Tolnamegyei Közlöny, 1904 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-21 / 3. szám
XXXII. évfolyam. 3. szám. Szekszárd, 1904. január 21. II TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei általános tanító-egyesületnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szekszárdi ipartestületnek hivatalos értesítői «*. Előfizetési ár: Egész évre. . . . . . 12 Fél évre . . . . . . 6 Megyed évre . . . n Számonként 24 üli. e lap nyomdájában SzerkesztAség i Bezerédj Iatván-utcza 6. sz.t Jiovii a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Kiadóhivatal s Molnár Mór könyvnyomdája, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzktlldemények intézendők. >Iegjelen: Hetenként egyszer, csütörtökön. Nyilttérhen 3 hasábos petitsor 30 fillér. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig ....................3 kor. 7-t ol 10 0—200 ........................... 5 „ 7< , 200— 300 .....................7 „ 74 I minden további 100 szó 2 koronával trtH*. A farsang. Az embernek nem elég, hogy néhány, a vallás által megszentelt nap kivételével, mikor már gyakorlása azután botrány számba megy, egész éven át amúgy magyar miská- san kitombolja magát; még ezen kivül több heti időt, néha hónapokat, egyenesen annak szentel, hogy félredobva az anyagi gondokat, vagy tán lerakva azok alapjait, mulasson mindenki a maga módja szerint; áldozzon kiki egész éjjeleket a kéjelgő táncznak, vagy a múlt évben termett édes nedű lelkesítő hatásának. Hát nincs benne semmi, ha a mulatozásnak meggondolt mérséklet az állandó kísérője. Sőt tán szükséges is, vagy mint sokan állítják az emberi természetből kifolyólag elengedhetlen, hogy a hétköznapi hangulat egy kis parázs kirúgással füsze- reztessék. Azután ez az idő van egyenesen kiszemelve arra, hogy az emberi rendeltetésből kifolyólag, a férfi és a nő, törvényes formák között, egy hosszú és egész életre egyesüljön s a szent frigyben híven osszon meg örömet és bánatot egyaránt. Nem lehet tehát mondani, hogy a farsang, a mi idegen szó s tán helyesen vigalmi időnek lehetne átmagyarázni, jelentéktelen szerep játszására van utalva az emberi életben; ellenkezőleg igen sok esetben döntő tényező s emberi lények jövő sorsának komoly intézője. Csodálatos, de igaz, hogy a vigalmi idő vigságának mértéke egyenesen a megelőző év termésének mennyiségétől függ; mert ha kielégítő a korábbi év termése, akkor van megelégedettség, emelkedett, vigságra hajlandó kedély s a mi fő, van a a költséges mulatozások kiadásainak fedezésére okvetlen szükséges pénz; mig ellenkezőleg, ha a jövedelem hiányossága folytán az erszény nem eléggé duzzadt, a mulatság iránti vágy, hajlam és mód a fagypont alá sülyed. Hogy ez igy van, annak fényes tanúságát szolgáltatta a székhely a kilenczvenes évek közepén, midőn a íillokszera a korábban jövedelmező szőlőket majdnem teljesen kipusztitotta. Két álló esztendeig, a vigalmi idő alatt a különben még éjjelenként is hangos és kurjantásokkal tarkított utczákban halálos némaság honolt. Nem volt senkinek kedve mulatni. Akkor volt ez, midőn a borhoz szokott és azzal szívesen élő szekszárdi polgárok lakodalmain bor helyett szódavíz került az asztalra s a csendes lakodalmasok hajnalig azzal telt poharakkal koczin- gattak. Képzelhető, hogy a sok szódavíztől minő hangulat volt uralkodó ezeken a lakodalmakon. Feljegyezzük, mert a mostani nemzedék különben el sem hiszi, hogy két egész évig nem hangzott egyetlen-egy vig kiáltás az utczákon s ez a feltűnő némaság oly nyomasztólag hatott még azok kedélyére is, kik különben az éjjeli csendzavarásoknak nem barátai, hogy nagy feltűnést keltett és égi zengeményként üdvözöltetett az az első vig kurjantás, mely nagy sokára, egy sötét éjjelen az utczán elhangzott. A múlt őszszel már azonban, be sem várva a vigalmi időt, éjjelenként hangosak voltak az utczák s a vig nótázás elfoglalta megszokott helyét. Mert szódavíz helyett bor volt a pinezékben s azt, minthogy hál’ a kereskedelmi szerződéseket kötő nagy hatalmaknak, az olasz bor beözönlése miatt nem lehet értékesíteni, magunknak kell meginni ; elég hangosak is vagyunk tőle. De inkább legyen az utcza hangos, mintsem a rósz idők emlékeként, némaság uralkodjék azon. A hol élet van, ott mozgás is létezik s annak meg kell a maga módja szerint nyilatkoznia. Azért édes magyarom, most a vigalmi idő derekán, itt a lapunk elején, azt a tanácsot adjuk neked, hogy mulass módjával, igyál bort, mert van, de csak mérsékelten, kurjongass is, ha kedved hozza magával, de csak záróráig, hogy összeütközésbe ne jöjj a hatóságokkal. Mindenek fölött pedig, még a mulatozás közben is, midőn panaszos magyar dalaidat énekled, — minden elnyomott nemzetnek busongó az éneke, — ne feledkezz meg a mi közös, édes anyánkról: a hazáról Őt karold körül szereteteddel; gondolj reá mindenha; boldogulása legyen hitvallásod ; tudj érte élni; ha kell s tudj érte meghalni, ha a körülmények úgy kívánják. b. L TAR CZ A. ■Szekszárdi- j--------------------------------------------------■Horni leirfltőr , álarcz. A «TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY» eredeti tárczája. Irta : Lukács Pál. Magasztos ideálok lebegtek szeme előtt — az emberszeretet, az emberiség felvilágosítása — a tiszta igazság. Ezért dolgozott és tanult szakadatlanul, kora reggeltől késő estig, meg álmában is ezen járt az esze. Ilyenkor azt álmodta,' hogy egy végtelen nagy sötétségben ő vezette a tévelygő emberiséget, mert csak neki volt lámpási, a mivel megvilági otta a végtelen sötétség egy- részét. Tudós volt, kit nem szeret senki, kit nem becsül senki, kit csak mindig ütnek, bántanak azok, kik árnyékát sem közelítik meg, kinek fárasztó testet, lelket ölő munkáját nem veszi tekintetbe senki, a kinek a nagy munkásság mellett is küzdeni kell a hétköznapi kenyérért, holott működése több hasznot hoz az emberiségnek, mint akárhány olyan emberé, kit a közvélemény ok nélkül kapott fel, és a kit tejbe-vajba fürösztenek. De ő még sem csüggedt. Esténkint, a mikor fáradtan tette le a tollat kezéből, hátradőlt székében, elgondolkodott életéről, működéséről, képze1 létében messze túl járt a hétköznapi emberiség gondolkodásán, érezte, hogy mily magasan áll ember társai felett. Ennek tuda'ában boldogan szenderült el székében, az ablakon beszűrődő hoULugár pedig dicsfénnyel vette körül fejét. Ilyenkor lassan kinyílt az ajtó és egy bájos női alak surrant be rajta. Testét lenge görög ruha fedte, olyan, a milyent az olympusi istenek hordtak akkor, a mikor még lent jártak a földön a boldogtalan emberiség közöt , olyan ruha, a melyen át érezni lehet a női test örökszép idomait, a melyről ma már csak úgy lehet fogalmunk, ha megnézzük valamelyik antik görög szobrász művét. És ez a nő még szebb volt. Szebb volt annál, mit valaha szobrász vagy festő alkotott, és a melyet valaha költő megénekelt, mert egész lénye, mindene isteni volt. A szobát pedig csakhamar megtöltötte a testéből kiáradó lágy ambrózia illat, a mely még mélyebb álomba ringatta a tudóst. Azután leült a tudóssal szemben a pamlagra és elkezdett hozzá beszélni. Szájából csörgedező patakként áradt a szó, beszélt magas ideálokról, absolut igazságokról, szépről, jóról, mindenről, a miért az ember küzd, beszélt az emberek korlátoltságáról, balitéleteiről, elfogultságáról, egyszóval mindenről, a mi a tudóst érdekelte. És ez átszellemült, kipirult arcczal hallgatta az édesebbnél, édesebben hangzó igéket, érezte, hogy ezt csak ő érti, érezte nngyságát, hivatását, érezte, hogy ő van hivatva felvilágosítani tévelygő embertársait és mindinkább felébredt benne a vágy, tudni mindent, a mit csak ember tudhat. A nő pedig csak beszélt, mindinkább szenvedélyesebben, mindinkább igézőbben még soká, soká. Mikor pedig az első napsugár besütött az ablakon, épp titokzatosan, mint jött, eltün*. így ment ez napról-napra, hétről-hétre, a tudós csak dolgozott fáradhatatlanul, minden este megjelent bájos hölgye és a további munkálkodásra buzdította. Egy este, éppen aludt a tudós, mikor ismét megjelent ismeretlen barátnője. Leült vele szemközt a szokott helyre, de ma már nem volt oly bájos, mint rendesen, nem volt oly kedves, mint máskor, arczán mosoly helyett, szomorúság ült, úgy látszott, mintha egész lénye megváltozott volna. Szomorúan szólt kegyeltjéhez : Utolszor látogatlak meg ma, utolszor buzdítalak ma munkára. Az én missióm befejeződött, üt az ideje, hogy tudományodat érvényesítsed, itt az ideje, hogy tudásodat az emberiség javára fordítsad. Előre mondom, nehéz munkád leszen. Az emberek semmibe sem fognak venni, szavad el fog hangzani messze pusztaságba. A kik meg fog-
