már nagyon is-sok neki a jóból. — Nem keresi, hanem kerüli azt a helyet, ahova annyi időyeszteség árán juthat. — Akik azt a rétszilasi vasutat ki- fundálták, — nagyobb tekintettel voltak a saját ökreikre és lovaikra, mint á saját vármegyéjük első és tulajdonkép egyetlen városára. —. Ilyen gyümölcsöt terem a nagybirtok megyei kizárólagos uralma* . ,i Simpntornyának szép és. nagy történeti múltja van. Élpnk kereskedő és iparos, város ma is. Elég terjedelmes és vagyonos vidéknek képezi középpontját. És a tolnamegyei leghosz- szabb vicinális elkerüli mégis. Hozzájárultak, léptei alatt szerte-szét pördülnek a gömbölyű kavicsok s áruló ropogásuk neszére megrebben a menekülő lány. — Mi az ? — ki siet utánam ?. .. susogja önmagának ; csak nem . . . ? S elszánva, erős lélek haladt tova. — Jó napot Ilonka kisasszony 1 ne siessen oly kegyetlenül, alig bírom s alig várom, hogy utolérhessem ; — szólt Béla — s mellé lépve kezét nyujtá a bámuló lánynak. — Jó napot Barkó 1 — Ön ?. . . — Én. Ilonka, mi történt ? — Hogy került kegyed ide ? Szóljon, az Istenért 1 Mondjon el mindent! Bocsásson, hogy a kérdések halmo- zát zúdítom elébe ; — de kell kérdenem ... 1 Ért engem, Ilonka, ugy-e ? — Barkó, — szól Ilona keménynyé vált nyugodt hangon, — talán . . . értem. .Rövid leszek. Három év ép elég arra, hogy egy jómódú úri családot koldusbottal sújtson az az arasznyi kis papirszelet: a váltó. Apám meghalt, birtokunkat elnyelte az adóság örvénye. Anyám öt gyermékkel maradt; — köztük én a legidősebb ; — hisz tudja . . . így hát nekem kellett kenyér után néznem. S hála Isten, találtam is; még pedig annyit, hogy a még fönmaradt adóságot is törlesztgetheti anyám. S most már elmondtam mindent. — Nem! — Ilonka; én folytatom. Három év előtt a Borjáthy család egyik bérlőjének a fia, egy egyszerű tanár jelölt, eljárogatott a dúsgazdag családhoz ... és . .. fölemelte szemét a család szépséges Ilona nevű lányára. De nem mert szólni. Szédült a köztük levő űrtől. Egy bérlő fia s egy arisztokrata család leánya ; — a katángkoró és gyöngyvirág; mily bántó ellentét, — ugy-e ?. .. S aztán mikor bevégezte a bérlő fia tanulmányait, magas állást kapott — és megmérgezte lelkét a nagyváros levegője. Ott maradt, vonzotta a zaj s az élet tarkasága ... — Ilonka, nem folytatom tovább. — Ebbe a tüszurásoktól érdes, de édes kis kézbe teszem le ügyem. Engedje meg, hadd legyek társa a munkában, a kenyérkeresetben. Kettőnknek jobban esik az, ami egynek talán fáj . . . Hadd tegyem kezét az enyémbe . . . mindig- mindig. — Barkó, mit müvei ? Mit beszél ? itt, menyasszonya lakásán ... vagy azt gondolja, most is »ispilángit« játszunk ?. . . Én megyek, folytatni munkáimat, ön meg, — igen, megy a honnan utánam jött a menyasszonyához. — Ilonka 1 — Nem lehet! Vegyük úgy, mint egy bohó álmot. — Nem 1 — S azok ott ? — mutatott fel a cifra tornyos kastélyra. — Egy életet oltana ki s egy tekintélyes családot hozna szégyenbe ártatlanul! Érti ön ?... — S ha az , egész világ ellenem lenne, bánnám-e magáért ? i — Nem Barkó ; én . . . gyűlölöm a gyávaságot 1 — Isten vele. S elindult. Gyors léptekkel sietett ki a parkon át, a rácsos kapun ki az útra. Hívogatva integettek feléje a nagyváros merev, magas kéményéi s el-el halő moraja. Barkó ott állt mint egy szobor. Aztán, mikor már eltűnt Ilona alakja szemei elöl, nehéz sóhaj szakadt föl meggörnyedt melléből. — Vége .. . . Gyáva voltam ... mormolá s bódultán, meredt szeme a nagy város felé. A kertész rózsákat szemzett a tulső oldalon. Amint szemébe tűnt, egy gondolattól megerősítve, kijózanodva, gyorsan elővette tárcáját s a kiszakított lapra irta le a gyilkoló sorokat: Gizella 1 A maga büszke leikéhez nem méltó egy gyáva ember. Én az vagyok, érzem ; most érzem : nem tudnám magát boldogítani. Legyen boldogabb, mint Béla. Aztán borítékba zárta s a főkertésznek adta át, a megbízással, hogy a nagyságos kisasszonynak vigye fel még most. Sietett gyáva munkájával és menekült előle a nagyváros felé. arra, hol a vasút óriási gépe fújja fekete füstjét a derülten mosolygó júniusi égboltra.
