Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-03-06 / 10. szám
1898. márczius 6. 5 Én hozzá fordultam és kérdeztem: esik-e oda künn?.A kérdésre | megölelt s megcsókolt. Én viszont. Bemutatta magát, bogy ő távoli rokonom, személyesen akar meggyőződni dicsőségemről. Aztán megkérdezte: mikor lesz már valami ? — Mindjárt! —- feleltem. E közben első hallgatóm, Hamvas ur is eltávozott. Könnyeim végig peregtek arczomon. Vállamra vettem köpenyemet s rohantam az éj sötétjébe e szavakkal: „Oh, hálátlan kor! hálátlan falum!“ Ekkor hátulról valaki meglökött, mire én a vendéglő előtti csatornába zuhantam. Megszabadultam kinos álmámtól.-A. h-ázasság1. Irta: Haberfeld Béla. Tagadhatlan tény, hogy a házasság nem az utolsó intézmény, de talán nem is a legrosszabb dolog a világon. — Mennyi, az élet terhét megkönnyítő} meg- édesitő, apróbb és nagyobb élvezeteket kell nélkülözni a legényembernek, amit a házasember már megszo- kottságánál fogva sem tud eléggé méltányolni. Maga az a tudat, hogy az élet gondteljes szekerét, e sivár, szédelgő, forgolódó sárgöröngyökön nem kell egyedül, elhagyottan végighurczolni; nem-e eléggé megbecsülhető előnyét képezi a házaséletnek ? — Az a tudat, hogy van a világon egy !ény, aki örömünkben velünk örül, bánatunkban velünk osztozik, megnyugtató, felemelő és könynyebbé teszi az életnek vál- lainkon nehezülő terheit. Megnyugtató és felemelő az a tudat is, hogy van egy lény, a ki a kabátunkat a hűtlenné vált gombra ismét fel várj a, aki ügyel arra, hogy nyakkendőnk ne térjen ki jobbra vagy balra, lefelé vagy fölfelé, hanem maradjon mindig a rendes irányban. Száz meg száz kisebb és nagyobb körülmény int, biztat, csalogat. Oh fiatalember, cseréld fel a-, magányos életet, a házas élettel, vagy ha úgy tetszik, a papucskormány zöldelő, hívogató óázissával. Papucs — papucs! Van-e ennél a szónál zeng- zetesebb, költőiebb kifejezés a világon? No persze nem olyan nagy, otromba papucsot kell érteni, a mely minden lépésnél azt csattogja: kikapsz .... hanem olyan megenni való, aranyos iczi-piczi kis papucskát, mely ha lebbenik a sima padion, hízelgő lágy csattogással egyre azt susogja : szeretlek. De mégis a mamák, a lányok, a nagynénik bizalmas kávé uzsonákon, nőegyleti gyűléseken, a táncztermekben elszörnyedve csapják össze a kezeiket, és méltó felháborodásuknak adnak kifejezést, ama szomorú tény fölött, hogy immáron a házasságok száma egyre fogy, az agglegények száma pedig napról-napra tekintélyesebbé válik és hogy ré- gente, hajdanában, mikor még a házasságok az égben köttettek, aranyért sem lehetett volna agglegényt találni, ha pedig akadt olyan elvetemült szerencsétlen, vakmerő ifjú, aki elmulasztá függetlenségét, azzal a láthatlan, de elszakithatlan rózsaszínű békóval felcserélni, amit azzal a megszokott elnevezéssel jelölnek meg, hogy „Hymen láncza“, hát akkor azt a merénylőt, mint Isten és ember ellen vétő gonoszt, az akkori józan társadalom nem fogadta be kebelébe, 'amit azonban nem kell oly értelemben venni, hogy uzsonákra nem volt hivatalos, hanem számkivetette azt az agglegényt úgy, hogy a vele való társalgás és érintkezés is compromittálhatott volna bárkit is. — Beláthatja tehát mindenki, hogy méltányos és jogos a jelen korban is a mamák és a leányok felháborodása, mert a mai romlott társadalom nemcsak, hogy nem űzi ki kebeléből az agglegények létüknek czélját, hanem eléggé elfogult, agglegényeket külömböző tiszteletbeli állások betöltésével megbízni, sőt mi több, még a kiházositó egyesületek élére is állítani, mely állások tulajdonképen csakis tisztességes férjeket, családapákat illetné meg. Már rég időtől fogva elkeseredetten folyik a láthatlan és heves harcz a nők és a férfiak közt. És mind ez miért ? miért ez a harcz ? miért ez a kézzel, lábbal való kapáiódzás a férfiak részéről a házasság intézménye ellen? Biz ezen kérdésre nagyon nehéz volna megadni a helyes feleletet. Mert hát mi, a házasság ellen kapálódzó része az emberi nemnek, kénytelenek vagyunk beismerni, hogy a független legényéletnek is vannak ám nagyon kellemes oldálai, melyeket nagyon nehezen lehet elfelejteni. Más tekintetben ugyan azt hiszem, hogy nincs, az az agglegény, ki el ne ismerné, hogy az ember végső hivatása és czélja a házasság, mert hisz a világ teremtése is házassággal kezdődött, de TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (10. sz.) még a nóta is azt mondja, „páros élet a legszebb a világon.“ Magam is már többször gondolkoztam a dolog nyitja iránt, hogy miért ellenkezik a fiatalság any- nyira a házasság ellen? — Miután az interjuv jelenleg napirenden lévén, tehát megkisérlettem e czél- ból néhány agglegény ismerősömet meginterjúvolni, hogy ezek válaszából megfejthessem a házasság ellen való küzdésnek kérdését. A meginteijuvolt agglegények válasza nagyon is eltérő volt egymástól, mindegyik más okot, egymástól nagyon is eltérő választ adott, úgy, hogy ezen válaszokból képtelen voltam a házasság ellen való küzdésnek kérdését megfejteni. Az első agglegény ismerősem például azon kérdésemre, hogy miért nem nősült meg, annyit felelt, „hogy bizony azt már magam sem tudom“ és erre a vállát vonogatta, sóhajtott egy nagyot, tehát nem akart felelni semmit, pedig az arczárói leolvastam, hogy nagy okai lehettek annak, bizonyára valami szerelmi bánat, nagy keserű csalódás stb. A másik agglegény ismerősöm azonban a következőkép elégítette ki kíváncsiságomat: „Tudja Isten, kedves barátom, — mondá ő, — úgy voltam én azzal a házassággal, mint a szüret idején a szőllőevéssel a szőllőben. Végig kostoljuk valamennyi fürtöt, amely szemünknek tetszik, itt egy szőkét — ott egy barnát, pardon, akarom mondani, ott egy fehéret, ott egy kéket, itt kinálgatja sárguló édes fürtéit a bajor, amott pedig a rózsaszőllő tartja sóvár szemeink elé pirosló bogyóit, oda sietünk, de ott sem állapodunk meg sokáig, mert már egy két lépésnyire az izabella szőllő illatos fürljei kötik le figyelmünket. Csakhogy meg nem szólnak édes hívogató hangon a kínálkozó fürtök: engem kostolj — engem szeress, engem szakíts le.“ „így böngészünk az életben is végig a lúgosokon, soha ki nem elégitett vágyakkal, mig végre a sorok, illetve a lúgosok végére érünk, akkor már oly jól vagyunk lakva, hogy hiába intenek vissza a fürtök, nem találunk bennük már többé élvezetet. Lássa kedves barátom, igy késtem én is le a vonatról és ezért maradtam én is egyedül, árván, nőtlen.“ — Elgondolkoztam egy kissé ezen agglegény ismerősöm válasza fölött és kénytelen vagyok ennek az embernek igazat adni, de ez csak egyes eset és az általános kérdést nagyjában még sem oldja meg. Hol és miben keressük tehát az igazi okot? Én kerestem, fürkésztem, gondolkoztam, s nem tudom ugyan, hogy helyes utón járok-e, de azt hiszem, hogy nyomon vagyok. Igen nagy tévedés a nők részéről, hogy a házassági akadályt a férfiaknak tulajdonítják ; vizsgálják és bírálják meg a nők önmagukat, bírálják meg a leányok jelenlegi nevelési rendszerét, (itt megjegyzem, hogy általánosságba beszélek, tisztelet a kivételnek) — tekintsék meg, vájjon az a nevelési rend - szer megfelel-e ama követelményeknek, hogy a leányokból jó nőt, a szó szoros értelmébe vett jó háziasszonyt képezzenek ? vájjon nem-e oda hat a nevelési rendszer, hogy a leány oda törekedjen, miszerint állása, vagy viszonyaihoz mérten, magasabb állású, vagy előnyösebb viszonyok közt lévő férjet fogjon magának ? Azt fogják erre bizonyára a nők mondani, hogy hát az képezi életünk főczélját, hogy lehetőleg gondnélküli életet biztosíthassunk magunknak. Ez igaz is. — De nézzük meg csak az érem másik oldalát is. Nézzük csak, mit tűznek ki a férfiak czélul maguknak, midőn házasodni készülnek. Mert hát a férfialtnak»is vannak ambiczióik. Nem csekély dolog ám az, feláldozni az édes, arany ifjúságot, a szabad függetlenséget, mikor nem köt bennünket semmi — senkihez, mikor járhatunk — kelhetünk, amerre csak akarunk szabadon, nem kérdi tőlünk senki: Hol voltál ? hol jártál ? mit csináltál? Aztán néha-néha e kérdésekhez még más megtisztelő szavakat is szoktak csatolni. Azért a szabadságért, függetlenségért, amit feláldozunk, kapni is kellene valamit, ami kárpótolja, feledtesse velünk azt, amit elveszítünk. — Amikor utolér bennünket a vágy, hogy felcseréljük a legényéletet. ami nekünk annyit jelent, mint a madárnak a liget, mező, a házasélet aranyos kalitkájával, akkor, a mi képzeletünk, azt az aranyos kalitkát egy igaz meleg családi tűzhely, egy örökzöld paradicsom alakjában varázsolja elénk, hogy mikor fáradalmainkból haza térünk, találjunk egy édes meleg fészket, ahol felüdithetjük elfáradt idegeinket, hogy megtalálhassuk azon gyöngéd, kedves teremtest, aki elsimítja homlokunkról az élet gondjai okozta barázdákat, aki odaadó gondosságával odafiizzön bennünket a családi | tűzhelyhez - és gondoskodjék arról, hogy annak a tűzhelynek a lángja soha el ne aludjék, aki jóságával és szeretete melegével el tudja velünk feledtetni, ami elhagyott mezőnket, ligetünket. De midőn ezen ábrándok közepette hirtelen azon gondolat nyomul előtérbe, hogy Vájjon mindezen megálmodott szép dolgok helyett, nem-e találunk otthon egy nőt, aki azzal fogad bennünket, hogy referál nekünk, teszem fel a nőegyleti választmány megválasztásáról, vagy egy megtartandó piknikről, vagy egyáltalán nem referál semmiről, mert a szabójával van elfoglalva, vagy éppen migraainje van, mivel ez most a divatos betegség; vagy pedig találunk egy nőt, akinek már januárban tele van az asztala mindenféle fürdőlajstromokkal, amikből már előre kiválasztja mágának az arezszi- néhez a legjobban illő divatos betegséget, szóval, ha azon föltevés ötlik fel agyunkban, hogy találunk otthon, feleség helyett egy modern nőt, akkor méltán támad fel bennünk az irtózat a házasság ellen. A leányok jelenlegi nevelési rendszere pedig szemmel láthatólag azon törekvésben nyilvánul, hogy ne háziasszonyt, ne feleséget, hanem a kor színvonalán álló modern nőt képezzenek belőlük, pedig ezen törekvés meddő és haszontalan fáradság marad, mert a nőnek nem lehet soha hivatása a közéletben való szereplés, hanem igen is van neki két hivatása, melynek egyike az, hogy legyen jó feleség. Az a látható erőlködés, miszerint a nők minden erőnek megfeszítésével, minden eszköz felhasználásával oda törekednek, hogy magukat a közélet minden ágában egyenlő magasra emeljék a férfiakkal, idővel nagyon megfogja magát boszulni, első sorban is elvesztik az erőt, amelynek segélyével örök időktől fogva uralkodnak a férfiakon, elvesztik a nőiességet, elvesztik azt a varázspálezát, melyben olyan világdöntő erő rejlik, mint semmi más férfikarban, szóval elvesztik a női gyöngédséget. Hagyjanak fel hölgyeim azzal az önállóságra való törekvéssel, melyre önök már női alkotuknál fogva sem lesznek soha képesítve. Ne akaijanak önök az utczán, hivatalokban, tanácstermekben, választásoknál szerepelni, bízzák csak azt a férfiakra, de azért legyenek meggyőződve, hogy még is minden úgy fog történni, amint önök akarják. Van egy kis szép hely a nagyvilágba, egyedül az önök számára és az önök kedvére kijelölve, a hol képességüket és tehetségüket a legnagyobb mértékben érvényesíthetik, ahonnan az egész világot létezésük szerint kormányozhatják, ennek a helynek a neve — „konyha“. Tartsanak önök jó magyar konyhát és ügyeljenek arra, hogy az ételek soha el ne kozmásodjanak és megfogják látni, hogy mindig az lesz I vivát, mit önök akarnak, az fog érvényesülni, mit önök óhajtanak, mert a főzőkanál, ha jól kezeltetik (nem a verésre gondolom) valóságos kormánypálezává lesz, melylyel a félj uramat közvetlen a gyomra után uralni lehet. Ez pedig, ha a gyomor meg nem romlik, a legtartósabb uralom. A jelenlegi modern női iskolák sehogysem felelnek meg a női nevelés rendszerének; mi nem akarunk bölcseket, tudósokat feleségül venni, hanem igenis ;— asszonyt. — Mert fizika és főzőkanál, algebra és varrótű soha és sehogy sem illik össze. Mi nem akarunk a leánygymnasiumba menni kérőnek, mert nem akarjuk, hogy a feleségünk nálunknál sokkal okosabb legyen. Még nem késő} még lehet a bajon segíteni és ha jó tanácsaimat megfogadják tisztelt hölgyeim, úgy megfogják látni, hogy az agglegények száma napról-napra apadnifog, úgy, hogy végre majd agglegényt nem is lehet találni. T A N 0 G Y. Tanügyi karczolatok. A „Tonamegyei Közlöny“ fennállása óta mindenkor a tanügyet is híven, nagy lelkesedéssel és kitartó buzgalommal szolgálta; ez bátorít engem arra, hogy a jelen számban is a tanügyre vonatkozó néhány gondolatom számára kis helyet kéijek. A nevelés-oktatásügy általában és igy a népoktatásügy is kétségkívül a legfontosabb országos közügyek egyike és mégis a legújabb időkig azt tapasztaltuk, hogy sem maga a népoktatásügy, sem pedig annak munkásai a tanitók, nem részesültek oly mérvű figyelemben és támogatásban, mint azt az ügy fontossága megkívánta volna. — Ez is mutatja, hogy Magyarország kiválóan arisztokrata állam. De ha azt akarjuk, hogy ezen egyoldalú irányzatnak mindinkább
