Tolnamegyei Közlöny, 1906 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-08 / 10. szám
1906. március 8 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 3 Nyílt levél. , |r$7^ István volt országgyűlési képviselő, bolcskei plébános nyílt levelet intézett a sza- választókerület polgáraihoz, melyből kö- zoljuk a következő részeket: Szivem szerettei 1 Édes magyar véreim! Szivem hazafiui mélységes fájdalmával írom e sorokat. Mélyen megalázott magyar .nemzeti alkotmányunk gyászos esetét siratom. A papiros beszámolóknak barátja egyáltalában nem vagyok. Most mégis a jái hatatlan rossz utak miatt, s egyéb gátló okokból is erre szorulok. A következő sorokban tehát beszámolok, mert máskép nem lehet a hatalmi erőszak miatt Majd lesz ez még másképen is. 1905. január 20-án az önök megtisztelő bizalmából 578 szótöbbséggel voltam szerencsés képviselői megbízó levelet nyerni. Akkor volt ez, midőn az ország ezen fejedelmi felhívásra választott: «ítéljen a nemzet|> Nos a nemzet ítélt. És pedig olyképen, hogy a függetlenségi pártnak' adott 185, az alkotmánypártnak 25, a néppártnak 25, az uj- pártnak 12 képviselőt, kikhez csatlakoztak a demokraták, szocialisták és később az uj alkotmánypártiak, úgy hogy a képviselőház túlnyomó óriási többségét a magyar nemzeti jogokat kivánó képviselők alkották. Az alkotmányon és törvényen kívül álló kormány, hogy a vád alá helyezést elkerülje, folyton elnapoltatta az országgyűlést, az élő törvények ellenére. A képviselőház mesterségesen némaságra lett kárhoztatva. Mikor az uralkodó 1905. szeptember 23-án magához . hivatta a többségi pártok vezéreit, olyan dolog történt, mely minden magyar embernek arcába kergette a vért. Ezen év január vége felé ismét felhivatta a fejedelem a pártok vezéreit, hogy vállalkozzanak kormányzásra, de oly feltétel alatt, mely a magyar nemzetnek a hadseregre vonatkozó jogainak érvényesülését teljesen kizárta. Haza- és elv árulás nélkül ily feltétel mellett nem vállalkozhattak kormányzásra a nemzet vezérei. . A nemzeti jogok érvényesítése -szempontjából, az áldott béke kedvéért a nemzet vezérei ugv is lemérsékelték a nemzeti jogok egyelőre leendő megadásának mértékét a lehető legutolsó fokig. Ez sem volt élég. Az uralkodó feltétlen meghódolást és az ő korlátlan felségjogainak elismerését követelte. Ebbe a magyar nemzet vezérei nem mehettek bele. Megtörtént tehát a végtelenül sajnálatos teljes szakítás uralkodó és a nemzet között. Feleljenek ezért a rossz és lelkiismeretlen tanácsadók ! Folyó évi február 19-én katonai karhatalommal, tehát nyílt erőszakkal, az. országgyűlés fel lett oszlatva és élő törvényeink ellenére az uj országgyűlés összehívása el lett mellőzve. Ezt magyarul úgy nevezik: önkényuralom. Alkotmányellenes, törvény ellenes, erőszakos uralom. Kétségbe essünk-e a dolgok ily fordulata mi-itt? olyan nincs. Más viharokat és más zivatarokat is látott és túlélt e nemzet. Most is élő nagyon öreg emberek emlékeznek reá, hogy a múlt században is volt már ilyen világ. Or- szággyülésileg meg nem szavazott adót és újoncot önként akkor sem adtak, és most sem fognak adni. Az erőszak amit tudott erőszakkal elvett. Vége pedig az lett, hogy az erőszak meghalálozott, mert minden erőszaknak a sorsa a végkimerülés. Most is mielőtt célját elérné, ki fog merülni a tehetetlen önkény uralom, mert egy törvényes és jogos alapon álló nemzetet a nemzet ellen tartósan és sikeresen kormányozni nem lehet. Csak a nemzet fiai legyenek nyugodtak, türelmesek, álhatatosak es kitartók. A türelem a remény szülöttt. Reményünk pedig az, hogy mennél gyorsabban ismét eijő az idő, mikor újra az lesz keservesen csalódott és rossz tanácsokkal félrevezetett öreg királyunk jelszava: «Boldog fejedelme csak boldog nemzetnek lehet.» TÖVISEK. Március. Friss tavaszi szellők szárnyain, aranyosan mosolygó napsugarak csók-özönétől életre keltve, ismét elérkezett hozzánk a tavaszthozó, ibolyanyitó kedves március. Nem fogadjuk téli jeges hidegséggel, egykedvű közönynyel, sőt tán záp- tojásozó, megkövező hajlamokkal, mint az abszolút kormány «kirendeltjeit», — hanem inkább szivbeli igaz örömmel és nagy lelkesedéssel. Hogyne ? — — Hisz ez a hónap hozza nekünk nemcsak az ébredező szép tavaszt s ennek szendén illatozó kedves ibolyáját, jácintusát és nárcisát (e tavaszelői virág-szentháromságot !) hanem a csüggedetlenül remény lő honfi keblek egére is ez a hónap fösti oda a «szabadság, egyenlőség és testvériség» gyönyörű szép nemzetiszinü trikolórját, mint biztató szivárványt, hogy nem veszünk el az önkényuralom nagy és szennyes özönvizében, ha összetartunk és kitartunk — mint ■ hajdan a mesés múlt messzetávolában — a Nőé bárkájának egy családdá tömörült népe, mindaddig, mig a boldogító Araráth hegyének csúcsán biztosan ki nem köthet agyonroncsolni szándékolt Alkotmányunk törhetlen, büszke hajója!... Szép március! szívből üdvözöllek. Most nem annyira nagyon szeretett kedves virágaidért, aranyos napsugaradért, melytől — mint a költő szép dala mondja „Szerelmem oly tiszta, mint nap, a melynek hő fényétől Elolvad a tél zord fagya kis ibolya kebléről“, (Bényei Gábor) hanem sokkal inkább azért, hogy te hozod el a «nap-éj egyenlőséget» (márc. 21), mely most különösen ujjmutatás nekünk, szegény magyaroknak, osztrák-gyarmati nyomorult néptörzsnek, hogy napot és éjét eggyétenni törekedjünk, testvéri szeretettel, vállvetve, Összetartva arra' kolta s aztán beszélni kezdett a mult a jövőhöz ; a tél a tavaszhoz. S ekkor valóban fenséges .volt a. fehérhaju öreg, mert délcegen állt s hangja telve volt erővel s szent meggyőződéssel. Látom a megütközést és csodálkozást arcotokon, hogy én, ki szinte minden nap rajongva beszéltem a megbékült király jóságáról, lovagiasságáról, hogy én, ki azt hirdettem, mert azt hittem, hogy ő nemzetének jóságos atyja, most fekete lepellel takarom le képét. Gyermekeim, könyezve kérlek benneteket, feledjétek el öreg bátyátok mindennapi tanítását, ki szivének sebét a feledés, bizalom s szeretet irjával hegesztette be, mikor visszatért hazájába. Nem tudjátok ti azt megérteni, mily nagyot dobbant á hontalanok szive, mikor újra csókolhatta elvesztett, de megmentett honának göröngyeit. Az a végtelen öröm s honszeretet elvette eszemet, elhomályosította irtásomat, elgyöngítette szivemet. Csak áldani tudtam, áldani, szeretni, feledni! De most a királyi ajak egyetlen szózata: «Végtelen nyomor s kimondhatatlan szenvedés fogja sújtani a nemzetet!» észretéritett, felnyitotta szememet s kegyetlenül felszaggatta szivemnek behegedt sebeit; az érzések rettenetes viharát- keltette föl, de egyúttal ki is oltja életemnek amúgy is már gyengén pislogó tüzét.' Meghalok, de rátok hagyom telkemet, rátok hagyom érzéseim tomboló viharát. Hallgassatok csendben, figyelemmel! Azt a sok igazságot, amit most mondott a jó öreg, azt leírni: nem szabad! . . Pédig ez volt Zsiga bácsi lelki hagyatéka. . . . Háborgó lelke lecsöndesült, arcára visszatért a nyugalom szelídsége, szemeiben valami fény derengett. Nyugodtan újra beszélni kezdett! A zord téli idő nem tudja megölni a borostyán zöldelő levelét, az örökhóval fedett bércek alján is virít az élet; a megmérhetetlen portengerben is zöldéi az oázis; igy az én lelkem sötétjében is dereng egy ezüstsugár, melynek forrása a kettőtök szivét összekötő színtiszta szerelem. Igen, gyermekeim, már rég észrevettem, hogy ti szeretitek egymást, nem szóltam, mert nem akartam befolyásolni érzelmeiteket. De most megvallom, hogy ez volt szivemnek vágya, zavartalan igaz öröme. Szép, szép a zöldelő tölgy, de még szebb, ha körülövezi törzsét a gyengéd folyondár ; szép nagyon az ékes rózsa is, de nem szebben virít az az ifjú szivén ? Igen, ’ legyetek egymáséi, mert titeket a jó Isten is egymásnak teremtett. S ha majd családot alapittotok, jusson eszetekbe nevelő, de annál inkább, szerető apátok lelki hagyatéka! Én nyugodtan halok meg. .Hajnalkámat és viharzó lelkemet te őrződ Attila; Attilám, ‘te pedig Hajnalka kincse. leszesz, az ő szeretete fog téged védeni s megőrizni minden bajtól, minden szenvedéstől. Engem hagyjatok megnyugodni. Síromhoz egy szomorufüzet ültessetek s virággal csak akkor ékesítsétek, ha a virág beszámolhat a iparkodjunk, hogy sz. hazánk ádáz hullámokkal dacolva-harcoló büszke hajója, jogosult vágyaink és szent reményeink Nóé-bárkája mielőbb feljuthasson az óhajtott Araráthra. Most minden más tavaszi vágy és élvezet — semmi, — fő: a Haza boldogságának legszentebb vágya s legmagasztosabb élvezete!... Szép március! szívből üdvözöllek! — Úgy, mint hajdan, 58 évvel ezelőtt, azokat az első «rikkancsokat» üdvözölte a becsületes magyar ember, mikor — a sajtószabadság boldog hajnalán — honfitüztől nekipirult arccal kiáltozták Budapesten, úgy, mint «Falu végén utca-hosszat»: « Tessék venni friss Márciust!» S hogy kapkodta a jó magyar nép — ez a szegény néptörzs — azt a lapot, melyben Kossuth Lajos apánk lelke, szelleme, úgy lebegett, mint — az írás szerint — «Isten lelke lebegett a vizek lelett» a teremtés hajnalán. Most ? Még a szegény ártatlan rikkancsok is elhallgattattak — Kmetty K. szerint: «erő- hatalmilag*. — Tehát szomorúbb korszakot élünk, mint 58 év előtt. Úgy látszik — DeákF. nagy mondása szerint — «a rosszul gombolt mellényt újra végig ki — és aztán be kell gombolni». Maholnap az «erőhatalom» megtiltja az ibolya-nyilást, megparancsolja Petőfi szellemének, hogy szivja vissza a nótáját: ,.A virágnak megtiltani nem lehet, Hogv ne nyíljék, ha jő a szép kikelet“ s korrigálja ki ilykép : „A virágnak tilos nyílni tavasszal — Csak az önkény bő gyümölcse vigasztal Virág mit ér? Mit ér a honszerelem? Gyermek ábránd! Légy „haladó“ — tarts velem!'“ Maholnap az «erőhatalom» megtiltja rendeleti utón a pacsirta-dalt (azon törvényes és alkotmányos megokolással, hogy ez sérti a^' tisztelt anyósokat, ama közkeletű éle folytán, hogy : a pacsirta és az anyós közt az a különbség, hogy: «a pacsirta fenn énekel, — az anyós meg fenének kell!...») Megtiltja a tavaszi napsugár ragyogását, azon törvényes megokolással, hogy a magyar honvédek tüzes szemében és csillogó szurony-erdőik hegyén, napot-szégyenitő magasabb fény ragyog !...-. És igy tovább. Az önkény uralom, az «erőhatalom» megtilthat mindent, csak azt nem: hogy én Töviseket Írjak s tréfában ne tálalhassam fel a komoly igazság tápláló eledelét. A kinek gyomorbaja már krónikus, vagyis «haladó» állapotban van: ne vegye be punktum!... — Üdvözöllek szép március! Palást Toln-aniegye selyemtenyésztése az 1905. évben. Kimerítő és felette tanulságos jelentésben ismerteti Bezerédj. Pál a m. kir. földmivelés- ügyi minisztérium selyemtenyésztési meghatalmazottja Tolnavármegye selyemtenyésztését és selyemfonál iparának állapotát az 1905 évben. — Ha gondosan tanulmányozzuk a jelentést és az abban foglalt adatokat, melyek fényesen a nemzet küzdelmének dicsőséges eredményéről. Éljetek ti a hazának a szabadságának, ez lesz az én emlékkövem. Hálatelt szívvel- csókolgatták mindketten a jó öreg remegő kezét, azt a kezet, mely csak áldani tudott és . . . kardot forgatni! Most pedig öleljétek át egymást gyermekeim, mert rátok akarom adni végső áldásomat. ... Az összeboruló két gyermek fején nyugszik Zsiga bácsi remegő keze, szemeiből csurognak könnyei. A néma csendet nem zavarja más mind a szerető szivek csendes zokogása. Ősz van! Az őszi szélvihar kegyetlenül csapdossa a csupasz fák ágait- Csak a komor kastély szegül ellent a viharzó tomboló szélnek. Bent ravatalon nyugszik Zsiga bácsi; meghalt, elöregedett lelkét összetörte rettenes nagy csalódása. Egy utolsót villámlott még, aztán elhallgatott örökre. Hajnalka sírva hajtja fejét a térdeplő. Attila szivére, ki balkezével átöleli Hajnalkát, jobb kezét ég felé tartja, mintha esküdne, miközben meredten néz a rozsdás kardra s. a megtépett zászlóra.! Aztán sírnak csendesen! Szegények olyan boldogok és. mégis oly mérhetetlenül szenvednek! . . .- V .
