Tolnamegyei Közlöny, 1907 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1907-05-02 / 18. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1907 május 2 meg a címet, midőn a XX. század korszakot alkotó idejében jelszavunk a — haladás. Haladnunk kell minden téren, minden irányban, mert a haladó áramlat elsodorja, elgázolja a visszamaradókat. Ma már az ipar sem az, ami régen volt; nem egyszerű kézművesség többé, amely a régi minták szerint, megszokott Egyformasággal, mindennapi igényekre dolgozik; mert ma már a tudomány bámulatos felfedezéséinek, s a finomult ízlés követelményeinek alkalmazása, az ipar minden ágában elengedhétlen kelléke a versenyképességnek, vagyis a boldogulhatásnak. Minden jóravaló, ismereteit gyarapítani vágyó iparosnak önmaga iránti kötelessége tehát a saját szakmájában magát napról-napra tökéletesíteni, a haladó korral lépést tartani s az ipar körébe vágó újabb és újabb vívmányokat figyelemmel kisérnie, elsajátítani, felhasználni ; ez pedig csakis a folytonos önképzés által lesz elérhető. Ezen önképzésnek kiindulási pontja és alapvető helye első sorban az iparostanonc- iskola, másodsorban az ifjúsági egyesületek. Az iparostanonciskolában a tanonc képzett tanférfiaktól nyer oktatást minden hasznos, nemes és szép ^tudnivalókban; az iparostanonc- iskolva van hivatva helyrepótolni az elhanyagolt házi nevelés és az elemi iskolai mulasztások hiányait, megnyirbálni azok ferde kinövéseit. Legtöbbnyire itt tanul meg a tudatlan tanonc helyesen írni, olvasni, számolni, rajzolni, amely ismeretek nélkül soha tökéletes iparos nem vál- hatik belőle, — mert az alap nélküli épület nem állhat, — tanulás nélkül se tudós, se művész, se mester senki nem lehet. Az iparostanonciskola nemcsak egyik vívmánya, de hathatos előmozditója is az ipar terén való korszerű haladásnak. De itt gondolkozzunk egy kissé! Hogyan haladhat a jó iparos ? Haladni — Isten, jó erkölcs, becsületesség, szorgalom, takarékosság és önképzés nélkül — nem lehet. Mert az olyan haladás, a melyből ez erények valamelyike is hiányzik, vagy éppen ezekkel ellentétben áll: az csak látszólagos, hamis és sem tartós, sem áldásos nem lehet. .És hol lehet az iparos ifjúságot mindezekbe bevezetni, eszét, szivét, lelkét nemesebbé, jobbá képezni, a társadalom, főnöke és önmaga iránti kötelességével megismertetni, annak teljesítésére kioktatni, ösztönözni: mint éppen az iparos- tanonciskolákban. Itt nyer a tanonc előképzést és egyenes Útmutatást, hogy belőle jó segéd, illetve mester váljék; itt ébred tudatára és itt csepegtetik szivébe az Isten, haza, társadalom és család iránti kötelességeket; itt tanulja meg szeretni a munkát és megbecsülni annak kincseket érő gyümölcseit ; itt szélesbül annak látóköre," nemes- bedik ízlése és kap kedvet, hogy eszét, tehetségét önképzés által is tovább fejlessze; itt kell megszoknia, hogy mesterségét ne . csak kényszerkeresetnek tekintse, hanem oly szabad térnek,- a hol mindenkinek kínálkozik bő alkalom tehetségét és becsvágyéi érvényesíteni; itt tanulja meg, hogy | becsületesség, szorgalom és takarékosság a jólétnek egyedüli és biztos alapja. De nemcsak az iparostanonctól függ annak boldogulása, hanem munkaadőmesterétől is. — A jógondolkodásu mesternek lelkiismeretes kötelessége kell, hogy legyen tanonca iránt a legnagyobb figyelemmel és fegyelemmel lenni. — Hiszen a jó iparos nemcsak mestere, de egy- szersmint atyja is tanoncának. Azon kell hát lenni a mesternek, hogy tanonca az ipariskolát szorgalmasan látogassa, mi által az értelmesebb lesz, esze művelődik, felfogása élesbedik s ennek folytán jobban megérti mesterét, könnyebben és hamarabb betanulja mesterségét s igy a mester idővel majd úgy használhatja tanoncát, mint szakképzett segédet, a ki már keresetképes jó munkás. És a mesternek ilyen körülmények között öröm a munkája^ szentély a műhelye, mert a saját ‘érdekeit mozdítja elő és boldogulásának alapját még szilárdabbá teszi. A tanonc pedig, értelmének fejlődésével bizonyára önmaga is követni fogja azt az utat, amelyen haladva boldogság és megelégedettség lessz az osztályrésze s a társadalomnak hasznos tagja, a hazának pedig derék polgára leend, kinek hajlékára maga a Gondviselés jegyzi majd e szavakat: «Isten áldja a tisztes ipart!» Szirmai Gyula. Parcellázás. A magyar ember minden érzése, minden gondolata a földhöz tapad. Innen szívja életerejét, innen veszi mindazt a kelléket, a mit létfeltétele megkíván és csodálatos, mégis évről évre, mondhatnánk napról-napra gyérülnek a községek lakói, a földdel együtt érző, a földdel felnevelt magyar parasztság elhagyja megszokott régi fészkét, elhagyja azt az országot melynek szabadságáért és lakói függetlenségéért apái annyi tenger vért ontottak. Ami még meglepőbb a dologban, az a körülmény, hogy az őstermelő magyar nép olyan földterületekre tódul, ahol alig érvényesítheti a földmivelésben való készségét. Ottan más világ van. Ott az ember már régen elfelejtette azt az őskorbeli állapotot, amikor az eke szarva mellett törte meg a rögöt és sepróboronával takarta el a kikelésre szánt magot. Az óriási arányok országában, Amerikában, ezeket a munkálatokat már gépek hatalmas szerkezetű óriások végzik, az ember csak arra való mellettük, hogy irányítson, szabályozzon. A magyar az ő nehézkes életmódjával bekerül az iparviszonyok közé, olyan helyre ahol lát maga körül tárgyakat, melyekről otthon álmodni sem mert volna. Mennyi küzdelmébe kerül, mig beleéli magát az uj viszonyokba. Sokan életük árán veszik meg azt a szabadságot, hogy —megszabadulhattak a hazájuktól. Mert bizony örvényből örvénybe kerül a szegény magyar. És ha híjával volna annak a szívós életerőnek amely őt mindenek felett győzedelmeskedni képessé teszi, amelynek hatalmával siet saját magából kialakítani az uj embert, az iparost, ám I de mégis, ha otthon is már sok csalódás érte, ha más otthonról is azzal a kétségbeesett okoskodással hagyta el hazáját, hogy élni muszáj minek hát élek más világrészen, mielőtt meghalok ebben a kincses országban. De viszont gondoljuk csak meg, vájjon úgy kell-e ennek lennie, ha más gazdaságot, más munka és telekfelosztást találna itthon az ő honában a magyar paraszt. Úgy kellene7e az ő honában pusztulnia szemek láttára annak a nemes fajnak, amely mindenféle megrázkódtatást ! átszenvedett' ezer esztendős múltjában. Az a nép, mely mindezt kibírta, a melynek a világ- I politikai küzdelmekben najgyobb része és érdeme van, mint bármely más európai nemzetnek, mert hiszen védőbástyája volt a keresztény civilizációnak szemben a félhold hatalmával. És ime itt vagyunk mint egy rut szibarita váz, az ország talpköve meginog, gyengülünk- erőben kevesbedünk számban. Ha okszerű gazdálkodást folytatna a magyar, ha arra szakszerű oktatást nyerhetne, bizony akkor igy szólnak a bölcs tanácsok, nem kellene vesznie a magyar fajnak. Ez tanácsnak, elméleti fejtegetésnek nagyon jó és szép, csakhogy nem igen használnak az üdvösségben. Ide nem elmélet, hanem oly gyökeres, változás kell, amely alapjából tudja majd átforgatni ami mostani telekrendszerünket, amely rendszerben gyökeredzik egész baja ennek a kivándorlási mizériának. hol most a Zágonyiak díszes kastélya áll — egy alacsony, düledezett szalmás viskó volt. 0, Darnai Sándor volt e viskó lakója. Napszámmal kereste mindennapi kenyerét. Bár a legszorgalmasabb emberek egyike volt, az ínség mégis sokszor bekopogtatott hozzája. Akkor még nőtlen legény volt. Öreg, tehetetlen apját és anyját tartotta két keze munkája által. Szülői most már rég sírban nyugszanak, nem érték meg fiuknak sem szerencséjét, sem jelenlegi szerencsétlenségét! Egyik napon szegény nálam volt napszámban. Amint este a konyhán vacsoráit, előhoztam a napi újsághírek közt, hogy milyen szerencsés ember az, akinél megtaláltatik e szerencsés szám : 127. — Miért? Kérdé*ő. — Mert a lutri e száma akinél meg van téve, az 100 ezer forintot fog kapni. — Nekem van egy lutri száma 127. Egy házaló zsidótól vettem, erővel rám beszélte, hogy vegyem meg, az utolsó napszámomat fizettem érte, azt mondta, hogy az a cifra cédula biztos pénz ! Elhozzam-e ? — Hoz., el öcsém ! — mondám néki. Sándor azonnal letette kanalát, fölkelt és lóhalállal sietett a cifra céduláért . . . Elhozta. És — csaknem hanyatt estem! A 127-es számú sorsjegy volt ez! — No öcsém: Úrrá tett most az Isten! Sándor elnémult s erőteljes kezében ug y remegett a cifra cédula, mint a rezgő nyárfa dércsipte levele. — Elmegyünk holnap Budapestre. Jó lesz-e öcsém ? S felvegyük a pénzt! Sándor azt se tudta, hogy mit szóljon! És úgy lett, amint én mondtam. Még azon éjjel hajóra ültünk, s másnap fölvettük a szép 100 ezer forintot, ezresekben, százasokban. Sándor az örömtől annyirá át volt hatva, hogy bizony úgyse nem tudta volna a nyereményt megolvasni, pedig ókos legémy volt, de akár felét is ott hagyta volna örömében !. Nem időztünk semmit a fővárosban, nehogy valaki szagát vegye a pénznek és elcsenje tőlünk ; azonnal hazafelé indultunk és még aznap este haza értünk. Negyednapra Cseri uraság »800« holdas birtokának minden felszerelésekkel együtt leendő eladására hivta fel a községi dob pergése. a lakosság figyelmét. Ezt én már tudtam előre, ezért Sándorral én voltam a legelső .az adás- vevés színhelyén. Urak, gazdag polgárok, s hozzá még a legtehetősebb falubeli: az 1 »Arany zsidó« is mind acsinkóztak a szép birtokra | ugyancsak ígérgettek erősen s már alighogy a legtöbbet ígérő »Arany zsidón» nem maradt a liczitáció, mikor Sándor biztatásomra elkiáltotta : 90,000 ! Tátva maradt a sokaság szeme-szája e hallatlan merészségen, rája hagyták ... sokan nevettek ! De amint Sándor lefizette a 80,000 forintot — vége lett a nevetésnek ! Sándor földbirtokos úrrá lett! , Nem feledkezett meg rólam sem, nekem is adott 200 forintot a fáradságomért. Ősi lakhelyét lebontatta, a szomszéd telkét hozzávásárolta háza fundusához, s a kis MIT IGYUNK? hogy egészségünket megóvjuk, mert csakis a természetes szénsavas ásványvíz erre a legbiztosabb óvószer. 5295. 3—15. Minden külföldit fölülmúl . ■ hazánk természetes 3 IT10íl<il szénsavas-vizek királya: ÁGNES p r Milleniumi nagy éremmel-rorras. kitűntél ve.- Kitűnő asztali bor- és gyógyvíz, a gyomorégést rögtön megszűnteti, páratlan étvágygerjesztő, használata valódi áldás gyomorbajosoknak. Kedvelt borviz! Olcsóbb a szódavíznél! Mindenütt kapható! Főraktár: SALAMON TESTVÉREK cégnél, SZEKSZARDON,
