Tolnamegyei Közlöny, 1903 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1903-10-29 / 44. szám
XXXI. évfolyam. 44. szám. Szekszárd, 1903. október 29. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. í országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi íító - egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Megjelen: évre.............................12 kor. f— fill. Bezerédj István-utcza 6. szám, hová a lap Hetenként egyszer, csötörtökön. vre . ... • ■ 6 „ — „ éd évre .......................3 ,, — ,, sz ellemi és anyagi részét illető minden közieméNyilttérh^n 3 hasábos petitsor 30 fillér. lmonként 24 fill, e lap nyomdájában nyék, hirdetések és felszólamlások intézendők. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hív. hirdetések: 100 szóig . ... . . 3 kor. 74 fii. 100—200 „ . . . . . S „ 74 „ 200—300 ................................. 7 „ 74 „ mind en további 100 szó 2 koronával több. \ holtak birodalmában. A merre megyünk, a hová tekintünk, mindenünnen csak az — enyészet, csak a pusztulás átkos szelleme vigyorog felénk. — A természet kopott, szakgatott palástjába burkolózva, didereg most — késő ősz felé. Hová lett a pajkos jó kedv, az életöröm; hová lett belőle a dal, hová lett a berkek lombsátora, mosolygó virága, ékessége? Elhervadt; elenyészett, hovatünt . . . Semmi sem örök e sárgolyón; nem marad változatlan semmi sem; minden átalakul, minden ködbe vész, minden múlandó. Ez a világnak legelső alaptörvénye, ezt érezték már őseink is; ez van a mi lelkűnkbe is bevésve. Lám, még az isteni mű sem ment e törvény alól. A kik tegnap még az üde, viruló tavaszban fürösztötték meg lelkűket, azok ma reszketően vonják összébb testüket, mert a pusztulásnak még a közelléte is hidegséget éreztet velünk. S a mint a természet átalakul, úgy az emberi élet is. A mint minden anyagot megőröl a idő malma, úgy veszünk el mi is; mert a mi por volt, annak porrá kell lennie újra, hogy összevegyüljön anyjával — a földdel. És ez alól nem menekszik meg senki sem, minden halandónak ez a végzete. A mint szüléink vagy testvéreinken úrrá lett a halál, úgy veszi a mi porhüvelyünket is birodalmába, hogy ott a halotti csöndben kinyugodhassa, kipihenhesse azt a nagy fáradalmat, a mit az élet minden szolgájára kiró. Ezt a csöndet, ezt a békességet mi sem zavarja meg az egész ívben; —’ ebbe a bús birodalomba js betéved virágfakadáskor a játszi napsugár, a csattogó madár dal, a rejtelmes buShngó lombsuttogás; de mikor mind ez tovatűnik, igy ősz felé eljön az emlékezés, i kegyelet napja, a mikor a holtak zajt|Tan világa benépesül a gyászolók, a ho&átartozók sokaságával. A hantokra érző könnyekjjdiullanak, kigyul rajtuk a mécsfény, elboritja^a virág, s buzgó imát repesel mindenkinek ajka — a boldog nyugovóért. Ott a halál birodalmába fölélévenedik a gondtalan mult, a mikor méjjl »Ő«.„is közöttünk volt, a mikor hallottak1' szavát, a mikor még velünk együtt küzd^tlH*vívódott az -életért. így r(v.n/4"i1 “*o g napről-napra szülében, testvérben, barátban . . . Odakünn a holtaknál elsírhatjuk bánatunkat, a mely napról-napra marczangolja lelkünket, odakünn megfeledkezünk önző, érdekhajhászó emberi gyarlóságainkról és megtisztulva állunk hült szeretteink elé, hogy elvesztüket, sirbatüntüket gyászoljuk. Oda nem hat el a vásári zaj; a bűn csak a tülekedésben élhet szabadon; e sötét, homályos világba a lélek csak megtisztulva mer belépni; mert ez olyan, mint a templom. Áhitat fog el bennünket, szinte érezzük az isteni hatalom súlyát ránk nehezedni; bensőnket valami kimondhatatlan érzés tartja megszállva, — a végesség, a múlandóság érzete. Megállunk a sírnál — és nem tudjuk, hogy mi vár reánk azontúl. Csak valami titkos ösztön súgja, hogy a szellem, a lélek el nem enyészhet. Az, a mi irányit bennünket, az — igaz, vagy helytelen útra, — annak örök élete van, annak felelnie kell az Ur előtt minden cselekedetéért. Azért emlékezzünk a halálról . . . Memento móri! . . . Memento Mori! . . . Zarándokoljunk ki hozzájuk, a kik egész életükben csak javunkat akarták, a kik szerettek bennünket, s kiket mi is szerettünk. Hogy legyen ez a nap a fájdalom, az emlékezés napja, a mikor a hervadó, haldokló természettől körülvéve magunkba szállunk s a mikor egy szent napot áJdo: zunk. azqk . részére^, a kik érettünk talán . 4fÖmiaa^ák..:v©lria^ Á Á a ki önhitten tagadni meri az ég hatalmát, a ki kaczag az isteni törvényeken, életen, s halálon egyaráut . . . Menjen ki a temetőbe, s ha ott megcsapja a halál szele, megtisztulva tér visz- sza a küzdelembe . . . Mert az ember a pusztulástól, az enyészettől fél a legjobban. Az a szomorú világ megöli a bűn baktériumait ... Újra halljuk szeretteink intő szózatát: Térj magadba bűnös ember . , . Memento móri! . . . Memento mcwi! . . . TÁRCZA. Halottak ünnepén. (Sírvirágok). Zörgő, száraz haraszt, Sárgult falevelek Egy ódon sír szóién Rajtatok térdelek. Kezemet imára Kulcsolom össze ma: Halottak ünnepén. Szomorú fűz ágán Ez ódon sír felett Egy árva madár zeng Bánatos éneket: (Talán azt siratja, Ki porládoz alatta?) Halottak ünnepén. Hallgatom, hallgatom A madár sírását, Szomorú szivének Fájó zokogását. Xönyüim hullanak, Patakként omlanak: Halottak Ünnepén. Aztán ráborulok A sirdombra mélyen, Oly jól esik ez ma E helyen én nékem, S akit fed e halom Azért imádkozom: Halottak ünnepén. STUBENWOHL GYULA. Papa, meg a mama. — Irta: Szedresi Andor. — Kovács Béla, ügyvéd (45 éves) Mali, a felesége (37 éves) Ilonka, leányuk (17 éves) Dr. Molnár Géza: ügyvédjelölt. I. JELENET. (D. u. 2 óra) (Kovács Béla a kereveten ül és újságot olvas, neje Máli pedig vasal és kipirult arczczal beszél férjének, ki azonban nem sokat hederit reá.) Máli (haragosan). Mert ez végre is sok Béla ! ennyi szégyent, ennyi megaláztatást, ennyi hűtlenséget nem érdemeltem tőled. — Türelmes voltam mindeddig, — tűrtem a mennyit tűrhettem, de tovább nem birom ki; érted Béla? ezt tovább nem fogom eltűrni. Kovács (mintha most venné észre, hogy felesége hozzá beszél). Nekem mondtál valamit édesem ? Máli (csípősen). Nem ! — Dehogy ? ! A szomszédnak beszélek. — Talán nem akarod megérteni, a mit mondtam ? — Nos : majd világosabban beszélek ; válni fogunk uracskám, — igenis, el fogunk válni. Kovács. Már mint hogy mi el fogunk válni, — — de hát miért ? Máli. Mert hűtlen lettél, megcsaltál, megkeserítetted az életemet, — s ezért elválok tőled. Kovács (félre). Hál’ Istennek (fenn). Jól van asszonyom tehát válunk. Máli (gúnyosan). Ah? — hát már nem is édes Málikám, hanem asszonyom! Kovács. Ön akarta ezt így, vagy talán én. gondoltam a válásra ? Máli. Hát én akartam ezt igy ? Egek ura, még azt mondanád, hogy éiT voltam a bűnös ? Talán, én jártam színésznők után? Én vettem czu- korkákat a szöszke primadonnának? Azt hiszed, nem tudom ? Mindent tudok, még ennél is többet, csakhogy nem akarom magam felizgatni azzal, hogy kalandjaid végtelen sorát itt elszámláljam neked. Minek? Hisz úgyis átélted őket, s igy most már nem volna rád ingerrel.
