Tolnamegyei Közlöny, 1903 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1903-09-03 / 36. szám
• ip v rlM ^ XXXI. évfolyam. 36« szám. Szegzárd, 1903, szeptember 3. PAME6YEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központí tanító - egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője : ~ Előfizetési ár: Egész évre ...... 12 kor. — fill. Fél évre .......................6 „ — „ Ne gyed évre ..... 3 „ — „ Számonként 24 fill, e lap nyomdájában. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bezerédj István-utcza 6.. szám, hová a lap szellemi és anyagi részét illető minden közlemények, hirdetések és felszólamlások intézendők. Megjelen: Hetenként egyszer, csötörtökön. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fittér. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig . . . . . 3 kor. 74 fii. 100—200 „ . . . . . S ff 74 200—300 ., . . . 1» 74 » minden további 100 szó 2 koronával több. Tanulságok. Jelen voltam a helyszínén s főbb-részeiben végig néztem azt a rettenetes pusztítást, melyet, a tűz a fő- és székváros egyik legnagyobb árutelepén, a ,,párisi nagy áruházon“ véghez vitt s melynek, tudvalevőleg nem csak 2.400,000 koronára biztosított áru, hanem eddig felfedezett — a romok még nincsenek átkutatva — 13 emberi élet is áldozatul esett. A budapesti sajtó Jiasáb számra s az ottani közönség éjjel-nappal szakadatlanul a rémes látvány részleteivel s a páratlan veszedelmet előidéző okok kutatásával foglalkozik azóta, mindjárt hozzá- tehetem, . .nem sok szerencsével, mert azt hiszem a ki p á r t a 11 a n . és elfogulatlan ítéletet van hivatva miondani ebben a bonyolult ügyben, annak némi szakértelmen kívül, leginkább azzal a tulajdonsággal kell bírni, hogy ne legyen állandóan a főváros lakosa; mert,*.csak igy képes szelesebb lato“ körből az események lánczo- latát megállapítani. Minthogy a tűzoltás terén meglehetős hosszú időn át szerzett tapasztalataim vannak s kívül állok a főváros szereplő tényezőin, megkísérlem a nagy tűzvész szomorú eredményeit előidéző okokat részrehajlatla- nul fejtegetni, már csak azért is, hogy vármegyénk tűzoltóságai azokból a tanulságot levonják. Természetesen az első ok, mely a rémületet keltő, hallatlan eseményt előidézte, az építkezési engedélyek kiadása tárgyában követett laza eljárásban keresendő. Egy, két utczára szolgáló, négy emeletes, nagy palotának egy szűk kijárást engedélyezni s nem látni, hogy az könnyen gyulladó kirakatokkal megrakatik, legalább is olyan könnyelmű eljárás, melyet a jövőben megtűrni képtelenség. A másik ok, mely szinte lényeges, hogy az áruházak tűzbiztonságára semmi tekintet nincs Budapesten. Mindenki úgy csinálja, a mint neki tetszik. A párisi áruház, például, elfoglalta minden elkülönzés nélkül a palota pinczéit, udvar helyiségeit, "kijáratát, földszintjét, két emeletét, sőt a szomszédház első emeletét is, úgy, hogy alig egy negyed óra alatt a tűz végig szaladt az összes helyiségeken s megközelit- hetlen lángtengerré olvadt össze. De az események szomorú alakulásában •| lényeges szerepet Játszott a főváros közönségének a tözve?zédele_miiuT; szemben, rendesen tanúsítani szokott, megmagyarázhat- lan könnyelmű viselkedése. Ott, midőn a lakók észreveszik és tudomására jutnak annak, hogy az általuk lakott házban tűz ütött ki, első teendőjük, hogy lakásaikba vonulnak és az ajtókat magukra zárva, teljes nyugalommal várják a történendőket. Ennek a viselkedésnek, ha lélektani okait keressük, tán a tolvajoktól való félelemben, vagy azon biztonsági érzetben találjuk meg, hogy a tűz, az olyan nagy épületeket, minők Budapesten vannak, ritkán szokta egészben elpusztítani s mindenki feltételezi, hogy ő veszedelemben nem forog. Ha a sajnálandó áldozatok az áruház égése alkalmával, mindjárt kezdetben, életjelt adtak volna magukról s nem éltek volna abban a tévhitben, hogy emeletenként feljebb menekülve, veszedelemben nem forognak, biztosra vehető, hogy most is életben volnának. Végre a negyedik és nem utolsó oka az események szivet rázó fordulatának abban található fel, hogy a budapesti tűzoltóság életmentésre szégyenletes módon van felszerelve. Hiszen számtalan vidéki tűzoltóság van, hol a mentő zsákot élet és vagyon mentésre a legnagyobb sikerrel alkalmazzák, mig a fővárosi tűzoltóság a szomorú esetben nem rendelkezett egyébbel, mint egy máshonnan szerzett, a tűzoltási technika haladása folytán régen divatból és használatból kiment ugró ponyvával, mely a biztos halált rejti magában s csak képzett tűzoltó, ki az ugrást begyakorolta, képes a remény némi csillámával megkisérleni á halálos ugrást es csakis abban az esetben, ha a ponyvát is begyakorolt tűzoltók tartják, kik annak kezeléséhez értenek. A nagy katasztrófa bizonyára a fővárosi tűzoltóság életében forduló pontot fog képezni s maga után vonja annak ujra- alakitását és mentőszerekkel való ellátását. De mi vidéki tűzoltók is a jó ügy szolgálatában levonhatjuk abból a szükséges tanulságokat. Boda Vilmos. TARCZA. Úti jegyzetek Balkánon tett utamról. 1 — A «TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY» eredeti tárczája. — Irta: Korítsánszky Otto. . I. Előszó félé. Junius tizenharmadika volt. Soha sem felejtem el ezt a dátumot: »1903. VI. 13.« Mert hát van-e fontosabb .nap az ember életében annál a napnál, amelyen azt mondhatja: no, hál’ Istennek, leráztam az iskola porát, kezdjük meg az életet! Ez a nap az én életemben a julius 13 ikán volt. Este fél hét volt, amikor azon frakkosan, amint a szigorló bizottság előtt voltam, rohantam a postahivatalra és sürgönyöztem haza az édesapámnak. Csak annyit, hogy: Édes öregem! Kollégád vagyok! Az édes apám persze abból már megértette, hogy meg van a kutya bőr. Aztán vissza mentem letenni az esküt. Nagyon ünnepies valami ez. Olyan fölemelő érzés, amilyet csak egyszer éreztem ezen kivül, a konfirmátiómkor ;* amikor ezt mondta a tisztelendő bácsi »most már te is felnőtt tagja vagy az egyháznak.« Azok a tudós professzor urak mind kezet nyújtanak az eskü után és sok szerencsét kívánnak — az »élethez.« De különös is volt. Olyan jól esően különös. De csak egy kis időre', mert aztán — igazán mondom — hogy elszonytyo’rodtam, hogy hát mit is fogok én ezután csinálni, ha már ném kell iskolába járni, nem kell tanulni?! Azonban később eszembe jutott, hogy majd lesz dolog és tennni való az »életben« is. Elég az hozzá, hogy ilyen gondolatok köz- • ben egészen elfelejtettem vacsorájni is. Pedig pénzembe sem került volna, mivel hogy meg voltam hiva a nagy bátyámhoz. De mit tehettem én róla, hogy olyan szokatlan volt »végzett ember«-nek lenni .... Néhány nap múlva hazajöttem. Édes jó szüleim nagyon örültek, ismerőseim, I barátaim mind üdvözöltek, mint újdonsült »kutya bőrös«-t. De este következett csak az igazi. Kaptam a »nagy nap« ’emlékére egy gyönyörű pecsétgyűrűt családunk czimerével. Az édes apám adta át megható szavak kíséretében. Ezután jött a kisebbik öcsém, aki most megy majd az első osztályba. Reszketett a hangja s igy mondta kedvesen: — Tessék itt van . . . Megígértem, hogy ha jól leteszed a vizsgáidat, adok neked valamit . . . Jól tanultál mindig ... Jól vizsgáztál most is . .v. Nekem nincs sokam, hogy sokát adhassak, hanem van . . . van . . . van egy húsz filléresem . . , tessék ezt neked adom . . . Hangja zokogásba ment át. Megöleltem, megcsókoltam és — sírtam. •Siriuok mindnyájan . . . Egy kedves, öröm .teljes érzés tölté el e pillanatban szivemet, látva öcsém meghatottságát, ha Iva .ez őszinte s»éretetről tanúskodó szókat . . . Ez volt az utolsó stipendiumom. Elteszem a többi mellé Megőrzőm. Mert kedves lesz ez a húsz filléres nekem, nagyon kedves és — bizony — többet érő, mint bármelyik ’. . . Aztán az édes Apám fordult hozzám ily szavakkal : — Sok örömöt szerzettéi eddig nekünk, most mi akarunk neked örömöt szerezni Csinálj magadnak égy úti tervet s utazz el 4—5 hétre. A többi a mi gondunk lesz. És elérték szüleim czéljukat: semmivel nagyobb örömöt nem szerezhettek volna. Mert utazni nagyon szeretek. Már mint kis gyermek is szerettem. Mert szeretek más vidéket, más embereket, szokásokat is meg ismerni. Tudom, hogy a tapasztalás csak hasznára van az embernek. És azt meg gyakorlatból tudom, hogy az utazás alatt sokat tapasztal az ember. Hiszen tudhatom is gyakorlatból, mert bejártam a ringó kalászokban gazdag, délibábos alföldet, a dunántúli dombvidéket. Aztán meg az örökzöld aljú Kárpátok hóval fedett, égbe nyíló csúcsait: Voltam a Késmárki-, Lfeibiczi-,
