Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-27 / 17. szám
XXXIII. évfolyam. 17» szám. Szekszárd. 19Q5. április 27. függetlenségi és 48-as Kossuth-parti politikai hetilap. Megjelen : hetenként egyszer, csütörtökön. Szerkesztőség: Bezeréfij István-utcza 6. sz., hová <a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Kiadóhivatal; Telefon: 11. Molnár Mór könyvnyomdája, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők. Felelős szerkesztő: Főmunkatirs: BODA VILMOS. HORVÁTH IGNÁCZ. Laptulajdonos: GRÜNWALD LAJOS. Előfizetési ár: Egész évre 12 korona, lj% évre 6 kor , 1ji évre 3 kor. Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 korona 74 fillér 100—200 szóig 5 kor. 74 fill. 200—300 szóig 7 kor 74 fillér, minden további 100 szó 2 koronával több Nyilttérben 3 hasábos pelitsor 30 fillér. A lelepiléw. A kivándorlás vármegyénkből a folyó év elején óriási mérveket öltött. Az alispáni hivatal alig győzi a külföldre szóló útlevelek kiállítását. Ahány kormányunk eddig megalakult, mind felvette progrnmmjába a kivándorlás ügyének rendezését, azonban néhány csekély eredményt elért intézkedésen kivid nincs semmi, a mi a komoly akarat felől bizonyságot tehetne. Sőt Széli Kálmán kormányja törvényhozási intézkedéssel a mellett foglalt állást, hogy a kivándorlást nem megakadályozni, hanem iránytűm egyedüli feladatunk. Nem lehet állítani, hogy a hírlapirodalom nem lett volna tisztában az ügy fontosságával s hogy meg nem kísérelte az intéző körök figyelmét e fontos ügyre irányítani ; de sajnálatunkra ki kell mondanunk, hogy úgy az eszközök alkalmazása, mintáz elért eredmény egyenlői''a semmivel. Sőt irányitó egyének még azzal sincsenek tisztában, hogy minő okok idézik elő a tömeges kivándorlást. Vannak, akik a népesség tulszaporodását emlegetik; ismét mások a megromlott gazdasági viszonyokban találják fel az okot; vannak olyanok is, kik a közterhek nyomasztó nagyságával érvelnek; végre találkoznak olyanok s nézetünk szerint ezek járnak legközelebb az igazsághoz, kik a birtokviszonyok helytelen alakulásában vélik az okot felfedezni. Hogy lehetne a hosszú békés idő alatt egyre szaporodó népnek hazájában megmaradni akkor, midőn terjeszkedő útjában folyton kötött birtokok ál ják útját. Hiába a magyar embernek egyik legerősebb faii tulajdona, hogy a földhöz mér- hetlen bensőséggel ragaszkodik ; alig egyenlítette ki a föld vétele alkalmából szerzett adósságot, már ismét földet vásárol, hitele újra igénybe vételével. Ezt a magyar tulajdonságot a szakírók igy íejezik ki: »földéhes«; hát örüljünk neki, hogy a magyar nép ilyen földéhes, mert tán jó részben ennek köszönhetjük, hogy az ide betóduló, majd mesterségesen, éppen a fajunk kipusz- ti'ása érdekében ide telepitett idegenek versenye dacára, a föld még túlnyomó részben magyar kézben van, már pedig igaz az a— mondás, hogy a kié a föld, azé az ország s igy hazánk magyar jellegét fajunknak a földhöz való ragaszkodása tartotta meg. De a mindennapi tapasztalat is azt igazolja, hogv népünk, ha a neki annyira kedves földhöz juthat, nem szorongatja kezében a vándorbotot, hanem ritka szívóssággal tűr, szenved, küzd és nélkülöz, hogy azt megtarthassa s csak akkor gondol hazája elhagyására, ha a föld bírása utáni vágya kielégítést nem nyerhet. Felismerte fajunk e tulajdonságát már a magyar törvényhozás túlnyomó nagy része s iparkodott is az eszközöket a kormány rendelkezésére bocsájtani, hogy a mind fenyegetőbb alakban mutatkozó kivándorlásnak lehetőleg útját állja; azonban mindaz, a mi a dologban eddig történt, az nehány többé- kevésbbé sikerült telepítésben nyert kifejezést s alapos megoldásra egyátalán nem vezetett. Újabban pénzintézet is alakult, mely a nagyobb birtokokat vétel utján megszerzi s a földmives nép között kisebb részletekben eladogatja, természetesen a maga hasznáról sem feledkezvén meg ügyletei megkötése alkalmával. Holott a természetes megoldás az volna, ha az állam úgy a saját, mint a kezelése alatt" álló alapítványi kötött birtokokat, a- hol csak lehet s a hol ez iránt lépések történnek, áruba bocsájtaná s az értéket állampapírokba fektetné bele. Hármas cél lenne ez által elérhető. Először az állam s az alapítványok megszabadulnának a mesés összegekre rugó kezelési költségektől; másodszor a nép vágya jó részben kielégítve lévén, a kivándorlás elvesztené veszedelmes jellegét; ___TÁR CZ A A félszemii paprikás András. — A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti tárczája. — Irta: P. Takáts Gábor. A félszemii paprikás András »böesületös« neve — miként ő szokta mondani — Kovács András volt. Félszemünek azért hivták, mert virágjában duhaj legény lévén ő kigyelme, hát egy korcsmái verekedés közben kiütötték a balszemét. A paprikás név pedig úgy ragadt rá, mint a borsófőzelék a kanálra, — t. i. hogy Dorozsma határában egy kis paprikamalma forgolódott, ha a szélcsend nem akadályozta, különben erre is azt lehetett mondani, hogy: »nem fuj a szél, nem forog a dorozsmai szél7 malom« . . . De ám csak amolyan közepes szelet kívánt, — mert valami orkánszerii, fütyülő szél úgy elkergette volna helyéről, mint egy hitvány szitakérget . . . Valami ügyesbajos dologban Szegedre ment'át András a járásbírósághoz. Ott álldogált, ténfergett már egypár óra óta az udvaron, közben be-bepillantott az előszobába, hol szintén többen vártak bebocsát- tatást a biró elé. A hivatalszolga, kinek a balszeme valami operáczióból kifolyólag, széles fekete szalaggal volt a fején át keresztül kötve, ép most bocsátott be egy tizennégy tagú pörös felet. A félszemii András előbb dünnyögött, majd gondolt egyet. Fejével jelentőségteljesen bicentett a szolga felé, ugyanolyanértelmü szó- kisérettel : — Hajja-é komám . . . — Na! válaszolá a szolga, András felé lépkedve. — Négy szöm között akarnék magával érteközni. — Akkor hijjék kend ide még egy harmadik embört. — Minek a ? — Minekutána kettőnknek vagyon mindössze két szőnie. Annye ! a filkantyuját, de figurás embör komám, — feleié röhögve a félszemii András. No, de nem ögyébbért, minthogy mögkér- dözzem : meddig maradnak azok odabent ? — Aligha föl nem emészt egy órácskát — vagy kettőt. Mert az igazát csak egy keresi, a többi a tagadó fél.- Sok ! sok! diinnyögé András. Pedig mán régön itt lebzsölök . . . otthon mög temér- dök volna a dolog. — Törvénybe csak ráérős embör gyiijjön ! — De hitak ! — Ha hiták, várjék kend sorára. — Az bajos. Hanem komám mögtöhetné neköm azt a kutyabarátságot, hogy most beeresztene a biró ur elé. Mi? Én egymagám hamarább végzők . . . — Az ilyen paklizás tilos. — Na hiszen mondom, hogy hamarosan végzők. Addig azok had rágódjanak maguk között. — Hiszen neköm — egy szömmel — nem muszáj mindönt meglátnom. Ha kend bemerészöl, feleié vállvonogatva a szolga, — oszt’ ki’nem piszkolják, hát bentmarad — punktum. — Nem köll búsulni ! Kovács András nem került még kutyasorba, akit kipiszkóni löhessön. Ezzel lassan benyitván a tárgyaló szoba ajtaját, előbb a fejét dugta be, majd hirtelen besurrant, zajtalanul betéve maga után az ajtót. A bentlevők háttal voltak az ajtó felé, nem is vették észre, hogy egygyel többen vannak. András pedig egyet rántván a bizonytalan szinti szűrén, oda somfordáit közéjük. Ezen pillanatban a legközelebb álló egykét delikvens elkezdett köhögni, majd nehány perc múlva valamennyi a zsebkendőjét szorongatta az orra alá, mert nem annyira a köhögés, mint inkább a tiisszögés miatt volt reá szükség. Egyik az egyik, másik a másik szögletbe szaladt, nem tudván, mi történt vele. András azon vette magát észre, hogy egyedül áll a középen, nem tiisszögött, se nem köhögött, csak állott rendületlenül, mint Sion- hegye. Távolabb, az ablaknál ülő biró bámulva nézte ■ ezt a furcsa jelenetet. Majd észrevette most Andrást. — Kend is ezék közé tartozik ? — kérdé. — Nem, kérőm. — Hát . . . hát . . . hpci! akkor . . . hpci ! minek jött be ? — hpci 1 — Kedves egészségére a tekintetes biró urnák ! — szólt illemtudóan András, miközben közelebb lépett a biró asztalához, ki legott alig tudott szóhoz jutni a köhögés és tüsszentés miatt.
