Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-05 / 40. szám
XXXIII. évtolvam. 40. szám. Szekszáívl. 1005. október o. függetlenségi és 48-as Kossuth-pánti politikai hetilap. Megjelen: hetenként egyszer, csütörtökön. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Telefon: 11. Molnár Mór könyvnyomdája, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzkiildemények intézendők. Felelős szerkesztő: Főmunkatérs: BODA VILMOS. HORVÁTH IGNÁCZ. Laptulajdonos: GRÜNWALD LAJOS. Előfizetési ár: Egész évre 12 korona, 1/a évre 6 kor., */4 évre 3 kor. Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 korona 74 fillér 100—200 szóig 5 kor. 74 fill. 200—300 szóig 7 kor 74 fillér, minden további 100 szó 2 koronával több Nyílttérijén 3 hasábos petitsor 30 fillér. Szenvedés és nyomor. Tehát «kiszámithatlan szenvedés és nyomor», — mint ezt a király maga mondta szeptember 23-án a szövetkezett ellenzék vezéreinek — lesz a hűséges magyar nemzet osztályrésze, ha meg nem hajol a császári akarat előtt s fel nem adja a küzdelmet, melyet törvényen alapuló, őseitől örökölt, alkotmányos jogaiért folytat immár két év óta. Hát jöjjön az a nyomor, jöjjön az a szenvedés. El vagyunk reá készülve. Minden hű magyar hazafi siet, versenyezni fog egymással, hogy kivegye belőle a maga részét. Hisz ha a történelmi feljegyzésen végig tekintünk, a Habsburgoknak Magyarországon való uralma alatt, 400 év óta, úgy sem volt más sorsunk, mint nyomor és szenvedés. Csak ä most élő nemzedéknek is két Ízben volt benne része. 1848-ban. midőn véletlen szerencsés körülmények s fiatalságunk önfeláldozó hősiessége folytán rövid egy évre, sikerült az osztrák jármot vállaink- ról lerázni, tiz éves szenvedés és nyomor következett utánna. Legjobbjainkat, a nemzet színét javát börtönbe vetették, golyóval, vagy bitófán végezték ki. Az országot darabokra szaggatták. Idegen, nyelvünket nem értő, szokásainkat nem ismerő hivatalnokokkal árasztották el az országot s azok egy TÁRCA Október 6. Búsan eseng-bong a harangszó; Őszi eső hull csendesen; Ölni készen áll a bakó ; Egy ország sir keservesen. Jön a gyásznép hosszú sorban, Ifjú és vén fennen zokog. S mindenik megy lassan, búsan: Temetik a szabadságot. Imádkozzatok! «Halál reá, árúló volt!» — Olvassák az Ítéletet. Sóhaj lebbent hosszú, fojtott; Fegyver durrant, a dob pergett. A hős fekszik, véres, halvány; De nem hallik panasz szava Utolsó szó az ajakán: «Édes halni érted haza.» Imádkozzatok! .., De fordúljunk el e képtől, Mert tőle a szív megszakad, Kárhozatra viszen, s megöl, Isten ellen panaszt fakaszt. — Hiszem, vallom, nem hiába Küzdtek, s haltak meg egykor igy: Szabadságunk szép leánya Nem halt meg még, csak aluszik. Imádkozzatok! (Heidelberg)- DÁVID PÁL. évtizedig nyomorgatták, fosztogatták, üldözték a magyarságot s saját, vérrel szerzett hazájában hontalannak tekintették. Csak egy vesztett hadjárat nagy szerencsétlensége s nem saját jóindulatuk, szabadította meg az országot a mérhetlen szenvedéstől és nyomorúságtól. De akkor is a jobb sors, szinte rövid egy évig tartott; s már 1861-ik év végén ismét feloszlatták a nemzet törvényes képviseletét: a magyar országgyűlési; a nemzet elrabolt jogait visszakövetelő vármegyei bizottságokat erőhatalommal szétkergették; a törvényhatóságokat teljes hatalmú királyi biztosokkal látták el s kezdetét vette ismét a nyomor és a szenvedés. Feloszlattak minden egyesületet; nem engedték meg, mint nálunk Szekszárdon is történt, még a társas összejöveteleket sem, hogy a nyomorgó és szenvedő magyarság még egymással se érintkezhessék; az ellentállás legkisebb esetében rögtön katonai bíróság elé állították a hazafiakat s idegen törvények alkalmazásával mondottak fölötte sújtó ítéletet. Ismét csak egy vesztett hadjárat fordította jobbra az ország sorsát. Az akkori nagy szorongattatás közepette, szemforgató álnoksággal, úgy jártak el, mintha az ország soha fel nem adott állami önnállóságát és függetlenségét tekintetbe venni akarnák. — Megkötötték 1867-ben a kiegyezést s a király Szent István koronájával a fején, nyílt téren esküt tett annak hűséges megtartására. A mint azonban a vesztett hadjárat ütött sebei gyógyulni kezdettek s a nemzet áldozatkészsége ellátta őket pénzzel és vérrel, ravaszul elkezdették a kiegyezésben foglalt nemzeti jogokat visszafejleszteni vagy végleg elkobozni. Nagy igazság az, hogy az 1867-ki kiegyezés s a mai közjogi állapot nem fedi egymást. Abban a kiegyezésben bent van a dualizmus, vagy is két egyenrangú állam szövetsége; bent van a paritás, vagyis a két állam közti teljes egyenjogúság; bent van a magyar hadsereg, mely az egész hadseregnek kiegészítő része. Találkozik-e ebben a szerencsétlen országban ép elmével ellátott ember, vagy oly istentől elrugaszkodott gonosz, ki állítani merné, hogy mindez igy van most Magyarországon. Ha pedig nincs meg, amint hogy nincs meg, akkor a kiegyezés becsületes végrehajtását követelni jogunkban áll s ebből egy hajszálnyit nem engedhetünk. Királyi esküvel van az megerősítve, tessék azt híven végrehajtani, mert addig béke és nyugalom nem lesz ebben az országban. Hiába fenyegetnek bennünket nyomorral és szenvedéssel; mi őseinktől örökölt állami önn állóságunk at és függetlenségünket fel nem adjuk; törvényen alapuló jogainkról le nem A jó íiu*) Irta: Hegedüs-Bite Gyula 1. — Takarodjál ki az én házamból! — ordította fölháborodva a fia felé Rác Márton. — Semmirekellő, naplopó fiúra nincs szükségem. Más fiú ilyenkor már keres, segítségére van a családjának, téged pedig minden iskolából kicsaptak s most becsületes munkás sem akarsz lenni. Takarodjál! Soha többé ne merj a szemem ! elé kerülni! A fiú rongyos ruhájában, dacos, szinte kihivó arccal állt az apja előtt. — Hiszen megyek, — mondta oda hetykén, — nekem nincs szükségem rátok. Megtudok én magam is élni. Rác Márton csak hallgatta ezeket a szavakat. Keserűség tolakodott a szivébe s fájdalmában leroskadt egy székre. A fiú szó nélkül, fütyörészve az ajtó felé tartott. Ezt már nem tudta elviselni Rác Márton. Fölugrott, utána szaladt s megütötte a fiát. Azt egyszeribe kihozta flegmájából ez az ütés. Nem azért, mintha fájt volna neki, hanem önmaga előtt szégyenlette. — Visszaütötte és sebesen eliramodott. Rác Márton végigtámolygott a szobán. Ez az ütés égette a testét. Odanyűlt, simogatta. *) Mutatóba a fiatal iró októberben megjelenő «Strófák három macskárób cimä elbeszélés kötetéből. Bizsergett, lázongott a vére azon a helyen, pedig a fiú alig, hogy megérintette. De Rác Márton szemében iszonyú egy ütés volt ez. Lehanyatlott az a karja s nem tudta felemelni. Jajgatni kezdett s mikor hazajött a felesége, a másik fiával, kínlódva nyöszörögta: — Meghalok ! . . . — Az istenért mi hajód van ' — rohant hozzá rémülten az asszony. — A karom . . . nyögte Rác Márton, a János megütött . . . — János ? villant föl a harag Rác Mártonná szemében. Mit csinált János ? — Megütött. . . — Hol van az a fiú ? — toporzékolt, — hol van János ? — Kikergettem. Erre a szóra egyszerre lelohadt az asz- szony haragja. De amint odameredt a szeme a férjére, erőt vett a szivében feltámadt gyengeségen, s a kisebbik fiát maga mellé véve, szeretettel simogatta meg az arcát. Édes kicsi fiam, te vagy az én egyedüli reménységem. . . A kis fiú elcsudálkozott ezen az ellágyu- gyuláson s mert nem tudta, hogy mit csináljon, sírni kezdett — Csak sírj, — nógatta az anyja. Csak sírj. . . Csak olyan ne légy, mint a bátyád, a János. . . A János szóra felpattant Rác Márton : — Mától fogva megtiltom, hogy a János nevét szájatokra vegyétek. János nekünk meghalt.
