Tolnamegyei Közlöny, 1907 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1907-07-11 / 28. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 3 niális szervezési talentuma, az 5 nemes ízlése hatja át az egész pécsi kiállítást. Csodákat beszélnek a pécsiek, hogy mily fáradhatatlan buzgalommal és mily nemes lelkesedéssel karolta föl Zsolnay Miklós a pécsi kiállítás ügyét és mily áldozatkészséggel és jóakarattal küzdött a kezdetben mutatkozó közönynyel szemben, a mig sikerült neki, hogy rajongásig szeretett szülővárosának ilyen szép hírnevet szerezzen, amilyent ezzel a kiállítással magának az ország és világ előtt kivívott. Zsolnay, ez ma már nem is név, hanem fogalom. Ha a pécsi ember ezt a nevet említi akkor méltán megemelheti a kalapot. Boldog az I város, boldog az az ország, a‘ melyiknek Zsolnay-ja van. A pécsiek gyűjtés utján emelnek a város egyik leginpozánsabb helyén ércszobrot, hatalmas, szép nagy alkotásu remekművet az öreg, hét év előtt elhalt Zsolnay Vilmosnak. Elneveztek egy nagyforgalmu utcát Zsolnay Vilmos-utcának. Ez a megnyilatkozó hálának a jele. De azt, amit az öreg Zsolnay életében tett Pécs érdekében és amit úgy a fia, Zsolnay Miklós, valamint az ő két üzlettársa, két sógora, nővéreinek férje, most még mindig művelnek, azt nekik semmiféle ércszoborral nem képes méltán meghálálni sem Pécs közönsége, sem az ország, Bizonyos, hogy Zsolnay messze külföldön is és a tengeren túl is, iparművészeti gyártmányaival, a legjobb, legnagyobb hírnevet szerzetté hazájának és önmagának. Nagy szó, de igaz, ha azt mondjuk, hogy a Zsolnay-féle iparművészeti gyártmányok a világon a legelsők és azokat sem Anglia, sem Franciaország, sem Belgium vagy Hollandia gyárosai meg sem közelitik. A sovén boldogságnak büszke önérzete tör belőlem ki, mikor ezt a megdönthetien tényt konstatálom. Mert ha arról volna szó, hogy olyan jó paprika, mint Szegeden, olyan jó bor, mint Tokajon, olyan jó búza, mint a Tiszavidéken, nem terem sehol a világon, akkor nem büszkélkedhetem annyira, mert ez a természetadta talajviszonyok hatása. De a Zolnay- féle virágvázákról mondjuk ezt el, melyek az emberi ész gondolkozásának, művészi tehetségének alkotásai. És ha ilyenben Magyarország, illetőleg egy magyar iparos viszi el a babért, amely után irigykedve sóvárog az egész világ, akkor elképzelhető, mily küzdelembe került egy egyszerű iparosembernek csekély anyagi helyzetből magát ilyen polcra emelni. Ma egy sok millió értékű gyár áll Pécsett. Nagyobb tért foglal el, mint némelyik nagy falu. Nyolcszáz család kap itt kenyeret már vagy huszonöt év óta, mind-mind a Zsolnayak jóvoltából. Zsolnayék büszkék lehetnek alkotásukra, de büszkék lehetnek a pécsiek Zsolnayjukra. Mi pedig örvendünk, hogy Pécs az első város hazánkban, ahol egy iparos-polgártársunknak hatalmas ércszobrot állítanak. Zsolnay Miklós, a gyár mostani tulajdonosa, önfeláldozó buzgalommal rendezte a pécsi kiállítást és annak sikerével meg lehet elégedve. Zsolnay hívta maga köré barátait segítségre, és mindegyik, a kinek szerepet adott, derekasan állja meg ott helyét. Jól esik az idegennek konstatálni, hogy ott mindenkit teljes figyelmességgel fogadnak a rendezők. Valósággal rivalizálnak egymás kö zött előzékenység tekintetében az idegen vendégek iránt. A fogadtatásoknál Zsolnayn kívül mindig ott találjuk a pécsi ügyvédi kamarának rokonszenves elnökét, dr. Visy Lászlót, továbbá dr. Krasznay Miklóst, Nendtvich Andor polgár- mestert,. Horváth István főmérnököt, Oberham- mer Antal főkapitányt. Mindannyian arra törekszenek, hogy az idegen Pécsett jól érezze magát, a város jó hírnevét tivigye a távolba és minél több embert serkentsen a kiállítás megtekintésére. A külső sikerben oroszlánrésze van Pilch Imre építésznek, aki fáradhatatlan önfeláldozással dolgozott a pavillonok tervezésén, nagy tehetségének tanujelét adva. Finom ízlés és elegáns külső disz hirdetik ezen fiatal műépítész hervadhatatlan érdemeit. Mondhatni, hogy oly jellemző és sikerült pavillonokat, mint például a.bortermelők pavillonja, vagy a földmivelők pavillonja, még alig láttunk. De akármerre megyünk, szép beosztás, ügyes, áttekinthető elhelyezés és az egésznek összhangzata az építész művészetét hirdeti. Kár, hogy még nem volt kész a katalógus, mert egyenkint lehetett volna íölsorolni a sok szép dolgot. Mert van ott minden, ami egy kiállításon kell, hogy legyen és mindenben fen- költ ízlés foglal tér. Sőt specialitása is van. Egy madár- és majom-kiállitas ; Várady Ferenc, Baranya megye főlevéltárnoka már vagy huszonöt éve tart fönn egy állatkertet. A legritkább fajú madarak ily gazdag tárlata csak a világvárosok állatkertjeiben található. Van itt továbbá különleges fajú majmok egész serege. Várady ennek az állatkertnek külön épületeket emeltetett a kiállítás területén, hogy a látogatóknak ezt a ritka gyűjteményt bemutathassa. Ez az egyik legérdekesebb része a kiállításnak és nagyon mulatságos is. Természetes, hogy a pezsgőgyártás hazájában, a hires Littke- pezsgő dominál. Ott áll a Littke-pavilion, hol szép lányok szolgálják ki a gyöngyöző italt. Elkábul egynémelyik férfi és nagyot dobog a szive, ha pezsgőt hoz a szép Mancika, akinek hire hamar .eljutott Szekszárdra. Nem is kell a pohárt kiüríteni és már szerelemittas lesz az ember. Mi sem természetesebb, hogy nagyban röpül a feje a nálunk is előnyösen ismert vörösfejü Littkéknek és jól esik a hűsítő ital mellett osztozkodni a pécsiek örömében. Úgy mondják, hogy a pécsi az első kiállítás, a melyik még anyagilag is sikerül. Ennek mindenesetre legjobban örül majd a kiállítás financirozását kellő óvatossággal és szorgalmas, körültekintő ügybuzgalommal intéző Telegdy Kálmán pécsi bankár, akinek nagy érdemei vannak a kiállítás létesítésében. Egy kiállítás belső rendezése a legfárasztóbb munkák közé tartozik; ahhoz nemcsak nagy értelem és erős idegzet kell, hogy azzal a sok kiállítóval elbírjon, aki mindegyike mellőzve érzi magát, veszekszik, követel stb., de oly gyakorlatot is igényel, a milyenre nem teremnek az emberek, hanem azt ésszel és erélylyel meg kell szerezni. Ezt a kemény diót pedig Günther dr.-nak, a pécsi keresk. és iparkamara másodtitkárának adták. Günther feltörte a kemény diót, s ha nem is lakik vele jól, a dicsősége mindeneseire meg van. Föl lehetne sorolni még egy egész sereg derék ügybuzgó rendezőjét a kiállításnak, ezek közt ifj. Krausz Bénit, Eötvös Sándort stb. akik mind szívesen és sokat dolgoztak, hogy kiállításuk szépen sikerüljön. Nem is volt munkájuk meddő. Derekasan működött a sikerért a pécsi sajtó is, Lenkei Lajossal, a Pécsi Napló ügybuzgó, derék szerkesztőjével az élén, és Várady Ferenccel a Pécsi Napló munkatársával. — Ezek igazán önzetlen és nagy munkát végeztek, és megérdemlik a pécsi közönség elismerését. Pedig hát, valljuk meg őszintén, a sajtó közreműködése r.élkül nem menne a legszebb ügy sem előre, s mikor a sajtó munkásai, ügy buzgalommal, önmegtagadással támogatják a közügyeket, akkor holmi Szemere-féle 1 elismerésben szoktak részesülni. De hát ez már nálunk igy van. Azért azonban nem zúgolódunk, megtesz- szük kötelességünket továbbra is, és tovább megyünk. Ha alkalmat találunk arra, a mire ma is találtunk alkalmat, hogy nemzeti ügyünknek, fejlődésünknek dicsőségét hirdethetjük, ak- kor azt szeretettel teszszük és annak, minél I nagyobb súlyt kölcsönözünk. Kürttel és harsoLászló I (Odase hallgat) Végre megtaláltam az ágyat s ebben a pillanatban egy halvány holdsugár odalopódzott az ablakhoz s kíváncsian nézte, hogy mi fog itt történni. Lidia aludt. Azt hitte, hogy már nem is jövök és az ablakot nyitva feledve elaludt. Sárika: Inkább ébren maradva csukta volna be az ablakot . . . Kérlek hagyd már abba. A többit már tudom — azaz hogy sejtem, — hallottam hírét, hogy milyen rossz erkölcsű ember voltál. László: Dehogy tudod édesem. — Megálltam az ágy előtt s néztem a leányt, amint kibontott hajjal, takaró nélkül aludt, — néztem, miként hullámzik gömbölyű melle s néztem mohó vágygyal, s csak még egy pillanat s aztán . . . Sárika: Szégyeld magad. László: Hiszen én is azt csináltam. El- szégyeltem magam, elgondolkoztam, hogy mit is akarok én most csinálni. Hogy leszakítsam ezt a virágzásban levő rózsaszálat, hogy bemocskoljam aljas vágygyal annak szűztiszta szirmait, hogy szerencsétlenné tegyem őt, az egész családját csak azért, hogy őrületes vágyamat kielégítsem. Sárika: Hah! hah! az erénycsősz. Talán csak nem gondoltad meg magad . . . László: De igen meggondoltam a dolgot, legyűrtem hatalmas szenvedélyemet és szépen betakarva az alvó leányt . . . Sárika: Talán csak nem másztál vissza a szobából? László: De éppen azt tettem, kimásztam. Sárika (busán): Pedig most jött volna a legjava. Meg se csókoltad legalább ? j . . László: Nem én. Még vissza se néztem. Sárika (mint a ki többet remélt); Ez hát az a vért felforraló hires történet. No’iszen, szégyelheted magad. Mondhatom, hogy pipogya egy fráter vagy. Hah! hah! Kimászott, anélkül, hogy legalább megcsókolta volna! Hah 1 hah ! László (meggondolja magát): No, ugy-e, hogy becsaptalak cicám, hiszen nem is másztam ki, hanem . . . Sárika: Hanem, (izgatottan) hanem . . . csak nem . . . László (ünnepélyesen): Igenis kimásztam és Sárika: És . . . László: Kimásztam, mert nem akartam leendő feleségemet megcsalni; mert már akkor súgta valami nekem, hogy te leszel az én kis édes drága feleségecském . . . (szenvedélyesen magához öleli). Sárika: Te, igazán, megesküszöl rá, hogy még meg se csókoltad azt a leányt és még vissza se néztél és hogy csakugyan kimásztál... Te, esküdj meg rá, addig nem hiszek neked. László: Esküszöm, hogy kimásztam és nem csókoltam meg. Sárika: Hála Isten. így már szeretlek édes bogaram, édes Lacim, tudtam én az*-, hogy te correct, becsületes ember voltál s nem olyan Don-Juan, szoknyavadász, amilyennek elhíreszteltek. Az én Lacim nem csalhatott meg engem soha. László : Bizony nem, soha, soha. Boldog vagyok, hogy te igazán hiszel bennem. Hiába a boldog házaséletnek a hit az alapja. Sárika : És a lángoló szerelem. László: Édes szép szerelmen^ aranyos Sárikám, ugy-e mi nagyon szeretjük egymást. (Összecsókolja.) Ugy-e te hinni fogsz mindig bennem. Sárika: És szeretni foglak örökké, (Lászlóhoz simul) de ugye, csakugyan kimásztál ?... Te én félek, hogy te csak félig másztál ki . . . László: Kimásztam, édesem, egészen kimásztam, (szenvedélyesen magához szorítja) de most . . j most bennt vagyok és esküszöm, hogy nem fogok innen kimászni . . . hanem . . . Sárika: Hanem . . j (kíváncsian) hanem . !. László: Befejezzük mi kettecskén az én félbenmaradt mesémet, mert amit neked Lídiáról mondottam, csak mese volt; amint ígértem. Sárika: Még pedig olyan mese, amelynek az eleje hazugság, a vége pedig boldog való ság lesz. (Csók, ölelés.) |£ - V- ■
