Tolnamegyei Közlöny, 1907 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1907-07-25 / 30. szám
1907 julias 25 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 3 tanácsúvá ? Majd megfelelek én rá: semmit, (ez talán kissé túlzás, mert igen' sok üdvös dolgot hajtottak végre, a szerk.) sőt ha úgy vesszük, veszítettünk vele. Úgy vagyunk mint a kereskedő, kinek ajtaján ez az ékes felírás csüng: Kevés haszon, nagy forgalom. No igen, nagyobb lett az adó, s nagyobb lett a verejték az adózó polgár arcán. De ezért mi fényes ellenszolgáltatást kaptunk : elmondhatjuk, hogy rendezett tanácsú városban lakunk és van polgármesterünk és rendőrkapitányunk. Nem azért mondom ezt, mintha Szekszárd nem érdemelte volna már régen meg, hogy avanzsáljon, a világért sem, csak azt akartam kifejezni, hogyha a községből rendezett város lett, akkor lettek volna a rendezetlen községi viszonyokból is rendezett városi viszonyok. így például nemrégiben esős idő lévén, tanulmányoztam Szekszárd utcáit. Kimondom egész bátran, hogy a kövezet, a kocsiutak oly irgalmatlan állapotban vannak, hogy bármelyik pusztának szégyenére vállna. Kövezet ? az nincs is, ha csak azt a csizmanyomot nem nevezhetem kövezetnek, amit a véletlenül arra vetődő polgártárs taposott előttem. A kocsiút ? arról se szólok. Egyik üres parasztkocsi úgy benmaradt a tengelyig érő sárban, hogy még talán most is ott van s bizonyosan még most is szidja a polgár- mestert és az egész rendezett tanácsot. Apropos! A polgármester . . . igaz az Szerkesztő ur, 1 ogy mindezekkel nem törődik a polgármester ? Majd megfelelek én rá: igaz. (Engedelmet kérek, ez megint egy kis túlzás. A szerk.) Az egészségügyi viszonyokról és a köz- tisztaságról is szólok. Végig mentem egy pár utcán's azt láttam, hogy minden házból kis folyóka vezet az utcára, a honr.ét lehetetlen szinü folyadék hömpölyög ki á «kövezetre», nem éppen kellemes szagot árasztva szét. Abba is hagytam ezt a tanulmányozást, mert féltem, hogy utóbb sárgalázt kapok. Talán látja Szerkesztő ur is, hogy városi orvosunk mily fáradtságot nem ismerve járja be a várost egy nap Isten tudja hányszor. Bizonyára sürgeti is az állapotok javulását, de siker nélkül. A piaci rendszabályt már — amint szerkesztő ur is tudja — régen elkészítették, mi az oka, hogy nem lép életbe ? Hogy a kofák 9 óra előtt ne vásárolhassák össze az egész piacot, s igy ne szökkene fel mindennek az ára reggel héttől — 9 órára. Úgy hallottam, hogy ez a szabályrendelet valahol —- nyaral. Nem tudja Szerkesztő ur, hogy ilyen szabályrendelet meddig bírja a nyaralást ? Sétakertünk úgy el van hanyagolva, hogy beillenék egy kis tóditással szemétdombnak is. Nem gondol vele csak az — Úristen. Ugy-e látta Szerkesztő ur, hogy esténkint mikor a tehén-csordát hazaeresztik a rétről, mily csendesen legelészik egy pár tarkaszőrü tehén a sétakertben — vagy a Muzeumkertben. Sokszor még párba sétálnak a gyalogjárón. Vagy látta már Szerkesztő ur, amint a másik szemétdombunkon, a korzón, mily szép egysor- jában sétálnak a — ludak és a libák — végig hápogva és piszkitva azt keresztül-kacsul. Ezeket én mind megértem, ha elgondolom, hogy rendezett tanács van. Máskép nem, ha a fejemet is vágják le. Azután nézze meg Szerkesztő ur a Garay szobor környékét. Valóságos siralomhely az. Én tudom, hogy halhatatlan költőnk már régen lekivánkozott onnét s egyszer, csak megérjük, hogy valahol másutt — tisztább — rendezettebb helyen fogjuk találni, de nem Szekszárdon — ah ! mert nálunk Szerkesztő ur ezt a két szót, tiszta és rendezett nem ismerik. írnék még egyébbről is, de ntár tovább nem untatom Szerkesztő urat ilyen »csekélységekkel.«,Majd máskor, alkalomadtán. Most csak arra kérem még Szerkesztő urat, hogy ha összetalálkozik a polgármester úrral, gratuláljon neki nevemben azért az üdvös rendelkezésért, hogy végre elrendelte a forró nyári na- pokben az utcák öntözését. A viszontlátásra 1 Tüske. TÖVISEK. Legjobb nyelvmester. Minden ember annyit ér, a hány nyelven beszél. Ez egy régi— de jó közmondás. Mert bizony !szép dolog az, ha valaki úgy tudja forgatni a nyelvét, hogy megértsék azt másutt is, ne csak a Kárpátok és az Adria között. A nyelvtudás mindenesetre szép dolog, csakhogy van egy kis bibéje. A nyelvismeret nem ragad az emberre, hanem azt hosszú időn át, sok fejtörés és izzadás után szerezhetjük meg. Az ujabbi időben, mióta rájöttek az emberek, hogy nem csak egy városból, egy országból áll a világ, ezer és ezer nyelvmester és nyelviskola ezer és ezer módszerrel fáradozik azon, hogy a Bábel-torony fucsba menése után támadt nyelvzavar között el tudjon igazodni valahogy az ember — jó pénzért. Az iskolákban is tanitják a német, görög és a latin nyelveket. És a hogy ott tanitják ezeket a nyelveket, mondhatom, hogy az a legnehezebb módszer. Én, aki — az emberiség előrehaladásán fáradozom — ajánlok egy egyszerű, de biztos módszert mindazoknak a figyelmébe, akik idegen nyelveh akarnak tanulni. Különben az ez- iránti javaslatomat ezennel ajánlom a közoktatásügyi miniszter figyelmébe is. A középiskolák tanítási módszerébe szépen be lehetne illeszteni ezt, legalább nem »zá- pUlna« el annyi diák feje a nyelvtanulásba, mikor a szamárfülekkel tele nyelvtant ezen szavakkal vágja a kályha mögé, hosszú erőlködés után. Tanulja meg aki akarja, legyen inkább bunda, ('alias : secunda.) Előre bocsájtom tehát itt hátul az én módszeremet egy mese alakjában. Ha meghallgatják kérem, belekezdek. * * • Az embereket rendesen két osztályba szoktam sorozni: a kik németül beszélnek s a -kik csak németül nem beszélnek. Már gyermekkoromtól kezdve határozott ellenszenvvel voltam mindazok iránt, kik németül beszélnek; jól emlékszem rá. hogy mikor ,még »hátul fütyülős« nadrágba kergettem a boldog gyermekkor pillangóit, járt a házunkhoz egy nagyszakálu ember, ki mindig németül beszélt apámmal; olyankor én félve húzódtam valamelyik sarokba, s egy alkalmas pillanatban menekültem arrafelé, ahol német szót nem hallottam. Amint azután suhantak az évek fejem fölött, mindinkább növekedett bennem ez az ellenszenv A közép iskolák alsóbb osztályain szerencsésen átjavitóztam a német nyelvből a felsőbb osztályokba. Kortársaim még most is legendákat mesélnek »élhetetlenségemről« a német nyelv nem tanulása iránt. Nem ment az én fejembe semmi ebből a nyelvből, ha úgy csö- pögtették is volna bele hébérreí. ... De hajh I Engem is elért egyszer csak a végzet. A felsőbb osztályok valamelyikében történt. Vizsgák felé járt már az idő, midőn boldogult német professorom megsúgta apámnak, hogy a német nyelvhez annyit értek mint (hasonlat most nem jut az eszembe) egyszóval semmit sem értek s ha a vizsgán is hasonló eredményt tanúsítok — unisono elhasaltatnak. Apám ezt a következő ékes szavakkal adá tudtomra: »Te kölyök, ha nekem mégbuksz, és még egyszer szégyent hozol a fejemre, úgy tudd n>eg, hogy menten, lelőlek.« Most jutottam csak dilema közé. Feltettem magamban, hogy inkább meghalok, de bizony nem ülök neki derdi dasozni, még a Herkó-Páternek sem. E válságos helyzetben segítségemre jött a regénybeli Deus ex Machina. Német professorom ugyanis borzas nebulói mellé valahonnan Grácból szép szőke nevelő kisasszonyt hozott. Én pedig már gyermekkoromtól kezdve, bizalommal voltam a nevelő kisasszonyokhoz, egészen a — szerelemvallásig, (talán még ma is ! szedő.) Sutba vágtam hát a német nyelvtant s elkezdtem az udvarlást. Igen ám, de hogyan? Kis városba az ember hamar föltünést csinál, ha egy nevelő kisasszonynyal beszélget — még ha titkon is. Kis városba még a faleveleknek is szemük van. De nem hiába voltam én diák- — és — szerelmes, kitaláltam a módját. írtam egy oly ékes hangú szerelmes levelet (természetesen magyarul, mit tudtam én akkor, hogy német a lelkem) annak a szép nevelőkisasszonynak, hogy magam is elcsodálkoztam rajta. Alkalom adtán kezébe loptam a levelet. Másnap megjött rá a válasz; Csak két szóból állott: Nur deutsch ! Meg voltam lőve. Az egész német tudó- - mányom abból állott: Nix deutsch. Már most mit csináljak. Erős lelki harcot vívtam magamban, de végre is oda lyukattam ki, hogy neki ültem egy este s szótár segítségével összekomponáltam német nyelven egy szerelmes levelet. (Azt azóta bizonyosan valamelyik bécsi múzeumban őrzik, mint unicumot.) Ezt már úgy küldtem el neki postán. Megjött rá a válasz. Hosszú, legalább is 5 oldalas levél, de lefordítottam, s lefordítottam volna, ha még oly hosszú is lett volna, mert hogy az igazat megvalljam, a szivem is segített. Halálosan szerelmes voltam már akkor a szép szőke nevelő kisasszonyba. De nem csüröm-csavarom tovább a dolgot, elég az hozzá, hogy mire a szerelemben odáig jutottam, hogy megkaptam, az Isten tudja hányadik csókot onnét az édes ajakról, úgy belejöttem a német nyelvbe, hogy mikor a vizsgák elérkeztek s én elkezdtem a zöld asztalnál a vizsgáló bizottság előtt németül, szép folyékonyan németül beszélni, hát német professorom kereszteket hányt magára és igy kiáltott fel: Csoda történt! »Magát csak valami földöntúli hatalom taníthatta meg!« S ebben igaza is volt boldogult professo- romnak: az a földöntúli hatalom, az a diák- szivvel szőtt szerelem hatalma volt, a mely odafüzött az ő nevelő kisasszonyához engem • Akkor tudtam meg, hogy a szerelem a legnagyobb földöntúli hatalmasság, mely képes megtanítani és megszerettetni mindenkit és mindent az emberrel, ha valaki annak az arany- hálójába esik. * # * j Azóta már s.ok esztendő elrepült felettem. Az iskola pora rég elszált rólam, s csak úgy emlékezem már néha-néha erről a fiatalkori emlékről. A német nevelő kisasszonyt is azóta már bizonyára elérte a végzete valahol Grácz környékén s tanitgatja kis gyermekeit az anyanyelvére, melyre engem egyszer oly egyszerű módszerrel tanított meg. Én .aztán a szerelem elmúlásával, lassan- lassan úgy elfelejtettem a német szót, hogy csak az maradt a fejemben : Nix deutsch ! De azért most egy olyan szép kis német nevelő kisasszony kedvéért bizony isten ke/i- vem volna még egyszer megtanulni a német nyelvet. Riporter.
